IV.

Áldányi sokat jelentő külsővel bírt, arczán annyi lélek ült, hogy az minden komolysága mellett is inkább vonzó, mint visszataszitó volt; ő kerülte a világ zaját nem különczségből, mint sokan jellemzeni szerették, hanem balesetei miatt, mert 24 éve daczára egy hosszu élet minden keserveit kimerité; ő nem futott az emberektől, de nem is keresé azokat; azonban ha társaságba lépett, terjedt olvasottsága, dus tapasztalása, minden tárgyróli ismerete, érett elméje, fitogtatás nélküli tudománya, szerény viselete átalános rokonszenvet ébresztének a nemesb lelkekben. A hölgyeknél finom társalgása, ékes előadása, s zenészetbeni ügyessége tevék kedvessé. Mely körben őt egyszer ismerni tanulták, ott jeles tulajdonai mellőzés nélküli elsőséget víttak ki számára.

Minő boldognak érzendé magát ama hölgy, ki Áldányi hódolatával dicsekhetnék! minő elégedettnek az, ki egyetlen mosolyt lett volna képes bus ajkaira csalni! De ő keserü hangulatát mindenkor megtartá a nélkül, hogy a legvidorabb körnek is terhére lett volna viseletével.

* * *

Mellőzve minden kitérést, s a kölcsönös ismerkedés első időszakát átugorván, ugy mutatom be Áldányit, mint Bőgőzynek kedvenczét. Jelenleg is ott találjuk őt, épen egy új dalmű kedvesb részeit remeklé zongorán. Az öreg ur mögötte állott keresztbe font karokkal, – Feri a zongorára támaszkodva hallgatá, – Janka pedig az ablaknál himzéssel foglalkozott.

– Jankám, kedvesem! – mond az atya szeretettel, mi lelt? te különben oly nagy barátyja a zenének most oly hideg gondolkozó vagy?

– Arától – nevete Feri – ilyesmit kérdeni? ő a jövendő gyönyöreiben mereng.

– Persze – csak tudnátok – ellenveté a hölgy.

– De hol is késik? – tanakodék Feri.

– Ki? – kérdé önkénytelenül Áldányi.

– Garády. –

– Ő!? – kiáltá Áldányi székéről fölpattanva, ő? nem igaz, – hazudik! ő ki… hah! nyomorult! – e szókat oly fuldokolva töredezé, mintha rendkivülit akarna mondani, de a titok magát keblébe visszabirkozá.

Atya, és fiu bámulva tekinte egymásra. E kitörés megzavarta őket, de Jankát egy sejtelem szállta meg, sok édes ábrándait valósító.

Kis szünet után Áldányi leküzdé lázrohamát, s homlokáról verejtéket törülve kezdé:

– Bocsánat! – nekem őrült perczeim vannak, s ilyenkor fris levegőre kell futnom.

– Menni akart, de Feri őt visszatartá. Bőgőzy nemével a bizonytalanságnak rázta fejét, s Áldányira kémlő pillanatot vetve elhagyá a teremet. – Ezt halálcsend követé.

Ferit atyja hivatá, s ő kérte Áldányit, hogy visszajöveteléig várakoznék, ki megegyezőleg inte fejével.

– Nagysád! – kezdé Áldányi hosszu hallgatás után, – mit itél felőlem?

Janka himzésre szegzé szemeit, s mit szive sugallott, ajkain nem meré elhangoztatni.

– Hogy szerencsétlen vagyok – nemde?

– Ön kevésre becsüli az életet.

– Mert üldöz.

– S nem édesitik azok, kiket szeret?

– Én nem tudok szeretni, sem gyülölni; csak tisztelni, és megvetni.

– S ha találkoznék egy kebel, mely titkon önért lángol, hölgy, ki első szerelmével önt árasztaná el, ki mindent elkövetne ön boldogithatására.

– Szánni tudnám; de…

– De? –

– De viszonszeretni soha!

– Ön szívtelen!

– Kitől boldogitást igényeltem… megcsalt. – Én nős vagyok.

Janka elhalványult, szemei könnyel teltek meg, s a zokogást elnyomva benyitott a mellékterembe.

Áldányi utána nézett. – Mi volt ez? – ő részvevő? nem, nem! oh én boldogtalan! ő engem szeret. Itt kezeit egymásra kulcsolva arczára emelé, – s merengéséből Feri hangja riasztá föl.

– Atyám magához kéret néhány szóra.

– Mondd: ma nem lehet, ma képtelen vagyok mindenre. – Isten veled! – és elrohant. A lépcsőn b. Garádyval találkozék, ez ujra föllázított benne minden indulatot.

– Báró ur!

