VI. (A Másik.)

– Anacapri egy kis helység, mely a sziget kimagaslóbb szirtjén, mint a kis Capri város szegényebb húga, szerény, parasztos magányban éldegél. Egy órányira kigyózik a jól ápolt országút, szédítően függve a tenger fölött, Capriból Anacapri felé, a mely még dicsőbb kilátásba nyílik, mint a mélyebb teknőbe simuló városka. Ebben is van egy csomó úgynevezett Hôtel, Albergo és Locanda, mind apró és olcsó szálló-fészek, oly festőknek való, kik itt megvalósítják a lehetetlent, azt t. i., hogy még olcsóbban éljenek, mint Capriban. E helységnek ritkán látható csillagzata volt Spadaro Carmela.

Csodákat regéltek szépségéről, de arról a gondosságról is, a melylyel őrizték. Testvérnénje, hír szerint ép oly szép, ha nem szebb még, mint ő maga, egy franczia művész ledérségének áldozata lett. A szégyen, a testi és lelki szenvedés korai halálba sodorták. Anyja, ki özvegy állapotában egy szegényes szállót tartott, e szörnyű eset után megfogadta, hogy második lányának jobb gondját viseli s már el volt tökélve, házát eladni és biztos keresetéről lemondani, csakhogy idegennel ne kelljen -51- többé érintkeznie. E szándéka egy ott élő német embernek értésére esett, ki már egy-két éve a kis fogadóban élt s ki e pompás levegőben talált volt gyógyulást súlyos bajából. Kiszolgált porosz altiszt volt, a kinek orvosa déli éghajlatot rendelt, Caprit jelölve meg neki oly pontúl, a hol kevésből eléldegélhet. Ez ember otthoni kis földjét eladván, úgy találta, hogy az anacaprii kis fészekben, mint jómódú magánzó, kamatjaiból megélhet. A korcsmárosné visszavonulási szándéka mint Damokles kardja függött szerény jóléte fölött. Végre ajánlkozott, hogy megveszi a fogadót s az alkudozásnak az lett a vége, hogy a fogadósnét is elvette. Férfioltalom alatt a szegény asszony kevésbbé féltette kisebbik lányát s így a fogadónak német gazdája, Carmelának német atyja lett.

Rüdeke úr e kettős hivatalát egy porosz királyi őrmester egész tekintélyével és alaposságával teljesíté. A fogadót jó karban, a leányt, a kit gyöngéden szeretett, szoros őrizet alatt tartotta. Ritkán engedte idegenekkel érintkezni, soha sem olyanokkal, kik gyanúra okot adhattak. Szeretete és szigora fokozódtak, mikor felesége meghalt s a leány egészen reá volt utalva. Legszivesebben fogadta házába a német festőket, kivált ha szegényesen léptek föl. Mostohalányát alaposan megtanította német szóra, s a hir azt beszélte, hogy német festőhöz remélte nőül adni – a minthogy pl. a Capribeli híres fogadós is, az öreg Pagano, a nagynevü párisi festőhöz, Hennerhez adta lányát, ki most évenként a leggyönyörűbb freszkókkal ékesíti ipja vendéglátó hajlékát. -52-

A hir, mely a fiatal Carmela páratlan szépségét és szemérmetességét emlegette, untalan körülzsibongta fülemet, mikor pár hét óta Capriban mulattam. Több ízben fölsétáltam Anacapriba, s azon a czímen, hogy földije vagyok, de meg nem nevezve magamat, egy-egy pohárkára betértem Rüdeke bácsihoz. Reményem, hogy a szép lány elémbe kerül, mindannyiszor dugába dőlt. Elhatároztam, hogy nehány napra egészen odaköltözöm. Ecsetet, vásznat és festéket hurczoltam magammal, remélvén, hogy Cerberus hazámfia majd tehetséges festőt lát bennem s így tán nyilik alkalmam, a féltett lánykával találkozni. Küstner, a kit magammal kivántam vinni, a «betörés»-ben semmi áron sem akart részt venni. Egyedül költöztem tehát oda s festő szerepemet, úgy hittem, meglehetős szabatossággal játsztam. Rüdeke tiszteletteljes, de nem igen nyájas gazda volt. Részemről nagy odaadással és szorgalommal vázoltam, rajzoltam és festettem, s azt hittem, már teljesen meg van nyugodva s kezdtem mostoha lányát szóba hozni; hogy annyit hallottam kedvességéről és tisztességéről s hogy boldog volnék, ha csak egyszer is mintául ülne – természetesen, apja jelenlétében. A bácsi fejét rázta, azt mondván, hogy az ő leánya még nem ült senkinek és hogy nem is fog; megigérte anyjának, hogy meg nem engedi. Tréfára fogtam a dolgot s azt mondtam, hogy mégis csak veszedelmes, a fiatal leányt még a férfi látásától is félteni; hisz tudja, hogy német leányaink, a kiknek teljes szabadságuk van, meglehetősen erényesek, – s hogy az elkülönítés a -53- lányokat rosszabb gondolatokra viszi, mint a jól mérsékelt szabadság. Hát hogy valóban nem lehetne-e a szép gyermeket egész tisztességgel megnézni és tökéletességeiben gyönyörködni? Hisz a festő elvégre nem boszorkánymester, a ki mindjárt megbűvölné?

