ÁTKOZOTT SÖTÉTSÉG.

Van neme a bizonytalanságnak, melyet igazi nevén megnevezni nem tudok. Nem remény az, de nem is gyáva félelem, s mégis mindkettőből áll. Hogy példával éljek, ha valaki szerelmes nőre vár, de nem tudja: ő jövend-e el, vagy dühösségig féltékeny férje? az elsőt ohajtva, az utóbbit rettegve lesi; az első jövetelétől boldogsága, az utóbbiétól élete függ!… Egyikét ugy várni, mint a másikát, egyenlő indokok vannak, minden legcsekélyebb neszre a szív dobog fel, vagy a kebel szorul össze.

Hasonló érzelmek közt sétált első-emeleti szobájában, zárt ajtó mögött s lefüggönyözött ablakoknál, egy igen érdekes kinézésü ifju. Arczán felváltva játszadozék a kétségbeejtő komolyság, és a könnyelmü mosoly; tekintete hol érzelgő, hol kihívó vala; majd tombolt, majd nevetett. Őt látván: állapota iránt zavarba jött volna az ember.

Előszobájában csöngettek. Ő a két ajtó közé állva hallgatódzék. A csöngetést két taps követé.

Az ifju hirtelen megnyitá az ajtót, s miután egy másik belépett: ép oly hirtelen el is zárá.

– Nos? – kérdé kiváncsian a jöttet.

– Kaptam; – viszonzá a kérdezett.

– Tehát utazhatom! – sohajtá könnyebbülve az iménti.

– Éji 11 órakor pontban.

– Utitársam?…

– Még nincs.

– Bár ne is leendne.

– A lajstromba Bükkönyi Endre nevet iraték.

– Helyes!… Hát üldözőmről?…

– Mit sem hallék.

– S levelem?

– Janka kezébe jutott.

– Isten áldjon meg! te nagy szolgálatot tevél nekem; sohsem feledendem, hogy végszükségben barátom valál.

– No bizon,… viszonzá könnyü vállvonitással a pajtás; – hasonló esetben hasonló szivességet vártam volna tőled.

– Mindig számolhatsz rám, örökre barátod!

A két ifju, kezet szoritván, elvált.

A percztől kezdve csöngethettek tetszés szerint: az ajtó többé meg nem nyittatott.

Esti tíz óra után az ifju utitáskát vőn kezébe, bő köpenyét vállán keresztül veté, s lopva hagyá el szállását.

A postaházhoz érkezvén, megkérdé: melyik kocsi menend Kassa felé? s miután azt kijelölték, jegyét e szókkal mutatá elő:

– Bükkönyi Endre vagyok.

– Kissé korán jött, – jegyzék meg az illetők.

– Mit sem tesz, a kocsiban szenderegni szándokom; – s a kocsiba veté magát.

Félóra mulva ismerős hang üté meg füleit. Kitekintett, de a sötétség miatt nem láthatott semmit.

– Mi a patvar viszi önt Kassára? – mond az egyik, – s ily éjnek idején indulni?

– Kaland!

– Ön korában?… hahaha!

– Még pedig érdekes.

– Kiváncsi vagyok. Ön ifju korában is inkább pénz, mint kaland után futkosott, mit különben okosan tőn.

– Tehát ez is kaland után jár? – susogá magában a ben ülő, a beszélgetőkre jobban figyelve. – Érdekes utazás leend!

– Lássa – kezdé a kün állók egyike – nekem igen derék fiam van; tanult, komoly, s rólam meglehetős vagyonka néz rá…

– Nos?…

– És van gyámleányom… szép és gazdag!

– Össze kell őket házasitni.

– Gyermekségöktől fogva ez tervem, s dicső kilátásim voltak rá, midőn előlép egy tetőtől talpig illatszeres urfi, s divatos öltözetével, szép tánczával s virágos beszédeivel a lányka fejét megzavarja…

– Szörnyüség!

