VII. (Ledér asszony.)

A festő-akadémia szellős, de mogorva termeinek egyikében ütötte fel Partos tanár úr művészi tanyáját. Ott állt ma is, mint minden nap, vászna előtt, talán még szótlanabbul, mint máskor. Mint hetek óta, ma is ott ült vele szemben érdekes fiatal tanítványa, özvegy Montelione herczegnő, csöndesen dolgozgatva. Néha-néha oda pillantott a mesterre, a kinek mindene, kivéve szemét és kezét, aludni látszott. A herczegnő szépsége megkapó volt már az első tekintetre is. Sudar, tán túlságosan magas termete, parancsoló, halvány arcza, kissé gúnyos, de üde ajkai, ébenfekete hajzata, mely fénylő simára volt fésülve, a szépség oly részletei voltak, melyeket csak utólag méltányolt a néző, miután az egész kábító hatásától magához térhetett. Ilyenkor aztán észrevehette, hogy ez előkelő, szép és fiatal asszony arczán valami unottság és szeszélyesség uralkodik, valami perczenként ellebbenő homály, mint az őszi napfényben derengő vidéken, melyen a szél kergette felhők árnyai mutatkoznak. E szempár néha fényes, néha sötét volt, vidám sohasem. -61-

– Mester, – mondá vagy tíz percznyi hallgatás után, – maga ma unalmasabb, mint rendesen.

A mester próbált mosolyogni, mi elég rosszul sikerűlt, és – hallgatott.

– Mester, – folytatá a herczegnő, – maga nem csak unalmas, hanem goromba is.

– Hogy-hogy?

– Hallgatásával nem csak beismeri, hogy maga unalmas, hanem még hozzá teszi, hogy én is unalmas vagyok.

– De herczegséged – hiszen…

– Persze, herczegséged! Egyebet nem tud mondani. Pedig maga nem ostoba. Tudja, mi nekem a herczegség? Sifli!… Ich pfeif’ drauf!

Partos ámulva tekintett föl s méltatlankodott.

– Már honnan vette megint ezt a kifejezést?

– Jó bécsi kifejezés. Szeretem. Az Orpheumban pompás couplet-t énekelnek ezzel a végsorral: Ich pfeif’ auf All’s in der Welt, besonders auf’s Geld. Szörnyű schneidig.

S ezzel elfütyölte a nótát is.

– Tehát az Orpheumba jár? – kérdé szemrehányólag a művész. – Ön, mívelt és előkelő hölgy létére, valóban élvezetet talál a Sängerei-ok alantas mókáiban?

– Hogy ne találnék? Hát min mulassak? Talán a bécsi felsőbb társaságba járjak? Elle m’a rudement embêtée, a római, a párisi, a londoni magas aristokratia. Szent Isten! S ebbe a társaságba vágyódtam én, gyermekkoromtól fogva! Ennek a becsvágynak a kedveért mindennemű alacsonyságot -62- követtem el, sőt férjhez is ezért mentem. Az úgynevezett gondviselés elmés volt. Azzal büntetett, hogy megtette kivánságomat. Brr! Pedig azt mondják, hogy a bécsi társaság még rátartóbb és butább, mint a Faubourg St. Germain-é. Nem kérek belőle. Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.

S ujra elfujta a nótát.

– Mit rázogatja bölcs fejét? – folytatá bosszankodva. – A népénekesek nótáiban gyakran ugyanannyi bölcsesség rejlik, mint a legmagasztosabb művészetben, mindenesetre pedig több elmésség van bennök, mint a divatos vigjátékokban. Azt hiszi tán, mert Montelione herczegnőnek hivnak, csak jambusokban mulathatok? Hisz ezt is megteszem, de csak néha. Tegnap «Faust»-ban olvasgattam. Fenséges. De az értelme ugyanaz maradna, ha így átkozná el a világot:

Wenn aus dem schreklichen Gewühle
Ein süss bekannter Ton mich zog,
Den Rest von kindlichem Gefühle
Mit Anklang froher Zeit betrog,
So pfeif’ ich Allem –

– Az égre! – rimánkodott a festő.