Festő szerepemet meglehetős szabatossággal játsztam.

Rüdeke vállat vont. – A festő, – mondá – még nem ördög. De egy festőruhába bujt herczeg nem lányomnak való társaság. – Ezzel alázatosan levette süvegét s ott hagyott.

Le voltam tehát leplezve s ezen az uton tovább nem haladhattam. Nagyon bosszantott és bántott a dolog. E láthatatlan lány szépsége mind sűrűbben kóválygott képzeletemben. E mellett gyötört az is, hogy a lányról csak lelki képzetet bírtam magamnak alakítni: látható kép nem akart bennem létrejönni, sőt féltem, hogy képzeletem szegényesnek és köznapinak talál bizonyulni, ha magasztalt szépségéről fogalmat alkotok. Ellenben jellemét világosan elgondoltam. Úgy képzelém, hogy ábrándos és gyermekded egyúttal; hogy kifejlett nőiesség duzzad benne, körülborongva az ártatlanság ködétől, mely inkább a vallásosság, mint a vele született jellem eredménye lehetett; hozzá erős, mélyen érző szívet, mely a legnagyobb szenvedélyre és a legnagyobb odaadásra képes: szóval Margitot, olasz vérrel. Elképzeltem, hogy e lélekkel szembeszállok; kifestettem, hogy mily édes volna e szívet föltárni önmaga előtt. Belehevűltem azon sejtelembe, hogy ő az a lény, mely nekem a keresett nyugpontot megadhatja, a ki a tünékeny diadalon -54- túlragadna odáig, a hol lekötném magamat és a szerelem vándoréveit befejezhetném. Elhatároztam, hogy nem engedek, mig őt meg nem láttam. Első kisérletem megbukott – tisztára. A féltékeny őrt mindenekelőtt biztonságba kelle ringatnom s e czélra legjobb volt, tisztesség okáért még egy hétig ott maradni s aztán visszavonulni. Ezt meg is tettem s bucsúzásomkor láthattam, mily jól esett a fogadósnak, hogy a gyanús vendégtől szabadul.

Capriba visszaérve, fiatal barátomnak számot adtam az expediczió sikertelenségéről. Úgy találta, hogy jól van ez így s hogy a sors megóvott egy nagy bűntettől. Ez alkalmat adott azon régi vita alapos megújítására, melyből ön az imént egy mutatványt kapott. Kifejtettem neki, hogy nem vagyok kéjencz, hogy látnom kell azt a lányt: talán mindkettőnk szerencséjére. Oszkár ép oly hitetlen volt, mint most ön. Azt mondta, ha mennybéli angyal volna is a lány, nyomorúltan ott hagynám a porban, mihelyt megtépegettem volna szárnyait. Egyébaránt bizonyosan szó sincs róla, hogy angyal s ne hitegessem azzal sem őt, sem magamat, hogy épen egy anacapribeli pórleány legyen hivatva a földönfutó gyönyörvadászt patriarchává varázsolni. Aztán hihetőleg sem szépsége, sem lelki kitünősége nem lesz oly egetverő, mint a hogy elképzelem.

Ezt nyilván fölcsigázott képzelődésem lelohasztása végett mondotta. De én szaván fogtam, hogy megnyerjem kigondolt tervemnek.

