V. (Elméletek.)

– Küstner rossz embernek tartott, minthogy – úgymond – a szórakozási viszketegnek, nem is szenvedélynek, kész vagyok annyi nőt – bocsánat, ez roppant bárgyúan hangzik az én ajkaimról. De nem tagadhatom, hogy sokan voltak.

– A semel pro semper elvénél fogva, – mondá Tessen nevetve, – a melyet herczegséged vall, nem is lehetnek kevesen. Valóságos írtó gazdaság.

– Tehát mondjuk: annyi nő boldogságát föláldozni. Hiszen én nem tehetek róla, – tevé hozzá a herczeg inkább szégyenkezve, mint dicsekvőleg. – Mikor az ember ily hosszú legény, kóbor princz és hozzá egy kissé lelkiismeretlen, akkor nem oly nehéz a hódítás, hogy nagyra lehetne vele az ember. Nem is voltam vele nagyra. Kaczérságnak és tetszelgésnek, akárhányszor mondtam ezt Küstnernek, semmi része sem volt az én kalandjaimban. Szórakozási ösztön sem vitt rá, mert én soha sem szoktam unatkozni. Küstner végre rájött, hogy ördögi tudvágy sarkal női szívek bonczolására s ebben lehet is valami. Ama vérszopóhoz hasonlított, ki a Marschner «Vampyr» -43- czímű operájában szerepel (mely, mellesleg mondva, előttem csak undok butaság) s végül vivisectornak nevezett, a ki tengeri nyulak helyett asszonyok sziveit bonczolgatja. Nem tudom, hogy e pontban miért nem tettek rám benyomást komoly szavai, melyekre különben igen sokat szoktam adni. A vivisectort csak nevettem s azt feleltem, hogy az én tengeri nyulaim még mind életben vannak. De megkisérlettem magamba szállni, hogy tán sikerül-e némi jóakarattal lelkiösmereti furdalásokat fedezni fel magamban? Sehogy se sikerült. A tény az, hogy sohasem hazudtam, mikor egy nőnek azt mondtam, hogy szeretem. De akkor sem hazudtam, mikor a szerelemnek vége volt, hanem – bucsúzva vagy bucsúzatlan – egyszerűen odább álltam. Az én hibám-e, hogy mindeddig az első szerelmi láng fellobbanásán túl egy nő sem bírt lekötni? Lássa, én azt hiszem, hogy nagy ideálista vagyok. Ne mosolyogjon! A szerelemben a quid? előttem közönyös; a quomodo? a legfőbb mértékben érdekel. A czél, a melyre törekszünk, minden nőnél ugyanaz. De az út, a melyen haladni kell, az akadályok és kerülők, a tempó és a hangnem, mindeniknél más. Hát csoda-e, ha oly ember, kit az ilyen érdekel, ki nem láthat női arczot a nélkül, hogy magában kérdezze: vajjon milyenre változnának e vonások, ha a legtompább közönytől a legfőbb boldogság kifejezéseig emelkednének? ha, mondom, ily ember a szerelmet nem mint regényt, hanem mint tárczaczikket, vagy, mondjuk Isten nevében, mint novellát nézi, s ha nem akarja ismétlések -44- vagy «folytatása következik»-féle hatásokkal profanálni azt az érzést, a mi rövid teljességében oly isteni, mint akár Zeus ősatyánk szerelme?

Önzőnek és kegyetlennek nevezte ezt a fölfogást az én fiatal barátom. Ezt a vádat egész komolysággal tagadom. Engem semmi tudományos, lélektani bogár nem vezet. Komolyan szeretek, midőn udvarlok, és igazán szenvedek, mikor szeretek. De szerelem és szenvedés nálam megszünnek egy bizonyos pontnál; az asszony is miért ne szünhetne meg szeretni és szenvedni? Higyje meg, legtöbb esetben meg is szünnek, s a mi őket néha arra készti, hogy egy megkezdett viszony szálaihoz görcsösen ragaszkodjanak, az nem a szenvedély, hanem a hiúság.