– Én éleslátó vagyok; kinéztem a sehonnaiból pénztelenségét. Ügynököm által, kedvező föltétek mellett, háromezer pengő forint kölcsönt ajánlék neki; elfogadá s hatalmamba került. A határidő eljött, és szerencsémre fizetni nem tudván, bepereltetém s személye nekem itéltetett; azonban megszökék… Igy is jó, gondolám, többé nincs utban; de képzelje, ma reggel fiam dult vonásokkal rohan hozzám, kezében egy iratkát tartva. „Olvasd!“ sohajtá. Én olvasám: „Imádott Jankám! Uzsorás gyámnokod boldogságunk és szabadságom ellen tör, menekülnöm kell. Midőn e sorokat olvasod, utban vagyok Kassa felé; számodra mindenütt megrendelendem a lovakat, kövess komornáddal; a házassági engedély zsebemben már, ott összekelésünket senki sem gátolandja. Epedve vár hű imádód Szeley Aladár.“

A kocsiban levő ifjunak fogai vaczogtak.

– Mily gyönyörü meglepetés lesz! – folytatá a kün állók egyike – ha a várt kedves helyett, én jelenendek meg, s oltár helyett fogságba vezetendjük a szép urfit; mert zsebemben az itélet és a végrehajtása iránti megkeresés az ottani hatósághoz. – Hahaha!

– Hahaha! – kaczagott a másik is – ön mindent kigondol.

Csak nehány hétig üljön, azalatt fiam és gyámleányom ügyét elintézendem.

Reszkető kézzel nyult a benlevő a kocsikilincshez. Menekülni akart; már késő volt, a postavezetnök lámpával kezében megkerülé a kocsit, s az ajtót megnyitván, betekintett.

Az egyik utas, sapkáját szeméig behuzva s arczát orráig köpenyébe takarva, aludt a kocsi sarkában.

– Ha ugy tetszik – mond a vezetnök – a másik utashoz.

– Családomat – kezdé társához bucsuzás közt az uzsorás, miután igy mutatá be magát, tartsuk meg számára az elnevezést – családomat Váczra küldém, ott van gyámleányom is, sziveskedjék olykor kirándulni… biztositva vagyok ugyan, de mégis jobb szeretem… na érti már, a fölösleg ügyelet sohsem árt.

Az ajtó becsapódék, a síp megszólalt, s a kocsi elrobogott.

Egy órai utazás után az uzsorást vas marokkal ragadá karon szomszédja.

Az uzsorás feljajdult.

– Pszt! el ne áruljon.

– Kicsoda ön?

– Szökevény!…

– Igen, de… bocsássa, kérem, karomat, különben zajt ütök.

– Akkor meghal. Szóljon csak, nagy zajt ütött Pesten szökésem?

– Tudom is én, kicsoda ön, s honnan szökik?

– Nem tudja? hát a Rókus-kórházból. Pszt!

– Hát mi közöm hozzá?!

– Rám fogták, hogy őrült vagyok… Hallja uram? rám fogták!… Hát az vagyok? mondja, vagy meghal, – s rázni kezdé az uzsorást.

– Dehogy az, dehogy az! – viszonzá iszonyu szorongások közt az uzsorás.

– S még is rám fogták, mert vagyonomra törtek; az orvost megvesztegeték, hogy kötözve tartson s éhséggel öljön meg… de én megszöktem, pszt!

– Azt okosan cselekvé.

– Hát mikor nem cselekedtem okosan? ön kétkedni mer?… ah! ön is ellenségeim közé tartozik? vagy talán ép üldözésemre indult?

– Nem, becsületemre nem! – hebegé az uzsorás homlokáról verejtékét törölvén.

– Szerencséje! mert tudja meg, én védni fogom magamat, van két töltött pisztolyom…

– Töltött pisztolyai! – sohajtá kétségbeesve az uzsorás.

– Igen, s élesre fent tőröm… nem hiszi? itt van ni! – S a sötétségben az uzsorás arcza előtt hadonázott kezével.

– Mindent hiszek… sőt sokkal többet, mint mond; – töredezé lélekszakadozva az uzsorás.

– Szerencséje!

Képzelni lehet e borzasztó helyzetet; ily dühös őrülttel, sötét éjszakán, egy kocsiba zárva, hogy tagjaik minden pillanatban érintkezének. Sohasem volt biztos: nincs-e mellének szegezve a pisztoly, vagy nem villog-e feje fölött a tőr!

Az uzsorás mindig összerezzent, ha szomszédja csak megmozdult is. Minden perczet halálos félelmek közt élt le, s ezerszer elátkozá az eszmét postakocsin utazni. Kezét lábát összehuzva a sarokba lapult, hol sem szólni, sem mozdulni, de még csak lélekzeni sem mert, s a kétségbeejtő helyzete által okozott izzadságot is csak félve törlé le arczáról. Közel volt ahoz, hogy ő is megőrüljön.

