VII.

A grófné kegyes hazugsággal élt a törvényszéknél, midőn Miskát csak lopással vádolta. Ez is csak úgy sűlt el, mint minden hazugság szokott. Ha a grófné azt vélte, hogy ily módon nem szegi meg eskűjét s nem árúlja el azt, a mit férje neki megmondott, e véleményben a legközelebbről érdekelt személy, az elfogott inas, nem osztozott. Elkeseredett dühében Miska tagadta a lopást s bevallotta a rablást. Senki sem kényesebb birája a mások becsületességének, mint a ki maga hiába próbált megbírkózni a gonosz kísértéssel; nem tudván fölemelkedni, szeretne mindenkit magához rántani. Miska meg volt győződve, hogy a gróf még hűtlenebbűl járt el ő iránta, mint ő gazdájával szemben. Vallomásával leálczázni vélte a büszke mágnást s ösztönszerűleg érzé, hogy ez jobban fáj Salkházynak, mint neki a rablás vádja és az ezzel járó büntetés. Elmondá tehát egész részletesen a vadászat alatt történteket s a gróf pirúlva, majdnem kétségbeesve állott a vizsgálóbiró előtt, ki vele a meglepő vallomást tudatta.

Nem a világ ítélete nyugtalanította a grófot. Tudta, hogy nincs oly törvényszék, a mely őt elítélné, -328- s hogy az emberi érzések is mind ő mellette lesznek, nem pedig azon hitszegő cseléd részén, ki a rábizott fegyverrel támadt védtelen gazdájára. Az eskű sem kötelező, melyet ily rendkívűli kényszer sajtol ki az emberből. Elvégre is nem ő adta föl a bűnöst; azt pedig, hogy neje, férje életét féltve, a gazember letartóztatásáról gondoskodott, jó érzésű ember nem róhatta föl bűnűl. Hát még ha tudták volna, milyen ellenállhatatlan kényszer alatt jött létre a feleségének tett vallomás és mily ünnepélyes esküvel kötötte ki a grófné hallgatását! A gróf meg volt győződve, hogy Isten és emberek előtt igazolni képes mindent, a mit tett és nem tett. De azt is érezte, hogy sem Isten, sem ember nem bírja lelkéről levenni azt a súlyt, mely lelkét mindaddig nyomta, míg az életeért igért ár, az inas büntetlensége, lefizetve nem leszen. Egy becsületszó megszegve: mindig ez lebegett Salkházy gróf szeme előtt s ez az ő szemében annyi volt, mintha a föld kifordúlna sarkaiból. Szeretett volna a megyeházában ülő Miskával cserélni; annak a szerepét jobban szerette, mint a magáét. Az ő érzése a vizsgálóbiróval szemben úgy sem volt más, mint hogy vádlottképen áll a törvény előtt. Tagadásra fogta a dolgot. Ő Miskának a 6000 forintot ajándékba adta. A biró azt felelte, hogy a gróf elnézése még árt a fogolynak: ha még azt mondaná, a mit a grófné, hogy t. i. lopás történt, akkor lehető volna, a rabot enyhébb paragrafus szerint ítélni el, mint melyet ő maga akar alkalmaztatni. De mikor a vádlott rablást vall, a tanú meg ajándékot állít, akkor bajosan -329- talál hitelt a tanú, és a vádlott sorsa rosszabbra fordúl. De a gróf nem engedett és így a biró kénytelen volt a bűnöst vele szembesíteni. A jelenet igen nyomasztó volt. Miska csökönyösen ragaszkodott vallomásához. Jól esett neki hősködni és egyúttal a grófot gyötörni: – Csak mondja ki méltósága is az igazat – engem bizony ne kíméljen. Ha talán azért vall mellettem, mert fél, hogy majd boszút állok, mikor kiszabadúlok, – akkor nem bánom, zárjanak be holtiglan. Elég nagy úr a gróf, ezt is elérheti. De azért az igazság csak igazság – akár szegény ember, akár nagy úr szájából jőjjön. Különben is becsületszavamra fogadom, hogy sohase fogom bántani. Én pedig állok a szavamnak, ámbátor csak szegény legény vagyok, nem mágnás.

Béla gróf fogcsikorgatva hallgatá e kihívó szavakat. Nem akart – vagy nem tudott – felelni, csak néhány franczia szóval arra kérte a birót, hogy vezettesse ki a rabot. Aztán igyekezett a birót meggyőzni, hogy a fiú meg van háborodva vagy valami ismeretlen okból szándékosan akarja magát tönkretenni. Ő ki fogja tudni a dolog mibenlétét, csak egymaga szólhasson a vádlottal. Engedélyt kért, hogy a börtönben beszélhessen vele; e nélkül, úgy mond, úgy sem jöhet világosság a dologba, mert a fogoly önvádja és a tanú fölmentő vallomása olyan ellentétben állanak egymással, hogy a törvényszék nem lesz képes megokolható ítéletet mondani.

A biró azt felelte, hogy ez iránt az ügyész nélkül -330- nem intézkedhetik; majd pár nap múlva tudatja a gróffal elhatározását.

Salkházy gróf hazamenet folyton azon tünődött, hogy mi lehetett az, a mi Miskát egyszerre pénzszomjas zsiványnyá, utóbb pedig ily megátalkodott vértanúvá tette, a ki el nem áll az «igazságtól», ha nyakába talál is kerülni? Természetesen azon föltevéshez jutott, hogy asszonyforma játszik a dologban. Tudtával Miskának nem volt szeretője; a grófné sem tudott ellenkezőt. De tán Juczinál kéne tudakozódni. A szép cziczus irúlt-pirúlt, közben el is halványodott, midőn az uraság Miska szívbeli dolgai iránt vallatni kezdte. Hogy ő bizony ennyit se gondolt a gyerekkel! Hogy ő annyit tud róla, mint a jövő évi termésről. Hogy’ gondolhatják méltóságáék, hogy ő neki köze legyen egy ilyen gazemberhez.

A gróf e választ nagyon izgatottnak találta. – Hátha szerelmes volt beléd? – kérdé fürkésző hangon, – azt csak észrevetted volna?

Juczi egy darabig mereven állott, aztán kaczagott egyet.

– Én belém? Az efféle? No, csak az kellene. S egy szó mint száz, ha már rákerítette méltóságuk a beszédet, hát kérném szépen, lássanak másik komorna után, mert én jegyben járok tekintetes Botos ispán úrral s már már kitűztük az esküvőt.

Ez ellen nem lehetett kifogást tenni. A grófné meg volt lepve, hogy a szép fiatal teremtés ily öreges vőlegényt választott, de nem szólott. A -331- grófnak azonban a komorna viselete szeget ütött a fejébe s elhatározta, hogy Miskával mindenekelőtt Jucziról fog szólani.

Pár nappal rá megjött az értesítés, hogy az államügyész megengedi a Miskával való találkozást.