V. Lakoma És Reggeli

Gazdagon teritett asztal körül közel 20 ifjú ül; előttök különnemü poharakban, bordeauxi, rhenusi, cziprusi, és champagnei bor habzik, s a hangos beszédet Sárközi Feri hangászkara fojtja el. A társaság, mely az asztalt környezé, még nincs egészen jó kedvében, s itt-ott rikkant egy–egy rekedt hang, az összehangzó zene közé.

A vigadók elnökletét Vilhelmi foglalá el, a társaságot poharainak gyakori üritésével lelkesité s a szerény vendégek az elnök példáját unszolás nélkül követték. Im egy ismerős alak emelkedik fel üléséből; csendet kér; Sárközi Feri hegedüjét kikapta álla alul, s a hangszerek elnémultak; egy általános „halljuk“ viharzott a teremen végig s az ismerős egyén, ki nem más mint Földi Endre – magasra emelvén poharát, igyen szónokolt. – „A mi szeretetreméltó barátunk, a legőszintébb magyar, az alföld legkitünőbb embere, ki az úri teremekben oly igen keresett, s kinek számtalan mágnás örvendne barátja lenni, ki leszáll a magosból hozzánk, hogy őszinte meleg keblekre találjon, megnyitja élvezésinknek erszényét s barátságunkban boldog, – a mi kedves Vilhelmi barátunk éljen!…

– Éljen! – harsogott valamennyi torok, hogy szinte az épület rezgett bele s a roppant orditás zajos zenében veszett el mert Ferko kenyeresei a nagy „éljen“-re ugyan dühösen megragadták hangszereiket.

Vilhelmi is felált, vendégeire mekegé poharát s a társaság perczenkint élénkülni kezdett; végre maguk a poharak neki lelkesülve ugrálni és sulyegyent veszitve dülöngözni kezdtek.

– Egyik felköszöntés másikat érte, s a tisztelt gyülekezet arczán gyanus lángfoltok mutatkozának; szóval a mulató arszlánok felküzdték magokat odáig, hol a józan gondolkozás hanyatlani kezd.

– Egy harsány „éljen“! tört ki valamennyi ajkon, s Viola Jánost, a gyönyörü mákvirágot, az ohajtva várt vendéget, teritett asztalhoz, nyilt karok fogadák. Ez azután az élet! ennyi jó barát egyszerre!!

– Hozott a zivatar, – szól az elnök – hol késtél eddig?

– A szép nők! ah az isteni nők! – viszonzá Viola szemeit gunyos érzelgéssel forgatván s szivét tapogatván.

– Az ám – jegyzé meg Földi – tervet készitgete otthon, mikép lehetne Pesten egy új utczát emelni, hol hitelezőknek tilos a járkálás, igy valahára fényes nappal ő is sétálhatna.

Ezt kitörő nevetés követé.

– Ugyan – mond Viola – te veted ezt szememre? hisz magad is elég tékozló vagy.

– Nem az én hibám – felele Földi – hanem a fővárosi életé?

– Éljen a főváros!!! – kiálták egyhangulag.

János helyet foglalt, s két három poharat rögtön fenekéig ürite; ismét poharat ragadott s egy csinos szőke ifjura köszönté. Ez egykedvüleg jóváhagyást inte.

– Mi lelt Ronkoly – csodálkozék Viola – te, a megtestesült jó kedv, most oly komolyan – szomoru vagy; nincs pénzed?

Ronkoli igenlé s pohara tartalmát mohón szíta magába.

– És azon busulsz? jó az isten, hat nap alatt egy egész világot teremte.

– Azt teheté – mond Ronkoly – de nekem 16 nap alatt sem teremthet elegendő pénzt.

Mindenfelől helyeslő zugás.

– Hát te – kérdé Vilhelmi Violától – mit tennél ha 200,000 ft. évi jövedelmed volna?

– Mit? – kissé gondolkozott – hát biz én 400,000 ft. költenék.

– Helyes! Helyes!! – És a talpra esett válaszra nagyot ittanak.

Igy folyt darab ideig a társalgás, s hogy végre minden nyomorult elmésség megfizethetlen ötlet lévén, körömpróbaüritésre nyujta alkalmat: azt emlitenem is felesleg; igy aztán mindnyájan emberül eláztak, ide értve magát a szélesre hizott vendéglőst is.

Vilhelmi nyelve s lábai megtagadák a szolgálatot, oldalzsebébe nyúlt, kivoná tárczáját, s szótlan nyujtá Violának, ki azt elfogadá, Földy Endrét a mellékszobába inté, hol parancsoló hangon számadást kért.

A számadás 350 ftra rugott.

Viola a tárczából egy fillérrel sem vőn ki többet az emlitett összegnél, de azt koránsem a vendéglős kielégitésére forditá, hanem czimborájával osztozott.

– Endre!

– Nos?

– Küld be Ronkolyt.

Endre engedelmeskedék.

– Viola az alatt a vendéglőst vonta hálóba.

– Uram!

– Parancsoljon – viszonzá a vendéglős, teste egész sulyával ereszkedvén egy székre.

– Ismeri Ronkolyt?… Mi vendégei vagyunk, s őszintén megvalva ő mostan tehetségén túl költött, nem lenne ön szives a mai árjegyzék fejében egy általa három hétre kiállitott váltóval beérni?

– Miért nem! – Ezt józanon alig cselekedte volna az embernyuzó – vagy is akarám mondani emberszerető korcsmáros, de most oly szives, oly jó volt, hogy az egész világot megölelte volna.