A kocsi megállt; lovakat váltottak.

– Ha ön – kezdé az őrült – egy hang-, vagy tekintettel elárul, halál fia!

– Sőt, ha megtámadnák, védni fogom.

Midőn a kocsiajtón a lámpát bedugák s utána emberi alak üté be pofáját, hogy ott széttekintsen: az uzsorás ugy ült, mint valami birka, s midőn a kocsi megindult, istennek ajánlá lelkét.

Nehány percznyi utazás után remegő hangon kezdé az uzsorás:

– Uram! ön igen okos ember, nem tudna nekem e hőség ellen valamit tanácsolni?

– Megálljon, majd gondolkozom… egyék fagylaltot – – – –

Igaza van.

– Na lássa.

– Hátha azontúl is forróságom volna, nem találja jónak, hogy ki üljek a kocsis mellé?

– Helyes! a zápor szakad, ez hideg fürdő.

– Tehát gondolja…?

– Sőt tanácsolom.

Az uzsorás sem mondatá kétszer, hanem kiugrott a kocsiból, s a bakra kapaszkodék.

E jelenet után az ifju is szép csöndesen leszállt, a tova robogó kocsi után egy futó pillanatot vetett, s visszafelé gyalogolt.

A helységet elérvén, az első háznál kopogtatott, s fuvaros után tudakozódék.

Félóra mulva Pest felé hajtatott.

Megérkezvén, barátját veré fel, s a reggeli vaspályameneten együtt rándulának Váczra.

Szeley Aladár – mert ő volt, ki a postakocsin hitelezőjét oly rettenetesen megkínzá – Váczon elrejtőzött s maga helyett barátját hagyá működni, ki Jankát feltalálta, s vele magát értekezésbe is tevé.

A házassági engedély és a szükséges okiratok meg levén szerezve, az összejövetel napja és helye kitüzetett; s midőn sem gyámatya, sem a kijelölt reménydús vőlegény, sem senki más nem álmodá: az egybekelés megtörtént.

Aladár épen nejénél volt, midőn az ajtó felpattan s Hamvas úr – igy hivák az uzsorást – belép. Az utazás megtöré, a félelem elsoványitá s az utazás eredménytelensége leveré. Aladárt meglátván, szemeiből harag- és reményszikra villámlott, színpadi állást vőn, zsebeihez kapkoda, s végre tele torokkal kezdé:

– Megtaláltam!

– Midőn nem is keresett, – viszonzá hideg gúnnyal Aladár; – ezt nevezem szerencsének!

– Ön el van marasztalva, el van itélve… ön nem tud fizetni, személye az enyém!

– Ahoz csak nekem van jogom – mond Janka, a mellékszobából kilépve.

– Neked?… a törvény őt nekem itélé, ő adósom, elcsukatom, mert nem tud fizetni.

– De tudok én, s férjem adósságit fizetni fogom.

– Férje?…

– Igen; ma reggel óta.

– Jaj! megüt a guta! igy rászedetni, ez sok! ez sohasem történt velem!…

– Soha? – kérdé nevetve Aladár – hát a postakocsin? „pisztolyaim töltvék, tőröm élesre köszörült, ha elárul, megölöm.“

– Hát ön tudja?…

– Hisz én voltam –

– Azon őrült, azon bolond?…

– Ugyan kérem, ki volt kettőnk közt a bolond? én kényelmesen ültem, ön a sarokba lapult; én beszéltem, daloltam, ön lélekzeni sem mert; ön engem akart befogatni, én önt rabbá tettem; ön Kassáig utazott, hogy e házasságot gátolja, s én kegyed házába jövék, hogy azt véghezvigyem; ön hiába fáradott, s én boldoggá levék!…

– Igaz!… legalább kérem ne hiresztelje ki. –

– Majd a gyámi számadások után.

– Hm – dümmöge Hamvas, – be akartam őt fogatni, s ő rajtam kifogott. Halálra szégyenlem, de már megtörtént!…

Vigasztalja magát, – biztatá Aladár, – együtt utaztunk el, s én czélt értem, ön czélt tévesztett. Ilyen az élet.

– Hogy akkor rá nem ismertem!?… Átkozott sötétség!