VI. Az Uzsorás És Hajhász

Képzeljenek kegyetek egy beesett, fonnyadt arczot, mellynek sürü redői közt két apró szem, üregébe sülyedve élesen villog, az arczon sötét-vörösbe átmenő kék foltokat, egy rezes tompa orrot, torz bajuszt, keskeny sápadt ajkat, s ezalatt sötétlő fekete fogsort, keskeny homlokot, s őszbe vegyülő zilált hajat, s mindezekhez kiaszott hosszú testet vagy csontvázat, – és fogalmuk lehet Uhlrich tőkepénzes külsejéről, ki e pillanatban szennyes szobájában bankjegyei és váltói közt a kamat felrugtatásáról elmélkedik.

Kopogás. Uhlrich roppant zavarban rejté el ezreseit, s szánandó bágyadtsággal mondá – szabad!

Az ajtón egy alacsony, de annál terjedelmesebb kétlábú alak lógatá magát Uhlrich felé; ajkán szemtelen mosoly, és szemeiben aljas bizalom ült. Ismerjenek rá kérem szépen; hisz láttuk már őt, János urfi szerint – a becsületes derék Dávidot, ki sajátságos fejbillentéssel üdvözlé Uhlrichot.

– Nos, jó barátom – megszólamlott Uhlrich – mi hir? – igen közönséges megszólitás, de azért ne botránkozzanak meg rajta, hisz köznapi lélekhez illik.

Dávid összecsapván cserepes kezeit, s kóczos fejét emelkedő vállai közé sülyesztvén, keserü mosollyal lehellé a – semmit.

– Az nem sok – viszonza Uhlrich, s a társalgás rövid időre megszünt.

Dávid burnótszelenczéjébe markolt, s egy éles sohajjal helyet foglalt, a nélkül hogy megkináltatott volna.

– Nincs pénz, – panaszkodék Uhlrich – az emberek nem fizetnek.

– Azt mi szegények érezzük legjobban; pedig nekem most pénzre, sok pénzre volna szükségem, és nincs; arany gescheft van előttem és nem birtam többet beszedni 300 forintnál.

– Sok kellene? – kérdé Uhlrich egyik kezével hervadt ajkait csipdesvén, másikkal pedig fültövét vakarván.

– Mintegy két ezer forint, – lőn a válasz.

Uhlrich gondolkozott, Dávid tenyerét vakarta.

– Én nem idegenkedném az emlitett pénzt kiszoritani, ha a hely biztos.

– Biztos, hiszem azt; ah! ha pénzem volna vagy ha beszedhetném: örökre meg volna alapitva szerencsém.

– És mintegy mennyit irna két ezerért?

– Négy ezeret.

– Neve.

– Nem mondom meg előbb, mig meg nem igéri, hogy háromszáz forintocskámat a kétezer fthoz csatolandja, hadd legyen nekem is utánna hasznom.

Uhlrich örvendett az ajánlatnak, meg lévén győződve, hogy Dávid fukarabb semhogy 300 ftot csak úgy véletlenre kidobna; kétségtelennek tartá tehát a pénznek igen biztos helyre leendő kiadását, s egész készséggel fogadá az ajánlatot.

Dávid elment, s alig félóra mulva Viola Jánossal tért vissza. Uhlrich átjáró pillantást vetett Violára, kezeit görcsös ökölre szoritá s elfojtott epével susogá: – gazemberek!

Dávid Viola Jánost, mint tehetős urat mutatá be; Uhlrich örömet szinlelt. Rövid társalgás s még rövidebb ellenvetés után, a kivánt 2000 ft. ki lőn olvasva, s a betöltött váltó aláirás végett előterjesztetett. János szerelmi tekintetet szórt a pénzre, a nélkül hogy keztyűjét lehuzná, gyönyörü nevét lemázolá s a pénz után akart nyulni.

– Megáljunk, – mond az uzsorás mutató-ujját homlokára illesztvén: – Dávid, ön ezen urat jól ismeri?

– Mint magamat, – viszonzá széles tenyerét mellére terjesztvén; s Uhlrichnak titkon sugá – különben 300 frtot nem adtam volna bele.

– Jó – jegyzé meg az uzsorás, tehát ön nem fog vonakodni a jótállástól.

– É...é..n? – hebegé Dávid, s oly lankadt lőn, mint a légy őszkor.

– Ön, ön, – erősité Uhlrich; Viola pedig az ajtó felé kaczérkodott.

Rövid szünet lön mialatt Uhlrich arczán káröröm, Violáén némi jelei a nyugtalanságnak, s Dávidén tökéletes gondolkozás mutatkozék.

– Azt is megteszem, – szakitá meg Dávid hirtelen a csendet tollat ragadván, Uhlrich jóváhagyást intett fejével Violának, ki Dávid szavaira újra éledett, s a pénzt kezdé átszámlálni. Ez alatt a hajhász gyorsirói ügyességgel recsegteté a tollat, az irást beporozá, s midőn Uhlrichnak sápadtan s remegve átnyujtá a váltót, a porzó teljes kéjében rajta ragyogott „elfogadom“: Wisz Dávid.

Uhlrich elégült mosollyal rejté a váltót szekrényébe, Viola és Dávid pedig iparkodtak minél elébb magukat ajánlani. A friss levegő jótékony hatását nagyobb mértékben tán sohasem élvezték. Félórával később a pénzen barátságosan megosztoztak. Dávidnak természetesen sokkal több jutott.