XI. (Viszontlátás – elválás.)

A legkellemesebb meglepetéssel olvasta volt Portenstein herczeg a névjegyet, mely az elveszett jóbarát közellétét oly váratlanul jelentette. Midőn másnap a festő-akadémia elé ért, valóságos szívdobogást érzett. Ösztönszerű lénye előre is lelkesedéssel töltötte el az újra éledő baráti viszony iránt. Nem lehetett már harag közöttük; hisz Oszkár az idegen név mellé odaírván a régit, gyöngéden jelezte, hogy vele szemben a régi akar lenni. Hogy neki is van megbocsátani valója, az a herczegnek örömében eszébe sem jutott. Megszokta, hogy fiatalabb, de határozottabb társában felső forumot lásson. Most a jellem főlényéhez még a bevégzett művész tekintélye is járult – a tanítványból mester fejlődött. Elfogult örömmel kopogtatott a herczeg az ajtón, melyre Partos neve írva volt – s melyen belől a festő már hasonló nyugtalansággal várakozott, az alig engedelmeskedő ecsettel kezében.

Az első pillanat megoldta az igézetet. Egy kézszorítás, egy ölelés – s a herczeg azonnal érezte, hogy minden rendben van. De szóval is el akart hárítani mindent, a mi a multból nyomasztólag -111- hatolhatna közéjök. – Egy indítványom van, kedves Oszkár, – mondá. – Beszéljünk mindenről a világon – hísz annyi a megbeszélni való, – csak egyről ne. Azt indítványozom, temessük el ezennel ünnepélyesen Spadaró Carmelát. Ő választott el bennünket – voltaképen nem ő maga, hanem az a délibáb, melyet én róla alkottam. E percztől fogva megszünök rá gondolni – nem fogok róla kérdezősködni, ezennel bevádolom, elítélem, lefejezem, eltemetem. Halva van – requiescat – jól van?

Partos egy kicsit elpirult s azt mondta, hogy – jól van. – Aztán – kérdezetlenül – kezdte magyarázni, hogy miért változtatta meg nevét. Magyarországon születvén, hol családja egyik ága a Partos nevet viselte, azon rokona kedveért, kitől örökölt, ő is Partosnak nevezé magát. S ezzel áttértek a festményre, a mely őket újra összehozta, megnézték a műhelyben levő munkát és vázlatokat s beszéltek a fejlődésről, melyen Oszkár felfogása és technikája keresztül ment. Ez oly élénken foglalkoztatá a lelkes műbarátot, hogy hajdani párfogoltjának külső életviszonyaira alig gondolt. Nem igen érdeklődött családi élete iránt s inkább csak udvarias sajnálkozással vette tudomásul, hogy Partosné egészségére való tekintetből távol van. Csak annyit kérdezett, hogy nincs-e komoly baja, a mely a művész munkakedvét rontaná s azon készséggel és orvosi bölcseséggel, melyet mindnyájan tanúsítunk, mikor valami betegséget csak hallomásból ismerünk, hozzá tette, hogy bizonyosan meggyógyul, csak gyermeke legyen. -112-

Aztán magára tért át a herczeg, utazásaira és benyomásaira. Elmondta, mekkora híját érezte Oszkárnak keleti utazása közben. Most azon a ponton volt, hogy öccse, az uralkodó herczeg óhajtására haza menjen, de nem végleg – legalább a mennyire tőle függ, – mert ő borzad azon otthontól, mely oly ridegen kilökte magából. Az uralkodó herczeg igen szerencsétlen volt. Egymásután elhaltak gyermekei. Vakbuzgó hitében balsorsát annak tulajdonította, hogy a család kegyetlenül bánt Erikkel, midőn a lemondásra kényszeríté. Pedig ő – Erik herczeg – nem tart haragot. Hajlandó hazamenni, hogy erről biztosítsa öccsét és megvigasztalja. Aztán megint világgá – talán Indiába… vagy déli Afrikába.

Oszkár általában nagy változást talált pártfogójában, még pedig az ő felfogása szerint, kedvező változást. A herczeg komolyabbnak, mélábbnak, sőt, bizonyos értelemben, fiatalabbnak látszott, mint négy évvel ezelőtt. A viszontlátás örömében oly bensőséget, ragaszkodást és egyszerűséget mutatott, mely Oszkár előtt egész új dolognak látszott s melegebben vonzotta őt hajdani párfogója felé. Kissé bántotta, hogy titkon megszólalt szivében azon önző gondolat is, hogy az álmodott Carmelára nézve ez a mostani Erik mindenesetre veszélyesb lehetne, mint az akkori szellemeskedő tourista.

Partos ettől fogva gyakran és hosszan találkozott a herczeggel és mindannyiszor Carmela merült föl előtte, naponként élénkebben és aggasztóbban. Pedig nem igen tudta, mi nyugtalanítja? A kedves -113- és drága lény távolléte volt-e, vagy szemrehányás a multból, vagy aggódás a jövő iránt?