A herczegnő csak folytatta:

So pfeif’ ich Allem, was die Seele
Mit Lock- und Gaukelwerk umspannt –

– Ich pfeife auf den Saft der Trauben,
Ich pfeife auf die Liebeshuld,
Ich pfeif’ auf Hoffnung, pfeif’ auf Glauben
Und pfeif’ vor Allem auf – Geduld!

– Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.

-63-

Igy travestálva a Göthe megrendítő sorait, a különös asszony földhöz vágta ecsetjét, nagyot kaczagott a Partos szörnyűködésén és czigarettát kért.

A festő szánakozó csodálattal nézte kipirult szép arczát.

– Mit gondol most? – kérdé a hölgy, rágyujtva. – A tisztelt tanár úr bizonyosan úgy találja, hogy igen kommunis vagyok? – S ezzel a zsámolyt odatette szorosan a Partos székéhez, leült és kihivóan nézett szeme közé.

– Azt gondolom, herczegnő, hogy ön angyal, a kibe egy ördög bujt. Ha valaki ezt az ördögöt kikergethetné!…

– Pompás. Maga ritkán beszél, de akkor nagyot mond. Csakhogy miért nem akad ördögűző számomra? Angyal! Az nem. De maradhatna egy nő, s ez több, mint angyal, mert nem olyan unalmas. Tudja-e, Partos, hogy ön voltaképen nevetséges ember? Most megmondhatom, mert a veszély elmult. Egy ideig azt hittem, hogy maga fogja az ördögöt belőlem kiűzni. De maga kutyába se vett, s így nem maradt számomra egyéb, mint hogy magát is – tanárszámba vegyem.

S ezzel szeme közé fujta a dohányfüstöt.

– Az égre kérem, – mondá Partos bosszúsan, – ne rágalmazza magát. Lázító az, a hogy a herczegnő önmagával bánik. Nem úgy tesz-e, mintha rám akarta volna magát kötni?

– Úgy teszek, kedves tanár, mert úgy van. Rá akarom magamat valakire kötni – minden áron. -64- Magára inkább, mint másra. De maga philister. Nemcsak hogy szereti feleségét, hanem hű is hozzá. Ez kezdetben imponált; most nevetségesnek találom. Legyen tehát nyugodt; nincs már baj. Rágalmazom magamat? Hogy-hogy? Mert kimondom az igazat? Tehetem. Gazdag vagyok, független, nincs előítéletem. Megengedhetem magamnak az igazság luxusát. Az igazság az, hogy mindnyájan – hímek és nőstények – a tilos után epedünk. Maga kivétel – talán. Talán mégsem. Ha annyira ragaszkodik a feleségéhez – megengedem, hogy eléggé szép asszony – akkor fölteszem, hogy e nő önre nézve a tiltottnak ingerével bir. Talán nem is szereti önt; ez is inger. Talán úgy lopta. Mit néz olyan különösen rám? Jó, ne személyeskedjünk. Hát, mondom, mind a tilos felé vonzódunk. Csakhogy maguknak, férfiaknak, kiváltságuk van arra, hogy fölkeressék a tilost, ellenben nekünk várnunk kell, hogy az keressen föl bennünket. Persze, mi sem vagyunk hijával a tisztes provokáczió némely eszközeinek. Egy lopva vetett pillantás, egy-egy szándékos pirulás, egy-egy sóhaj – és főkép a kaczérság grand-jeu-je: a tulságos szemérmetesség, mely oly nyomatékos a visszautasításban, hogy utóvégre mint kihívás hat… Eh, én gyűlölöm ez álczákat; én tagadom a támadás privilegiumát, melyre a férfiak igényt tartanak. Unatkozom, de mennyire! ezen a világon, mely mindent ád, csak tápot nem szivemnek, sem tüzelő anyagot égő képzeletemnek. Tehát keresem, igenis keresem azt a férfiut, a kit szerethetek s a kinek meg is fogom -65- mondani, hogy szeretem, oly egyenesen, oly kereken, vagy tán – mit tudom én? – oly reszketve és pirulva, mint akármely ifju szokta megmondani imádottjának. Térdepelni sem röstellek majd, a hogy az urak térdepelnek, ha kedvem lesz rá. Szemérmetesség, női tartózkodás – persze! Szemérmetlenség-e, oly érzést, melyet mindenki magasztosnak mond, elárulni, csak azért, mert asszony az ember? Nőietlenség-e, odaadást mutatni, mikor égünk az odaadás vágyától? A szinlelés teszi-e a nőiességet? Belénk neveltétek ezt az úgynevezett nőiességet, a hogy a khinaiak elkorcsosítják asszonyaik lábát, hogy ne bírjanak messze járni. A török a nő arczára erőszakolja a leplet; a keresztyén a nő szivére kényszeriti a pánczélt. A zsarnokság mind a két esetben ugyanaz. Talán nemcsak zsarnokság, hanem raffinement. Hogy önök ne nélkülözzék a hódítás ingerét és örömét, azért nekünk erősséget kell játszanunk s a szemérmetesség bástyája mögött éheznünk és dideregnünk! Tiszta szédelgés!

