III. Szerelmi Látogatás

Kelendiné a tükör előtt rendezgeté vendégfürtjeit s redős arczán a fehér szinnek pirosbani átvegyitését müvészi gyakorlattal vevé kisérlet alá; szemével egyet kettőt kaczéran hunyoritott; nyakán az angolcsipkét megegyengeté, finom kendőjét kölni vízbe áztatá, s az álló nagy tükör előtt öntetszőleg fordult meg, mint bálba készülő 16 éves leány, pedig erről még emlékezni sem szeretett. Úgy látszik, e nő önmagát törekedett megcsalni, midőn gyermekded könnyüséggel lejte végig szőnyeges teremein a harmadikig. E terem gazdagon, de izlés nélkül vala butorozva. A nő ablakhoz sietett s a vörös függönyöket félig bevoná, mi a terembeni tárgyakra hajnalszint árasztott. Kelendiné kecsesen helyzé magát a ruganyos pamlagra, s a szőnyegre hullámzó drága öltönye redőit kissé megigazgatá, Sand György „Lelia“ czimű regényét kezébe vette; s hogy olvasott-e belőle, azt nehéz volna kimutatni, de mindegy, ha értelem nélkül is, ő a becses mű lapjait forgatá, s a bársony kötés illett egy úrnő kezébe.

Kelendiné azon szerencsések, vagy inkább szerencsétlenek sorába tartozott, kik sirig vágynak tetszeni, s szép tőkepénzök biztositja, hogy imádók hiányában szükölködni nem fognak, s ábrándos gondolkozásukból csak akkor üdülnek fel, midőn az elhunyt férjeiktől öröklött szép vagyonból kipusztittatván, egy két járdataposóból kész urat teremtettek. – – – Szegény nők!

Kelendiné, – mint mondani szokta – most van élte tavaszában; pedig élte már este felé közelg.

Épen nyilik az ajtó. Hah! ki az, ki oly finom hajlongások közt lépdel Kelendinéhez, kezét ajkihoz szoritja s szivhangon üdvözli a drága nőt? ki az, ki oly fesztelenűl veti magát a pamlagra? mintha már hallottuk volna szavát, mintha ismernők némileg testmozdulatait… tekintsünk szeme közé. Le a kalappal uraim! hisz-e hatalmas egyén: Viola János.

Kelendiné száraz ujját fenyegetőleg emelé lovagjára; Viola esdően tekinte rá.

– Mondhatom, – kezdé a nő gyermekded szendeséggel, – nem szép öntül, szerelmesét csak nem két napig agyon gyötreni.

Viola szivmetszőleg sóhajtott.

– Védje magát, – folytatá Kelendyné Jánoska homlokáról egy rendetlen fürtöt félre simitván, – szóljon csak egy szót is megnyugtatásomra. Viola úr ismét sohajtott, szemeit tenyerével elfedé és… és biz én nem tudom, mit csinált, s még kevésbé, hogy mit gondolt.

– Ah! – jajgata a fülig szerelmes nő – ön hütlen, ön…

– Esküszöm! – kiálta János, s egy zuhanással a nő lábainál volt. – Oh, ne vádoljon, hisz ha ön tudná,… de nem szabad tudnia,… elég magamnak viselni a fájdalmat, s kit szeretek: az egyedül örömimben osztozzék. Egyetlenem! a menny gyönyöreivel árasztanálak körül, ha tehetném; szenvedéseimet mind magamba színám, hogy neked csak öröm jusson, oly angyalilag imádlak, s te hűtlenséggel vádolhatsz? Oh! ha tudnád, miért?… de én nem jöttem panaszkodni.

– Szóljon, kedves, mit ha tudnék, hisz az ön sorsa enyém is.

– Igaz, Hermin, a mi sorsunk, ha külömben nem is, de most egy.

– Ön elrémit.

– Hermin! utószor látsz lábaidnál, utószor mondhatom „imádlak“; e gondolat velőmet égeti.

Hermin elájult, vagy is csak szeretett volna elájulni.

Viola felmosolygott, midőn drága terhét vétkes karjai közt tartá; ajkin e szó lebbent el: – győztem!

– Szóljon, – kezdé a nő szünet után, – most már elég erőt érzek, szóljon mi választ el minket.

– Atyai hatalom, s gazdag házasság.

– Házasság! jajdula fel Hermin és – kérem ne ijedjenek meg, nála ugyan könnyen ment az ájulás, de most az egyszer czélszerűbbnek látta Jánoskát keblére vonni.

– Házasság! – ismétlé – és szerelmünk?

– Emlékezetben élni fog siriglan.

E felelettel egy 16 éves érzelgő leányka tán beérte volna, de Kelendynének több esze, vagy is akarám mondani több követelései voltak. Miért is határozottan mondá.

– Nem fogsz elmenni.

– Daczoljak atyám akaratjával?

– Nem vagy-e független?

– Fájdalom! nem.

– Azzá teszlek én.

– Hermin!

– Maradj.

– Oh de ha elgondolom, a fővárosban minden segély nélkül tengődni; igaz, érted azt is szivesen tenném, de nem pirulnál-e, ha lovagod szegényül, elhagyatva tengődnék?

– Esküszöm, soha! neked nem lehet, nem szabad szükséget szenvedned.

– Hermin!

– Te úr vagy, s az leszesz, ha minden rokonid kitagadnak is!

– Fájdalom! úrnak neveltetém.

– És mi hiányzik hozzá?… pénz? itt szekrényem kulcsa, tiéd mindenem.

Viola nem ismételteté az elkábult nő ezen szavait, hanem rablóként ragadá ki kezéből a kulcsot, felnyitá a zárt, s pénzben ugyan nem számolása szerint, de hozzá adván az elzsebelt ékszereket, csinos fogást tőn.

A nő elégülten nyujtá csókra kezét, s Jánoska háladatossan ragadá azt ravasz ajkihoz.

– Szeretsz-e, s megérdemlem-e? – kérdé Kelendyné, ön müvében büszkén.

– Szeretlek véglehelletemig, s megérdemled, mint senki más.

Most egy szenvedélyes „ah“! és egy sulyos „hm“-mel magukhoz hazudták a szerelem édenét.

– Tied vagyok örökre! – mond Jánoska, örvendve az alkalmon, hogy valahára rés nyilik menekülni.

– Örökre! – viszonzá Hermin, vagy is Kelendyné, mi jobban rá illik, s arczát Viola keblére rejté, hihetőleg a szégyen miatt, hogy nem tud pirulni. Ah! minő drágán megfizetett volna e perczben egy pillanatnyi pirulásért.

„Soha nem látom“ fejében, egy drága karpereczet az elcsent ékszerekből kezére kapcsolt, újjait gyémántokkal terhelé, egy alávaló mosoly vonult el ajkain, s szélvészként rohant le a lépcsőkön.