– Tehát ön megelégszik?

– Ronkoly váltójával tökéletesen. –

E pillanatban a szóban lévő közibük lépett, Viola karon ragadá s egy szögletbe vonult vele.

– Mennyi adóságod van?

– Ne kérdezd, atyám főbe lő.

– Haljam tán segithetek.

– Tizenötezer, s nehány nap mulva…

– Teljeskorú leszek! Istenem! előre látom, mint rohanják meg atyámat s én veszve vagyok.

– Gyermekség! – biztatá Viola – Vácz ide nincs messze… egy kis kirándulás, jól szerkezett irat: s hitelezőidet halgatásra s egyezésre kényszerithetjük.

– Nem értelek.

– Mire való a káptalan? mondd, nincs adósságom, és – nem lesz.

– Menj menj aljas terveddel.

– Hisz nem következés meg nem fizetni, csak hatalmukat feletted eltörleni.

– Igaz.

– Tehát?…

– Készen vagyok.

– Ember vagy. Hanem a többi közt még ezen pár forint is elcsuszhatnék; a mai költségekről adj váltót a korcsmárosnak.

– Hisz Vilhelmi vendégei valánk?

– Inkább magam fizetem, de általa vendégeltetni nem akarok.

– S miért?

– Nem sértené e ez méltóságunkat? holnapután uton utfélen dicsekednék, hogy az ő kegyéből…

– Igazad van – esék szavába Ronkoly, mert Viola gyöngéjét eltalálta – én nem leszek senkinek lekötelezettje.

– Ez illik egy magyar úrhoz, igy szeretlek.

– Hol a váltó.

– Itt.

És két percz alatt el lőn fogadva a váltó; Ronkoly aláirá s az elázott vendéglős, mint valódi értéket bankjegyei közé csusztatá.

A társaság zajos kurjongatások közt oszlott el.

Jánoska Rózához sietett. A kecses hölgy szobája még világitva vala, s János az ablakfüggönyökön át két árnyat látott benn; az ajtóhoz közeledék, s férfihang üté meg idomtalan fülét. Láttátok-e Othellót? nem, ez kevés; képzeljetek egy felbőszült arszlánt?! Leirhatlan lőn a kalandor dühe.

Alig kopogtatott az ajtón, a szobában setétség lőn; ez még inkább felizgatá haragját. Hosszas zörgetés után az ajtó fölpattant, s ezen pillanatban János mellett egy sötét alak akart elsurranni; János torkon csipte az iramlót, hangosan parancsolván gyertyát, és mint isten szavára – lőn világosság.

A két férfi egymásra ismert…

A sötétben János csipte fülön az elsurranót, s mihelyt a gyertyafény a tárgyakat különböztetni engedé, a szerepek a nevetségig nagyot változtak. János bocsánatesdések közt engedé szabadon foglyát, de most a jogász állott fölebb, s mellen ragadván Jánost, egyszer kétszer jó a falhoz simitá.

– Hah, gyönyörü mákvirág! – mond a jogász, – nem fohászkodám hiába, balsorsod kezem közé vezetett – s kiáltozásai közben Jánost emberül megrázogatta.

– Kedves barátom! – védé magát a különben országos szájhős, – hisz gondolatom sem volt önt…

– Semmi gondolatom;… én önt megfojtom, – s elébbi műtételét folytatá.

– Hát vétettem ön ellen?

– Egyebet nem csak megraboltál. Azt hiszed nem tudom mit cselekvél délután? Aljas kalandor! rendőrök kezébe adnálak, ha a játékban nem forogna egy nő, kinek neve… – itt látszólag fájdalom ragadta meg az ifjut, – igen, kinek neve az öné által beszennyeződnék. Elégtételre hivnám önt, de arczátlan, – gyávának ismerem, s e szerint tekintélyem alatt áll önnel vívni, hanem boszút állok igy, – s arczon csapá Jánost, hogy a villanyozás által fürtei mind a légbe repültek, – és – folytatá indulatosan az ifjú, – ha még egyszer csak pillantani is mersz házunkra, hitvány ebként lelőlek.

– Nem, esküszöm soha! – mond a nyárfalevélként reszkető János.

És Róza, Róza egykedvüen sülyeszté ölébe kezeit, közönyösen várván a harcz végét.

János örvendett szabadúlhatásán, s oly mohón rohant a lépcsőkön le, hogy Róza gúnykaczaját sem hallá. Egyébiránt kalandorunk annyira megszokta már az efféle bánást, hogy hazaérkeztekor tökéletesen feledvén a vele történteket, fáradt tagjait nyugalomra hajtá.

A nap már kellő fényben ragyog, s Viola úr még is alszik. Ne háborgassuk hát őt. Hisz délbe is elég korán ébred rosszat cselekedni! Nézzük addig nemes czimboráit.

Vilhelmi sohajt szitkozódik, őrjöng, mert erszénye meglapult. Földi Endre Ronkolyval bizonyos irományok kiséretében bérkocsiba ült, mert János szép tanácsa fogott Ronkoly pajtáson s nem késett soká czélszerüen intézkedni.

És most szerencsés utat kivánva a vándoroknak, kövessük Viola János nyomdokait, ki a Dávid zsidó izenetére nagy gyorsan ágyából felkelvén s felöltözvén, szokott feszengések közt egy bérkocsiba veté magát.