Partos sokat gondolkozott most feleségéről s erre az ő levelei is szolgáltattak anyagot. Az asszony gyakran írt, még pedig jól és érdekesen; de e levelek hangja új volt Partos előtt. Levelei csapongók és pajzánkodók voltak. Carmela jó kedvvel rajzolta a fürdőtársaság egyforma életét s hozzátette, hogy az majdnem oly unalmas, mint a währingi élet. A tájat gyönyörűnek találta és Caprihoz hasonlította, de hozzá tette, hogy Capri mégis csak más, – vajjon soha se fognak-e többé Capriba menni? Azt is írta, hogy isteni jó kedve van; csak egy kicsit vágyik férje urát látni, ha csak azért is, hogy megpróbálja, fél-e még a tanár úrtól? – Ez nagy szegett ütött Partos fejébe. Tehát félt tőle! Többször gondolta volt ezt, de nem akarta elhinni. Egyik levelében Carmela hirtelen átmenettel azt a kérdést vetette föl, hogy miért oly tökéletes az ő ura? Hogy az ily hibátlanság hiba az ő (Carmela) szemében. Gondolkozzék az Istenért, hogy nem talál-e valami hibát lelkiismeretében? Kétszeresen tudná akkor szeretni.

E levél kissé megijesztette Partost. Attól félt, hogy a herczegnő társasága elrontotta a kis angyal ártatlanságát. Szívéből kezdé óhajtani, hogy a herczeg távozzék és az epizódnak vége legyen. Ez óhaj váratlanul teljesült. Egy sietve írt levélben Portenstein értesítette, hogy hirtelen el kell utaznia; nem tudja, mikor térhet vissza Bécsbe, de mindenesetre meg fogja írni. -114-

Partos mintha újjá született volna, oly könnyűnek érezte lelkét. Egy jókedvű, majdnem bolondos levélben – maga sem tudta, hogy jutott e hanghoz, – értesíté Carmeláját, hogy keresett magában hibát, talált is eleget s alig várja, hogy neki meggyónhasson. Csak igyekezzék mentől előbb hazajönni, mert eddig a herczegnő is bizonnyal ráunt Abbaziára. A herczegnőnek pedig megirta, hogy az ellenség eltünt s nincs többé szükség arra, hogy a herczegnő az ő kedveért száműzetésben éljen. Abbaziában élni, írá, és Meyersberg nevet viselni, mégis nagyobb áldozat az ily szép nő részéről, semhogy sokáig elviselhesse.

Első nap csak a herczegnő felelt. Azt írta, hogy Carmela társaságában oly jól és boldognak érzi magát, hogy áldozatról szó sem lehet. Csak nem lesz a tanár úr oly önző és irigy, hogy sajnálja tőle azt a megtisztulást és földerülést, melyet ő e kedves lélekből merít? Carmelának is jól esik az ottani élet. Oly víg, oly gyermekes, oly bolondos, mint soha: iskolás gyermek módjára élvezi a szabadságát. Ehhez egy kis czélzást csatolt a herczegnő, hogy tán nem ártana, ha a bájos gyermek otthon is tarkább oldaláról ismerné az életet. Oly okos és tanult nő, az összhangzatos míveltség remeke: miért a világ elől őt, s a világot előle rejtegetni?…

Partost e levél gondolkodóba ejtette. Mindig meg volt győződve, hogy feleségét boldoggá teszi. Addig védekezett azon túlzott hálaérzet ellen, melylyel neje benne oltalmazóját, jóltevőjét és mesterét -115- tisztelte, míg végre mégis hallgatagon beleszokott felsőbbségébe. Most elmerengett azon, hogy mily szomorú lenne, ha kisülne, hogy azon lénynek, kit saját képmására formálni vállalkozott, igazi jellemét sem tudta fölismerni. S a mint így felcsillant előtte a lehetőség, hogy Carmela talán másforma, mint a minőnek ő eddig gondolta, hogy azon forma mögött, melyet urától nyert, egy sajátságos, előtte még ismeretlen lény lappang – valami nyugtalan, új érzet, valami új szerelem ébredett szívében. Nyugtalanság, hogy e lény őt igazán szereti-e? Új szerelem – az új lény iránt! S most úgy érzé, hogy eddig nem is szerette nejét, mert hisz önmagába csak nem szerelmes az ember. Álmodozni kezdett ez új szerelemről, oly boldogságról és örömről, melyet eddigelé nem ismert, talán – apai örömről…