Tessen báró itt oly mozdulatot tett, mely önkéntelenségében ép oly határozottan, mint udvariasan azt fejezte ki, hogy asztaltársának okoskodása nem fér a fejébe. Mint jó modorú ember azonban csak annyit mondott, hogy a herczeg igazán nem tud-e oly asszonyt képzelni, a ki egy férfiút valóban szeret, a ki tehát őt magához lánczolni, ne pedig «végkielégítni» szándékozik. Hisz elvégre vannak oly nők is, a kik nem játékra és mulatságra vannak teremtve. Vannak hitves nők és anyák – és van egy meglehetősen elterjedt intézmény, melyet kezdenek ugyan némelyek elavúltnak tekinteni, de a mely eddigelé az egész társadalom alapját teszi: a házasság. Hát hogy erről mi a herczegnek a véleménye? -45-

Ő herczegsége a megjegyzésekhez oly buzgón integetett a fejével, mintha minden szó az ő lelkéből volna véve. Aztán felszökött helyéről – az ebédlőben már nem volt más vendég – és a bárót fölszólította, üljön a kandalló elé, a hol kellemes tűz lobogott bele a félhomályba.

– Oda lyukadt ki, – mondá élénken, – az ön okoskodása, a hova akartam, arra a pontra, a hol Oszkárral kenyértörésre került a dolog. Szánjon nekem még egy félórát. Ön tapasztalt, okos ember; nem olyan idealista, mint Küstner, mégis látom, van önben sok az ő becsületességéből és józanságából. Ön az igazi békebiró köztem és ő közte. Üljön le, ide velem szembe. Nem iszik még egy cognac-ot? – Jó, én is csak egyet. Most hallgasson rám.

A házasságot említette. Nem tagadom jogosultságát. Szükséges az az egyetemre, szép és fenséges az az egyesekre nézve. De a boldog és a szerencsétlen házasságok aránytalansága köztudomású és szembeszökő. Millió házasság van, melyet ész és érdek teremtett. Az ész és érdek dolga azokat vaskapcsokkal összetartani. Ha magasabb belátás és erősebb érdek nem jön közbe, hogy szétrobbantsa, akkor az ily házasságot idővel a megszokás és a barátság is körülfonja puha, szívós indáival, és Philemon meg Baukisz, karonfogva, lassankint halálra köhögik magukat és egymást. Az ily házasságról, akár boldog, akár boldogtalan, nem akarok beszélni; az nem érdekel, mert nem probléma.

Hanem szólok arról a házasságról, mely noha -46- nem szabály, csak kivétel, mégis nagy számban fordúl elő: a tiszta szerelmi házasságról. Mondhatja-e, hogy száz, nem: ezer ilyen házasság közt van több, mint kettő, mely beváltja, a mit igért? Elsoroljam-e az ezerféle mozzanatokat, melyek az első mézeshéttől fogva közbe szoktak lépni, a kiábrándulás, a kétkedés, a lankadás, a lohadás mozzanatait, melyekből az a különös tünemény származik, hogy e szerelmesek életében, kiket lobogó vágyuk hozott össze, a ma soha sem hasonlít a tegnaphoz, sem a holnap a mához, még pedig azért, mert – nagyon is hasonlítanak? Tudom, a kivételekre fog hivatkozni. Megengedem a kivételeket és meg fogom mondani, hogy véleményem szerint miért csak kivételek? De a szabály az, hogy a házasság a szerelembe nem fokozást, de még állandóságot sem hoz, hanem csak lankadást, melynek vagy keserű lemondás, vagy nyilt szakadás a vége. És tudja, miben látom az okát? Az emberek szeretik egymást, a nélkül, hogy egymást ismernék. Még ez nem baj. De összekelnek, mielőtt szerették volna egymást, és ez baj. Szerelmi házasságnak hivják, ha égő vágyaktól kergetve, tekintet nélkül a világra és a körülményekre, egymás nyakába röpülnek, rangot, vagyont, hitet, nyelvet, e nagyhatalmat semmibe se véve, időt és tért üres képzeletnek tartva, csak egymást áhítva. És büszkén kérdik: Ha velünk a szerelem, ki ellenünk? De lehet-e az, kérdem, szerelmi házasság, a mit nem előzött meg a szerelem, hanem csak a szerelem látszata? Hát egyáltalán tudhatják-e azok a fiatalok, a kik egymást vágyakozásukból -47- ismerik, hogy vajjon szeretik-e egymást? Persze, ismerik egymást; ismerték, szerették egymást gyermekkoruktól fogva; lelkük találkozott: oly sziveknek, kik egymásért vannak teremtve, elég egy pillantás, hogy úgy ismerjék egymást, mintha örök időtől fogva egy lényt képeznének. S a többi, s a többi… Gyönyörűen hangzik ez és bizonyos tekintetben igaz is lehet. Arra a szerelemre, a mely eddig összekapcsolta őket, eléggé jól ismerik egymást! S ha a házasság nem volna egyéb, mint ezen szerelem folytatása, akkor még megjárná a dolog. De a házasság másféle szerelem, még pedig az igazi. S hát lehet-e azt mondani, hogy olyan emberek, kik a jó erkölcs korlátai által elválasztva, évekig epekedtek egymás után, kik, – ha messze mentek – egymásból csak ajkaik lehelletét és hajuk illatát ízlelték, hogy azok ismerik egymást? Egyáltalán nem, kedves báró. Szóval – én évek óta el vagyok határozva, hogy az első nőt, a ki még akkor is leköt, midőn – megismertem, hitvesemmé teszem.