– Hisz ebben, – mondám, – igaza is lehet s őszintén szólva, jobban is szeretném, ha így lenne. -55- Az ön kezében van, hogy bizonyosságot szerezzek. – S mikor csodálkozva nézett rám, előálltam javaslatommal. Azt mondtam, hogy a Rüdeke gyanúja elől, melyet eljárásommal fölkeltettem, még ma Nápolyba megyek, még pedig mindenestül, mintha végleg elutaznám. Szerencse, hogy ő – Oszkár – arra a kivánságomra, hogy velem jöjjön Anacapriba, rá nem állott. Most egészen véletlenül, a nélkül, hogy a derék Rüdeke gyanúját felköltse, ott cseppenhet. Neki, csöndes és higgadt magaviselete mellett, bizonyára sikerülni fog, a lánynyal találkozni és szólhatni. Bolondság tőlem, beismerem; de ennek a bolondságnak, mondám, nem lehet máskép véget vetni, mintha azt a csodás lényt meglátom és megismerhetem, ha másként nem, egy elfogulatlan és megbizható barátom szemei által.

– Mondta, hogy «barátom»? – kérdé Tessen báró. – Igen? Nos, az jó volt, de szükséges is; mert mint szegény és herczegségedtől függő embert sajátszerűen érinthette az efféle ajánlat.

– Hüm, – dörmögött a herczeg, ajkába harapva. – Tehát ön is! – – De legyünk igazságosak, kedves báró. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy ő ez időben már egy cseppet sem függött tőlem. Több mint három év múlt el, mióta találkoztunk. Művészi egyénisége ez idő alatt kifejlett és megállapodott; festményei jól keltek, persze csak külföldön, a nélkül, hogy otthon is hírt szereztek volna neki; ehhez az is járult, hogy egy nagynénjétől újabban kis vagyont örökölt. Hisz tényleg nem sokkal ezen epizód után vissza is küldte egyszerre mind azt, a -56- mit évek alatt reá költöttem. Tehát függő állásról szó sem lehetett. De ha másként lett volna is, nem úgy bántam-e vele mindig, mint barátommal? Vonzalmamért és bizalmamért nem tartozott-e többel, mint hálával, nem tartozott-e barátságával? Hát folyton arra kellett volna gondolnom, hogy én herczeg vagyok, ő meg roturier? Nem kivánhattam-e inkább én, hogy ő felejtse el a köztünk létező különbséget és hogy a szolgálatot, melyet tőle kértem s melyet csakis jó baráttól lehet kérni, baráti szolgálatnak tekintse? Tehettem én arról, hogy herczeg voltam, ő meg festő s hogy nem volt más barátom? Csak igazságosak legyünk! Legyünk igazságosak!

Elhallgatott és némi elfogultsággal várta a Tessen válaszát. De ez, úgy látszott, nem igen kivánt itéletet mondani.

– Tehát megtagadta? – kérdé kitérve.

– Nem. Ráállott, de kiérthettem volna szavából, hogy kutya van a kertben. Egy órával később visszatértem a tárgyra, oly hangon, mely meggyőzhette, hogy kérésemet nem könnyelműségből, se nem kicsinylésből intéztem éppen ő hozzá, hanem ellenkezőleg azért, mert nagyon becsültem a jellemét. Én, mikor kicsit elmélyedek érzelmeimben, inkább szenvedélyes, sőt, tartok tőle, sentimentalis ember vagyok. Megvallom – nevetséges ugyan, de úgy volt – majdnem könnyeztem, midőn bocsánatot kértem tőle, ha kérésem tán megbántotta volna. Megmagyaráztam neki, hogy az ő közbenjárása kezeskedik mellette, hogy a titokszerű Carmelához -57- azon erkölcsi komolysággal fogok közeledni, mely az ő itéletét megilleti – mert ő rajta, Oszkáron, lesz az itélethozás. Csak ha ő is azt hinné, hogy e leány képes egy magamszőrű bűnöst megtéríteni, fognék hozzá közeledni. Ebben csak megnyugodhatott?

– És mit felelt?

– Meglehetős ridegen szólott. Képzelődésem láza, mondá, oly fokot ért el, hogy nem fogok engedni és tágítani, mig a lányt meg nem láttam. – Nos, – folytatá, – ha ez így van és herczegséged el van tökélve, e szerencsétlen gyermek nyomát követni, akkor nem árthat, sőt csak használhat, hogy én előbb ismerjem őt! Lehet, sőt valószinű, hogy sem szépsége, sem lelki magva nem éri fel ezt az emésztő tüzet.