Másnap Carmelától jött levél. Jelenté, hogy a herczegnőnek nincs nagy kedve visszamenni, ő maga azonban kész utazni, akár egyedül is, ha Oszkár úgy kivánja. De mielőtt hazamenne, egy vallomást kell tennie, mely már sokszor volt a nyelvén, de nem mert vele előállani. Pedig gyerekség az egész s most is szó nélkül hagyná, ha egy véletlenség nem jött volna közbe, melyet intésül kell tekintenie. A herczegnő Abbaziában egy igen előkelő és szellemes úrral ismerkedett meg, kit Bruckthal grófnak hívnak s ki igen sokat van velünk. – Az én szememben, – írá Carmela, – azzal az egy vonzerővel többje van, hogy egy kicsit rémszerű. Ugyanis csodálatos módon hasonlít valakihez, a kit -116- évekkel ezelőtt sajátságos körülmények között láttam, – otthon, Anacapriban. S itt következik a vallomásom. Soha sem mondtam meg neked, hogy leánykoromban érdeklődtem egy férfi iránt, persze csak gyermekmódra. Német festő volt, a ki apámnál megszállt. Apa akkor padlásszobámba zárt s nem engedett nappal lejönnöm. Ez ingerelt s én folyton az ablakból leskelődtem a festőre. Meg is láttam, s magas, imponáló alakja annyira megtetszett, hogy kedvem volt lekiabálni: «Itt vagyok!» Mert elhitettem magammal – hisz oly fiatal voltam! – hogy ő álruhában bujt princz, ugyanaz, kit Maruccia néni nekem egy ízben a kártyából megjövendölt. Ennyi az egész. Vétek volt-e, hogy neked el nem mondtam? Hisz tréfából megtettem volna, ha egyáltalán szoktunk volna egymással tréfálózni. De komoly vallomásnak mégis nevetséges lett volna. Ma sem írnék a dologról, ha ez a Bruckthal gróf nem volna szakasztott olyan – mint az a német festő. Megfoghatatlan módon hasonlítanak egymáshoz. Meg nem állhatom, hogy legközelebb meg ne kérdezzem tőle, volt-e valaha Capriban…

Partos fejéhez kapott, mikor e levelet elolvasta. Forróságot érzett s homloka mégis oly hideg volt. Azt hitte, hogy mindjárt, készület nélkül, a pályaudvarra kell sietnie, s a leggyorsabb vonaton délnek röpülnie, hogy kedves madarát visszahozza a biztos kalitkába. Valami még tartóztatta. Egy kicsit szégyenkezett is, meg aztán véletlenség is lehetett a dologban. A festő, a ki elől akkor Carmelát -117- dugdosták, más is lehetett, mint Erik herczeg, s akkor Bruckthal gróf sem lehetett Portenstein. Egy napig várt, hogy kijózanodjék s okosan tudjon gondolkozni. Másnap a következő levelet kapta Abbaziából:

«– április 1-én.

Drága Oszkárom!

Igen, csodálatosak a sors ösvényei. Vagy úgy mondjam: az ön útjai? Mert ön az, ki mint a végzet, mint a gondviselés intézkedett helyettem. Megleltem őt, Spadaro Carmelát – megleltem, kezemben tartom és úgy remélem, enyém lesz. A valóság fölülmulja sejtelmeimet, képzeletemet, legforróbb vágyaimat. Minden, a mi alantias és állhatatlan volt bennem, e nő által megnemesül, megállapodik. Érzem, ő benne van boldogságom, de azt is tudom, hogy e boldogságot végleg csak az ön kezéből illik megkapnom. Valamikor megigértem önnek, hogy e nő, ha szeret, nem fog nekem csak játékul és mulatságul szolgálni. Beváltom igéretemet, nőmmé akarom tenni. De elismerem, hogy önnek van joga a döntő szót kimondani. Jőjjön el. Türelmetlenül várom! Boldog barátja

Erik.

U. i. Carmela nem tudja, hogy ön lejön. Az új hôtelben lakom, Bruckthal gróf neve alatt».

Partos Oszkár sápadtan, de nyugodtan állt ott műhelyében, midőn e különös levelet olvasta. A határtalan gúny, mely abból kirítt, nem csikart ki -118- belőle szitkot vagy dühkiáltást. Azon emberek közé tartozott ő, kiket csak a lehetőségek nyugtalanítanak, de a bizonyossággal szemben megtalálják a kétségbeesés nyugalmát.

Leírta a következő táviratot:

«Bruckthal gróf, Abbazia. Megtiltom, hogy az illetővel találkozzék. Este indulok. Fegyvert viszek.

Oszkár.»

Milyen nyugodtan és egyformán baktatott az esti vonat a Semmering felé! Nyugodtan és egyformán mindazoknak, kiket üzlet vagy mulatság vitt délfelé s kiknél az első órák csevegés és lakmározás közt, a többiek békés szundikálással multak el. Nekik a dübörgő vaskocsi oly békés fekvőhelyük volt, mint gyermeknek a bölcső… De a megdühödött szörny zajongásával zúgta körül a vágtató gépezet azt a halvány férfiút, ki a coupé sarkába dőlve némán, mozdulatlanul bámult ki a holdfényben derengő hegyek közé. A vonat őrjöngeni látszott, a nélkül, hogy előre menne. Bércz és örvény, hegy és völgy kisérteties halványságban röpültek el szeme elől, mindig másformán, mégis mindig ugyanazok, – mint a mult, melyet elfelejteni nem lehet, s mely még sem tér vissza soha… soha! Oda van, oda egy élet boldogsága – egyetlen hazugság, jámbor hazugság miatt. Hát érdemes volt becsületesnek lenni?…

A vonat tovább száguld, bele a hosszú, hosszú éjbe, melynek vége – megsemmisülés… -119-