– Mivel szolgálhatok? – mond a megszólitott.

– Merészel ön még e ház küszöbén átlépni?

– A mint látja.

– S ármányos tervét folytatja?

– Erre nem felelek.

– Mert ugy van.

– Nos?

– Nem fél, hogy mindent fölfedek, hogy önt innen csúfosan kiűzetem?

– Ön igen feledékeny, mint látom, nem emlékszik szent György napjára, – pedig gyönyörü hajnal volt, a nap szépen emelkedett, és…

– Elég – esék szavába Áldányi – ön a pokolé.

– Ha ha! lám nekünk szükségkép jó barátoknak kell lennünk, mert egymás titkait tudjuk.

– Inkább az ördöggel.

– Ugy hárman leszünk – Jó éjszakát!

– Megálljon! – mond Áldányi karon ragadva a bárót, ki a tolakodót egy lökéssel visszataszitva észre nem vevé, hogy kezéből egy összegyürt lap esett a földre. Észrevétlenül vevé föl azt a távozó Áldányi, s egy lámpa alá vonulva, női kéz által irt ezen sorokat olvasá: „Esti 8 órakor önt az új épület bal szárnyánál várandom.“ Áldányi darabig határozatlan állott, azután visszafordult, s egyenesen Bőgőzyékhez sietett. Az ősz épen könyveivel foglalkozék, midőn ez hozzá betoppant.

– Uram! – kérdé az érkezett reszkető hangon – áldozhat nekem egy kevés időt?

Önnel kivántam szólani, midőn fiam által magamhoz kéretém.

– Hallgasson hát meg: Ha ön ifju volna, tele lángoló érzelmekkel, s volna egy neje, kit imádna keble minden szenvedélyével; és volna egy barátja is, kit vérrokonként szeretne, kiért fölötte sokat, s e két lényért mindent megtenne!

– Boldog volnék! – viszonzá az ősz mosolyogva.

– És ha eljőne azon jó barát, s elcsábítaná a szerette nőt, – akkor.

Akkor… akkor… egyikünknek halni kellene.

– Kegyed mondá! Ime lelkem megkönnyebbült. Oh öreg! te kimondád a rettenetes itéletet, ne törj hát fölöttem pálczát, mert a nő enyém, s a jó barát saját fiad volt! –

– S fiam gyilkosa?

– Én valék; – a sors őt érte.

– Én megbocsátok – mond az ősz szilárdságot színlelve; de a hang, mellyen ezt kiejté, s a szemeiből fölmerülő könyár a viszemlék fájdalmait árulák el.

– Ön – kiáltá – Áldányi – ritka férfiu!

– Igen, én megbocsátok, mert tudom mit tesz szeretni, ismerem az ifju vért és szenvedélyeket; de az atyai szív érzelmeit sem nyomhatom el, azért kérem távozzék, s kerülje tekintetemet.

– Nem, mielőtt a széditő mélységet, mely önök előtt tátong, meg nem mutatom: nem, mielőtt egy alávaló tényt le nem leplezek.

– Még többet is kell hallanom.

– Azt hiszi ön, hogy elég gyöngédtelen lettem volna a multak emlékével nemes szivét megvérzeni? – – soha! de cselekednem kelle ezt, hogy angyali leányát megmentsem. Ön fiának segéde b. Garády volt, az enyém elhunyt, s igy ketten tudók a dolgot. Láttam a nyomorultnak gazságait, és nem téphetém le álarczát, mert ha a végzetszerü napot csak emlité, el kelle némulnom. De most midőn látom, hogy egy tiszteletreméltó családot, – melyen én már sebet ejték, – ő teljesen el akar tiprani, most szólnom kell: Garády b. ön leányát megkérte? a nyomorult! tiz hó előtt Velenczében egy olasz nőt vezetett oltárhoz.

– Lehetlen!

– És az alacsony, kinek erőszakoskodásától Jankát megmentém.

– Garády volt! Hah gyalázatos! kiálta felbőszülten az öreg.

– Most uram… mindent tud, gyülöljön, vagy adjon törvény kezébe, mint gyilkost, én nem fogom önt átkozni.

Az ősz reszketve karolá keblére Áldányit, s férfi keblén könyeze.

– Isten önnel örökre, – rebegé Áldányi, az ősz karjai közől kifejtődzve.

Bőgőzy a távozó után kiáltott; de hasztalan – ő nem tért vissza.