Partos félre tette ecsetét és ránézett. – Herczegséged, – mondá, – most addig beszélt bolondokat – pardon – mig végre okosat is talált mondani. Lássa, én erősen hiszem, hogy bolondságai a rossz könyvekből erednek, melyeket olvasni szokott, okossága pedig a saját fejéből.

– Kiváncsivá tesz, – felelé a herczegnő. – Bók az ön ajkairól, zsémbes mester, oly ritka dolog, hogy kár volna meg nem érteni. Halljuk!

– Azt mondotta, hogy a szemérmetes tartózkodás, -66- melyet a nőtől követelünk, talán csak a férfiak találmánya, a kik akadályokat kivánnak, hogy legyőzhessék. Legyen így. Mi következik belőle? Az, hogy az asszony sokat veszt bájából, mihelyt maga hárítja félre ezen akadályokat. Én különben másként vélekedem. Én azt hiszem, hogy a szemérem és tartózkodás a nő lényéhez tartozik s hogy, a mit ön intézménynek tart, a természet törvénye. De akármint legyen is, a nő mindenesetre helytelenül cselekszik, ha kevésbbé szép akar lenni, mint a milyen. A kihívó asszony pedig nemcsak hogy veszít szépségéből, hanem egyszerűen rút. Utálom a festett nőket; a legszebb szín, melyet nő arczára rakhat, undok a természetes bőr életteljességéhez képest. De hát mit mondjunk oly nőről, a ki szennyes színekkel kendőzi magát, csakhogy olyan ne legyen, mint a többiek? Kéjencznek ez pikáns lehet; az igazi férfiút vissza fogja riasztani. Az ön beszéde, herczegnő, csupa korom, csupa önfeketités. Egy szót sem hiszek el belőle; de azon számos pillanatban, mikor furcsa nézeteit vitatja, herczegséged minden szépsége és szelleme daczára előttem már – nem nő… Lássa, ez udvariatlan beszéd. De jó szándékkal mondom. Nyilvánvaló, hogy herczegséged még sohasem volt szerelmes. De ha az lenne és választottja előtt ily hangon találna szólani, akkor nem fog neki tetszeni. E dicső termettel, e büszke, szép arcz-éllel, e szikrázó szemekkel vissza fog neki tetszeni! Nem hiszi el? Herczegséged «Faust»-ból idézett, a maga módjára. Én is szoktam benne olvasgatni, mert -67- hát mi egyebet olvasson a mai ember, ha költészetet keres, a mely modern, de még sem rút? Azt a fiatal boszorkányt, kit Mefisztó a Valpurgisz-éjjeli tánczra Fauszt mellé ád, szépnek vagy rútnak képzeli-e?

– Csodaszépnek – természetesen.

– Lássa, pedig ezt a pokoli szépségű lényt, a ki oly csábítóan tánczol és danol, az epedő Faust hirtelen ott hagyja. Miért?

«Nem bir örvendeni danáján,
Piros egérke ugrott ki a száján.»