– Nos, – mondá Tessen, – hisz így megegyeztek?

– Meg, – felelé a herczeg, – s én meg is voltam nyugodva. Csak időt kért. Megállapodtunk, hogy addig maradok Nápolyban, míg ő ír vagy maga jön át érettem. Elmentem és két hétig hir nélkül maradtam. Irtam, hogy nincs-e semmi közölni valója? Semmi válasz. Telegrafiroztam. Semmi. A harmadik hét végén már szakadt a türelmem fonala, Capriba mentem mindenekelőtt, a régi fogadóba. Azt mondták, hogy Küstner elhagyta a szigetet s levelet hagyott számomra. E levél arra kért, hogy feledjem el őt mint egy háládatlant; hogy visszafizeti, a mit rája költöttem, nem mivel ezzel leróni vélné tartozását, hanem mert módjában -58- van s mert igen jól tudja, hogy festő-tanulmányaim csak jótéteményeimnek ürügyei voltak. Ezeket szivéből köszöni s mindig tisztelni fog, mint jó és nemesszívü embert stb… Jellememnek azt a sötét oldalát, folytatá, mely nem jóságosnak, sőt gonosznak és kegyetlennek tetszik, nem itélheti el egészen, mert végre is azon belátáshoz jutott, hogy az (képzelje csak, báró!) részbeli elmezavarból ered. Ez okból a rábízott ügyben úgy viselkedett velem szemben, mint egy őrülttel szokás. Tévútra vitt. Rüdeke házába azzal a szándékkal lépett, hogy a leányt, ha beteges vágyaimnak tápot nyújt, tőlem és terveimtől megmentse. Ezt megtette, a lány biztonságban van – s én (már Oszkár véleménye szerint) megmenekedtem egy bűntény, a lány a szerencsétlenség elől. Jól tudja, hogy ez nekem rosszúl fog esni; nem is fogom őt viszontlátni soha. Végül biztositott, hogy megbocsáthatok neki, mert ő is megbocsát; s hozzáfűzte – elég impertinensül – azt a tanácsot, hogy ha jövőre találkoznék, a kit barátságommal ki fogok tüntetni, sohse bízzam meg oly szereppel, a milyent ő neki szántam.

A levelet széttéptem s szótlanul ott hagytam a fogadót. Útközben eszembe jutott Rüdeke után tudakozódni, azon ürügyön, hogy Anacapriban lakást akarnék rendelni egy ismerősöm számára. Erre megtudtam, hogy Rüdeke elköltözött a szigetről, lányostul. Örökölt, mondák, s szállóját eladta. Nem maradt hátra más, mint ott hagynom a helyet, hol a képzelt szerelemért elvesztettem a barátomat.

Ez a Carmela és Oszkár története. Voltakép nincs -59- rajta semmi s önt hiába untattam egy óra hosszat. Partagosz úr festménye az oka. Szeretném látni ezt a művészt. Hol is lakik?

– A városon kivül, valahol Nussdorf felé. Külön házban él szép feleségével, a kit nem mutat be sehol. Ő sem igen fogad. Tanár az akadémián s ott találni őt műhelyében. Ha holnap délben meg akarja látogatni, előre bejelentem neki herczegségedet. Valószinűleg egy szép hölgyet is fog ott találni, a ki érdekelhetné: Montelione herczegnőt.

– Palermóból?

– Ismeri?

– Őt magát nem, hanem gyönyörű nyaralóját. Ott voltam öt évvel ezelőtt. Hogy kerül Bécsbe ez az asszony?

– Fest; Partos tanítja. Sokat fecsegnek róla, mert a hölgy nem mutatta be magát a társaságban s minden délelőtt ott ül az érdekes magyar műhelyében.

– Szép?

– Gyöngy. De hisz látni fogja. Hát bejelentsem?

– Kérem. De – most jut eszembe, hogy holnap nem lehet. Lord Avendalehoz, ki ma este érkezik, reggelire igérkeztem. Tehát holnaputánra, ha szíves lenne…

– Tehát holnapután.

Ezzel Tessen báró elbúcsúzott, mélyen meghajtva magát új ismerőse előtt.

– Érdekes bolond, – mormogá, mikor kiért az utczára. -60-