Kevéssel később Garády báró sértett büszkeséggel szitkok özöne közt rohant ki Bőgőzyéktől; az utczán megállapodék, ajka dühös kaczajra torzult, kezeit görcsösen ökölre szoritá, s erősen összecsukódott fogai közől félhangon sziszegé: velem ily csúfot űzni, a házból, mint tolvajt kitiltani. Hah! Áldányi – e müvedért lakolnod kell! és te vén cerberus! vigyázz, hogy e bánásmódot meg ne sirasd.

A harangok esti imára zúgtak, s Garády, mintha uj tettekre hivatnék, kalapját szemére vonva a homályba tünt.

* * *

Az uj épület körül rémes sötétség uralkodék, s a hold az egymásba ölelkező fellegeken csak néha tört magának egy kis rést, mi a rákövetkező sötétet még vakitóbbá tevé.

A nagy épület balszárnyán a nedves falhoz erősen lapult egy sötét férfialak, minden neszre kémlőleg meresztvén előre fejét.

– Pszt! hallatszék jelentéktelen távolról.

– Pszt! – viszonzá a falmelletti, s e jeladás néhányszor ismételtetett, mindig egymáshoz közel irányban.

– Ah! báró úr! – kezdé az egyik, kinek hangja elárulá, hogy nő – már azt hivém, hogy az utczasuhancz nem adá át bizományomat, pedig egy huszast fizettem neki. Miért nem tartá meg a szokott helyet?

A férfi erszényt vőn elő, s több darab ezüst pénzt nyomott a nő markába.

– Nagyságod mindig nagylelkü marad, köszönöm. Ott a szél igen érte, ezt mindjárt gondolhattam volna, no de én nem sajnálom fáradságomat, csakhogy nagyságod nem neheztel hogy várakoztatám, ámbár nem vagyok oka.

– Tudom.

– No hát tudja meg azt is, a szép kis polgárlány gyámanyja meg van nyerve, nehéz követeléseket tőn ugyan, de sokat engedett belőle; remélem holnap a kis dőre részéről is minden ellenvetést elhárithatok. Páratlan fogás!

– Derék!

– Azon asszonyságnak tartózkodását is fölkutatám. – Ó-Budán 105 szám alatt elhagyatva sínylik egy nyomorult szobában. – Igen beteg, azért tanácslom, siessen, hogy elég korán érjen Áldányit beszennyezni. – Remélem megelégszik eljárásommal?

– Meg, te vén bűnanya! – dörgé boszusan az előtte álló férfi, izmosan ragadván meg a nő karját. – Istenemre meg! s jaj legyen bűnös lelkednek!

A nő segitségért kiáltott.

– Ordits! – ordits! – biztatá a férfi, legalább fölmentesz a fáradságtól, hogy magam hurczoljalak a rendőrséghez; – de menekülni nem fogsz.

E pillanatban a hold kifoszlott a felhőtömegből, s különös látványra világita: Áldányi izmosan tartá Sárát, mögötte b. Garády fölemelt gyilokkal, – a hold ismét elmerült, teljes sötétséget hagyva maga után. Egy erőteljes férfihang fájdalmasan jajdula föl, – s ezt rögtön futás követé.

– Garády! – ez a te müved – mond a megsebesített Áldányi, de kezeim közt van gaz czimborád – folytatá karjánál görcsösen tartva a menekülni törekvő Sárát – s csak halálom által szabadulhatsz.

A nő első meglepetés által vesztett erejét vissza kezdé nyerni, mig Áldányit a vérvesztés mindig jobban gyöngité; miért is ez utóbbinak minden erőlködése daczára már szabadulandó vala a jó madár, midőn hangos beszéd hatott füleikbe.

– Sorsod el van döntve, – diadalmaskodék roskadozva Áldányi.

A nő válasz helyett tele torokkal segélyért kiáltozott. Ekkor két férfi terme ott, s minden előzmény nélkül Áldányit mint fosztogatót megtámadák, a nő e kedvező pillanatot használva futni kezdett, de Áldányi idején megkapá még ruháját, s a nő súlyegyent veszítve földre zuhant.

A férfiak bámulák Áldányi vélt merészségét, ki ámbár erős kezekbe jutott, a nőn még sem szünt méltatlankodni.

Már sujtni akart az egyik, midőn a vért megpillantván a felvánszorgó Sárára rohant.

– Te vagy a gonosz, szemtelen! – ama férfi meg van sebesítve.

Sára reszketett.

– Uraim! – rebegé Áldányi – igen roszul vagyok, hozzatok bérkocsit.

– Szivesen – viszonzá az egyik, s készséggel indult, mig társa a gonosztevőt izmosan tartá. Nem sokára előrobogott a kocsi, – Áldányi lankadtan veté magát belé, s a férfiak becsületére köté, hogy Sárát a rendőrség kezébe adják, kik e megbizást rögtön teljesíték.