III.

Minden oly díszes, szép és nagyszerű vala; aranyrojtos fehér kárpitok gazdag redőkben hullámzottak végig a falakon; az óriási tükrök fényében a pazar világot árasztó szövétnekek kettőzve ragyogának; a simára viaszkolt padlaton vidoran lejtettek végig az ifjak, bájoló hölgyeket fűzvén karjaikra. Az egész társaságon gyermekded szende öröm sugárzott végig, s a megelégedés jó kedéllyel egyesülve, ezen estélynek oly házias, oly családi színt kölcsönze, hogy az minden egyszerüsége mellett fesztelen, és barátságos vala. A nők édes-enyelegve társalgának szerény lovagjaikkal, s a szép hölgykoszoru ezerféle kelleme tündérkoronát tüzött a fényes ünnepély fölé. A pajzán ifjak a sok bájtól elragadtatva szellemittasan szállongtak hölgytül hölgyhez; szavaiknak megható erőt kerestek, s egy szívlázitó pillanat a szerelem kéjtengeréből, édes jutalom vala forró udvarlásukért. Nem vala arcz, nem pillantás, mely eleven jó kedélyre nem mutatott.

Az emberi élet titkai kimeríthetlenek, gyakran túlboldogoknak véljük magunkat, s nem sejtjük a csapást, mely kevés percz mulva oly ördögileg sujt, hogy még csontjaiban is megrázza a velőt; sokan bú-gond nélkül erőteljesen élik át a napot, s érte barátságtalan sír fogadja hideg ölébe; hányan viradnak legválogatottabb gyönyörök mellett, megfeledkezve mindenről, mi nem hoz kéjt, s a hajnal gyászt hoz fejökre! mi játszószer vagyunk a nagy természet kezében!

A kedves női füzérben egy mind termetre, mind öltözetre kiválólag érdekes vala. Magas homlokán sokat jelentő léleknagyság ült, ragyogó kék szemeiből bánattal vegyes öröm mosolyga, biborajkiról mennyei kellem zengett le, s gyönyörű szögfürtein egyszerű illatdús virágfüzér negédeskedék, öltözetén nem annyira fénypazar, mint finom izlés mutatkozott. E hölgy a szép Hermine, báró Rideky menyasszonya, s oly boldognak látszott, mint ki előtt hosszu szenvedés után egy édeni élet nyílik fel.

Mellette deli ifju állott, sovár tekintete szakadatlan a bájos Herminén függe; keveset szólt, s merengésiből többnyire a szép ara szenvedélydús beszéde riasztá fel; ugy látszott, neki a zaj, a vendégek, az egész világ terhére vált. Ő egyetlen gondolattal küzdött, s e gondolat oly édes, oly mennyei vala, hogy agyát, keblét, s lelkét tökéletesen eltölté; ő zavartalanul s tanuk nélkül vágyott szíve szerint mielőbb Herminét ölelni, mert ő vala a boldog vőlegény.

A szobalány rejtélyes arczkifejezéssel elelrettenve, s ismét neki bátorodva sompolygott darab ideig Hermine körül, végre félelmén erőt vőn a haszonlesés, és urnője öltözetén feltünő igazitni valót fedezvén fel, őt egy mellékterembe szólítá. Rideky nehány lépésre követé Herminét, de a távozás okáról értesülvén, a vigadók felé fordult. Egyedül valának, s a szobalány rövid előbeszéd s hosszu mentegetődzéssel a levelet átadta.

– Hermine arcza lángba borult, midőn az irást megpillantá. –

– Egek! ezen irás – ki hozta e levelet? kérdé, miután a pecsét reszkető újjai alatt elpattant.

– Egy idegen. –

Most minden vére keblébe szorult; arcza lassan halványulni kezdett; s midőn a levél rövid tartalmát átfutá, mint sír arája oly sápadt lőn.

– Ez lehetetlen! – rebegé, s a lap kezéből kihullott – ez lehetlen, ez ármány! – folytatá fuldokolva, s görcsösen kapván szivéhez, egy átjáró sikoltással eszmélet nélkül rogyott össze.

E zajra átalános zavar lőn, minek már távulról tanúi valánk, a zene elnémult, a vendégek haza széledtek, s csak azok maradtak a betegnél, kiket közelebbi viszony csatolt a házhoz, s részvevően fonák körül a szenvedő ágyát, az érkező orvosban mentő angyalt várván.

A teremben nehány elkésett vendég között Rideky óriási léptekkel sétált fel s alá, homlokáról nyugtalanság üzte izzadságot törülvén.

– Az orvos jő; – jelenté a szolga.

– Valahára! – tört ki Rideky feszült kebléből, s egy mély sohajt ragadott magával, – fuss eléje, mondd: siessen, aranyakkal fizetem gyorsabb lépteit,

– Bocsánat! – mond Belánszky, hideg bókkal nyitván be az ajtót – de azon orvos, kit önök várnak, nem jöhet, ő szinte veszélyesen beteg.

– Nem jöhet! beteg?! kiáltá Rideky.

– Épen nála virraszték, szinte orvos vagyok, ha szolgálatommal beérik, szerencsémnek fogom tartani; – ezt oly külső nyugalommal, oly szinlelt hidegséggel mondá, mintha a körötte levő személyzet, s az egész ház iránt közönyösséggel viseltetnék, és csak annyi részvétet mutatott, a mennyit egy betegnél melegérzésü orvostól igényelni lehet; jobb kezét mellénye nyilásába dugta, s baljába kalapját szoritá; e színlelés roppant erőbe került, mert belsejében vihar csatázott, minőről még egy tengerésznek sem lehet fogalma. Ugy állt ott, mint egy eleven Aetna, mely többszöri kilávázás után külsején barátságos, nyájas kerteket visel, mig gyomrában a tűzanyag iszonyuan működik.

