V.

Janka, az angyalszép Janka égre emelt szemekkel sohajtozott, mert az, kiről még imájában is oly édesen emlékezék, – egyetlen őszinte szóval keble minden reményvirányit elfagyasztá. Oh be keserü jövő nyilt előtte; létét a rémitő eszmék egész halmaza rohanta meg, s ő kinos érzelmeit még önmaga előtt is titkolandó rejtekmagányba vonult, hol melegen ápolt keserve gyümölcsein élődék. Vidor képe komoly lőn, arczrózsái elhalaványultak, s egész lényén a keserü csalódás epéje ömlött el. Az ő fájdalmát nem érté senki, ő egy ifju nőkebel minden szenvedélyével szerette Áldányit, s ki mérheti föl azon szenvedés súlyát, mely Janka szívét nyomta életüdvének ily váratlan eltiprásán. Ki irhatja le Áldányinak ez egyetlen szavából: „Nős vagyok“ Jankára irányzott csapást? – És ő mégis szerette Áldányit, szerette ama nőt, ki boldogsága előtt elhárithatatlan akadály, mert Áldányi neje – s minden – a mit gyülölt – saját léte volt.

Épen reggelinél ült a család, – midőn egy szolga papirtekercset nyujtott Ferinek, ki meglepetve lenni látszék, midőn annak tartalmát átfutá. Mire hirtelen fölugrott, s kalapot vőn.

– Hová? – kérdék mindhárman.

– Áldányihoz – viszonzá Feri – az éjjel megsebesíték.

Janka kebléből metsző sikoltás szakadt. Bőgőzy és neje kérdőleg tekintének egymásra.

* * *

A seblázban fekvő Áldányi őszinte szívjósággal nyujtá jobbját a belépő Ferinek, elmondá a történteket, s Feri nagy felindulással hallgatá.

– És most – kezdé Áldányi – arra kérlek, hogy az ó-budai 105. szám alatti nőt keresd föl, tudd ki sorsát; – és ha nyomor környezi – enyhíts szenvedésein; e czélra tárczám is rendelkezésedre áll. Ne mondd, hogy küldöttem, vagy, – ne említsd nevemet, mert sejtek valamit, – s e szavaknál keserü fájdalom mutatkozék arczvonásin.

Ferit gyermeki öröm árasztá el, barátjának valahára szolgálatot tehetvén. Ő elsiete.

* * *

Egy hét folyt el, mialatt Áldányi följavult, ő karszékben ült, előtte Feri állott.

– És nem fogada el semmit? – kérdé Áldányi?

– Semmit.

– Szegény nő.

– Sorsát nyugodtan türé, – a haláltól nem remeg, és semmi ohajtása nincs, mint téged láthatni, s veled kibékülni.

– De miért is nem sietünk?

– Türelem, a bérkocsit csak be kell várnunk.

– Jó, jó. – Rövid idő után a szoba üresen maradt – ismerőink a császárfördő felé kocsiztak.

Egyszerü, s igen barátságtalan külsejü ház előtt állapodtak meg. Feri előrement, barátja előtt ajtót nyitandó.

A szobában haldokló nő feküdt, s Áldányi szive mélyéből „Vilmát“ sikoltva, az ágyhoz rohant, keblére emelé a haldoklót, s zokogott.

Félórával később egy utósó meleg csókot nyomván a hideg ajkakra, társával együtt kirohant a szobából.

Könnyebbnek érzem magam – kezdé kevés szün után – boldogtalan nőmnek megbocsáthaték, s karjaim közt hunyt el.

– Szegény özvegy!

– Én őt rég elvesztém, s szívben és lélekben gyászolám; mert egykor imádtam, s most arra, mi a multban édes volt, a feledés fátyolát akarom vonni, hogy fájdalmam némileg enyhüljön. Nem, nem! én őt soh’sem gyülölém, inkább szánakozám rajta, s mi bennünket elválaszta, nem annyira haragom, mint saját büntudata volt. Mi ketten számolánk az élettel.

– Ne oly komolyan – biztatá barátját Feri – te most ismét vissza vagy adva a világnak és embereknek.

Áldányi keserün mosolyga.

– Nem sokára – folytatá Feri – sebeid begyógyulandnak, s te ujonnan élvezni fogod az élet kellemeit.

Hosszu szün következék, mit Áldányi szakíta meg:

– Barátom! – kezdé – egy teendőm van, hiszem, hogy segédkezet nyujtandasz.

– Szivesen.

– Garádyt, az alacsonyt ugy megszoritani, hogy többé árthatlan legyen; ama nőt is ő taszitá vesztébe.

– Sára vallomásiból is iszonyu aljasságok sültek rá, s ezen oknál fogva, de főleg azért is, mivel negyed nap előtt a csőd ellene kimondatott…

– Hála az égnek, esék szavába Áldányi – ő le van fegyverkezve.

– A bekövetkező fenyitőper elől megszökött.

– A gyáva!

– Valószinüleg Olaszországba, neje vagyonának romjain élődni.

– Elég szemtelen hozzá – fejezé be Áldányi, és párbeszédök megszakadt, mert Bőgőzyék előtt valának, hol Áldányi búcsút vevén barátjától, magát keble viharainak átengedé.