– Azt nem fogja megtenni.

– Meg én. Azaz, megtenném, ha megtörténnék rajtam a szerencse, hogy képzeletem szerinti szerelemmel találkoznám. Miért tartja a dolgot oly hihetetlennek?

– Először is, a mennyire ismerhetem herczegségedet, nincs közvetlen veszedelemben. Ön, úgy látszik, a szerelmet oly betegségnek nézi, mely csak recidiva által válik halálossá. És minthogy eddig mindeniken visszaesés nélkül ment keresztül, -48- nincs ok félni, hogy ezentúl recidiváljon. De ha megesnék is, bizonyára az utolsó pillanatban vissza fogna riadni. Mert nem fogja annyi nő közül, a ki herczegi koronáját viselhetné, épen azt választani, a kit – gyöngének ismert.

– Pedig megteszem, ismétlem önnek, ha e nő az első, a ki odaadása által nem játsza el tiszteletemet. Csak nem fogja tagadni, hogy lehet ily leány, sőt ily asszony is? Hát oly nagy dolog az az erény, mely nem áldozza föl magát a világ minden kincseért, de igenis egy lat aranyért, mihelyt esketési gyűrűvé van kovácsolva? Oly lény, ki nem gondol egyébre, mint szerelemre, ki szabódás, ellenkezés nélkül, a világra és a közfogalmakra való tekintet nélkül, meggondolatlanúl, de önzéstelenül csak a természetnek és szivének enged, ne lehetne szeretetreméltóbb, tisztább és magasztosabb, mint a hősnő, ki szerelmét határnaphoz köti, ki erős az ellenállásban, de egyszerre megpuhul, mihelyt a világi és egyházi hatóság megadta az engedélyt? Kit akarna inkább feleségnek: Heilbronni Katát vagy az orleansi szűzet? Az erős Brunhild magasztosabb eszménye a nőiségnek, mint a szegény Gretchen? Mellesleg mondva, előttem egészen megfoghatatlan, hogy az a Faust doktor hogy hagyhatta oda azt a kedves Margitot. El kellett volna vennie. Csak nevessen. Talán rossz dráma lett volna – ámbár nem épen megvetendő tragikai csomó, egy angyal férjének lenni, mikor az ördögnek adtuk el lelkünket – de mindenesetre jó és szép dolog lett volna. Megfoghatatlan gőg is attól a lateinertól, hogy mésalliancenak -49- nézte az ily frigyet. Végre is csak a szegény Gretchen pártfogásának köszöni a mennyekbe jutását és megváltását. Úgy van! Az ily szerelem maga a megváltás, a mennyország. Ugyanígy mondtam annak idején Küstnernek is. Azt mondtam neki, hogy én is olyan Faust-féle vagyok, persze tudomány és ördög nélkül; csak egy Gretchenre kéne akadnom, hogy nyugtot és boldogságot találjak. Megmagyaráztam, hogy kalandjaim és szerelmeim nem frivolitásból és szívtelenségből erednek, – csak Margitot keresem. S mikor először emlegették előttem Spadaro Carmelát…

– Valahára! – fakadt ki Tessen.

– Igaza van. Valahára! Beszéljünk hát valahára Carmeláról! -50-