– Veszélyes a beteg? kérdé szünet után.

– Sziveskedjék befáradni – mondá Rideky egy oldalajtóra mutatva.

Belánszky hideg fejbillentéssel a felszólitásnak engedett. Térdei jobban reszkettek, mint valaha feje lángolt, midőn a küszöböt, mely Herminéhez vezetett, átlépte. Oly hosszu távollét után, annyi szenvedésért bizony bizony kínos jutalom vala egy ily találkozás.

Hermine szobájába jutott, a beteg ágyát részvéttel, s gyöngédséggel ápoló nők környezék, kik közől nehányan szívből, s többen szinből sopánkodának, arczukon szomoruság ömlék el, de az emberi arcznak főtulajdona a tettetés. Oh igen! légy csak boldog, és juss szerencsétlenségre, ha kilenczen vannak körötted, mindnyájan sajnálkozni fognak, de legalább is ötnek keblét káröröm dagasztandja; érjen szerencse, örvendeni fognak külsőleg, de legalább is két harmadának szivét az irígység fulánkja mardosandja. Az ember dicső és nagy tud lenni, ha hivatását betölti, ha a ráruházott méltóságnak megfelel; de ha egyszer elsülyedt, minden állatok föléje emelkednek.

Belánszky az ágyhoz lépett, remegve nyult a kéz után, melyet oly rég nem érinte. Rövid gondolkozás után a benlevőknek távozást inte, s mint ohajtá, Herminével együttmaradt.

Ott feküdt a szép hölgy, mint a kérlelhetlen éjszaki szél által letört liliom, arczán nem mutatkozott élet, s mégis szép volt; szép, mintha Raphael ecsete remekelte volna.

Hermine Belánszky kezét szivéhez vonzá – itt orvos ur! itt – – oh jaj!

Belánszky a kezet ajkihoz ragadá, azt köny- és csókzáporral halmozandó.

– Hermine! szerelmesem! én vagyok – rebegé tört hangon – tekints reám szenvedőre – folytatá s önkénytelen térdre omlott.

A hölgy szemeit bágyadtan fölveté, összeborzadt, s mindkét kezével arczát födé el. Rövid hallgatás után Belánszky férfierejét összeszedvén fölegyenesedék, s makacs fájdalommal szoritván össze színehagyott ajkait, átjáró éles tekintettel mérte végig Herminét; a szünetet lassu, de mennydörgő szava bontá fel:

– Nem vártál ugy-e? –

Semmi válasz.

Ekkor indulatosan kapta le az arczfedő kezet, s vad tekintete megszelidült, a feledhetlen szemeket könyárban pillantván meg.

– Nem vártál ugy-e? ismétlé szenvedő lágy hangnyomattal.

– Borzasztó! – csodálkozék Hermine – mi téged rég halottnak hivénk.

– S emlékemet sirba taszitád, mielőtt magam oda költözém. Egyedül te valál hitem, te reményem és szeretetem! megfosztál hitemtől, reménylámpámat kioltád, szeretetemet?!… szeretetemet, oh szólj, képzelhettél emberi alakban lényt, ki melegebben szeretett, mint én? vagy hallgass, vagy ne hallgass, tégy tetszésed szerint… Te engem gyöngébbnek, én téged szilárdabbnak hittelek, mindketten csalódtunk. Csak egyet Hermine: szeretsz-e még?

– Igen.

– Ugy birni foglak.

– Megállj: mit akarsz mivelni?

– A boldog vőlegényt meggyilkolom.

– Szerencsétlen!

– Értem szegény lélek! te is sokat szenvedél, téged hozzá erőltettek?

– Nem.

– Tehát önkénytesen?

– Igen.

– Tehát szereted? kérdé növekedő indulattal.

– Igen.

Belánszky elkeseredett ajkán gúnymosoly vonult el… ő meg volt semmisülve. Herminére még egy sokat jelentő pillanatot vetett, és kirohant.

Anya, férj, s ismerők a betegről tudakozók, az álorvost körülvevék.

– Ő veszélyben forog, rendelvényeimet azonnal átküldendem – veté feleletül a kérdezősködőknek. A nők e nyilatkozatra elhalványulva a beteghez siettek, Rideky is utánok indult, de Belánszky utját akadályozá.

– Bocsásson Herminéhez! kiáltá kínosan a vőlegény.

– Önnek nem szabad ma Hermine küszöbét átlépni.

– Igen, de nőm…

– Annál inkább, okaim vannak.

– Tudni akarom azokat.

– Ugy kövessen barátom szállására, az átelleni házba; de rögtön, nincs veszteni való időm. Ön neje igen roszul van. Siessünk, uram! siessünk!

– Igen de…

– Semmi kifogást, különben a bizonytalansággal hagyom tépelődni.

– Én követem, ön kérlelhetlen.

– Karöltve távozának.

– Hermine ádáz gyermekként zokogva hánykolódott ágyában, öltönyét és haját tépte; majd fejéhez majd szivéhez kapkodott, időnként egy neme a görcsnek lepte meg, ekkor lélekzete elakadt, ajka erősen összecsukódott, s szemei a fölötte függő szent szűzre meredtek, majd ismét láz rohanta meg, s ekkor összefüggés nélküli szavakat rebegett. Ő igen igen beteg volt.