Ah! Herczegséged befogja száját! Helyes. Fogadja meg tanácsomat s tegyen ugyanígy, mikor ideáljával találkozik. Meglátja, ennek csodás hatása lesz. A térdeplésre nem is fog rákerülni a sor, legalább az ön részéről nem. Haragszik?

– Nem. Csak folytassa. Szeretem, mikor oly nevetségesen eloquens. Magán jól fest az erkölcsösség.

Partos nem nagyon kapott a dicséreten. Megint előfogta ecsetjét és koronként oldalt nézve szép tanítványára, festés közben folytatta:

– Nem szeretek ily hosszan beszélni; önhittségnek látszik. De ha már elkezdtük s herczegséged kegyes meghallgatni, kiöntöm a szívemet. Mondja csak, herczegnő, milyen gyönyörűséget talál abban, hogy tönkreteszi hírnevét?

– Hirnevemet?

– Azt, Bécsbe érkezik, hol mint Montelione herczeg özvegye minden ajtót nyitva talál s ezen ajtók -68- mellett elhalad, anélkül, hogy csak be is kukkantana. Az olasz nagykövetnél egyszer tett látogatást, azóta feléje sem néz. Inkább a consulhoz jár, mert az az apró szinházak apró nagyságait víg vacsorákra gyűjti; egy operette-tenorral, a ki még ostobább, mint hangjánál fogva lehetne, a czigányokhoz kísérteti magát; holdfényben kocsikáz a bankárvilág gavallérjaival, híres ujságírókkal sétál a Ringen. Az emberek arról disputálnak, hogy számos udvarlói közűl melyik dicsekedhetik kegyeivel; s mert egyikben sem tudnak megállapodni, majd nemsokára azt fogják mondani: Mindenki. Szóval, míg más asszony azon van, hogy lehető tiszta hírrel lehető sokat élvezzen, herczegséged mindent megtesz, hogy apácza-életet folytatva, ledér nő hírébe jusson.

– Apácza-élet! Hogy’ tudja?

Partos vállat vonva hallgatta e kihivó kérdést.

– Tudom, mondá, mert hetek óta naponként látom és hallom a herczegnőt és mert nem estem a fejem lágyára. Engem el nem ámít. A herczegnő a bűn szájhőse, olyan vasgyúrója a könnyelműségnek, ki mint a latin comoediabeli Bramarbas folyton emlegeti azon hőstetteket, melyeket – elkövetne. Pedig semmit nem fog elkövetni. Egy utczai kisasszony jobban adná Lucretiát, mint ön Messaliánt. Mondjon le erről a szerepről. Lássa, ha nem szeretném, nem mernék egy herczegnővel így beszélni, s ha nem ismerném jól, a megtiszteltetést, melyben kis nőmet látogatásával részesíteni szokta, bizonyára el nem fogadnám. Nem tudok mást képzelni, -69- mint hogy szörnyen unatkozik, s a világi tisztesség ellen elkövetett apró rugdalózásokkal csak bátorságot akar magának csinálni, a gyakorlati ledérségre való bátorságot, melyre eddigelé nem tudott szert tenni. Ne tegye! Ne pazaroljon el oly jószágot, melyre valamikor igen nagy és sürgős szüksége leszen.

– Hogyan érti ezt? – kérdi a herczegnő élénken. Ajkai körül a gúny már régen eltünt, és feszült komolyság, sőt bágyadt szomorúság lépett helyére. Hangja rezgett, mikor e kérdést tette és Partos nyugtatólag fogta meg kezét.

– Eljön ám! – mondá biztatón, a hogy a gyermekeknek a karácsonfiát szokás igérni. Eljön bizonyosan, talán már közel is van. Minden pillanat meghozhatja Őt, a sors küldöttét, az ön reményeinek vagy félelmének tárgyát. Hogyan tudna előtte megállani, ha hozománya meg volna szegve, női természete meg volna hamisítva? Ön nem arra való, hogy ha szeret egy férfiút, hazudni tudjon neki. Oly csábítónak tetszik-e önre nézve, hogy majdan az első ember elé, a ki szívét hangosabb dobogásra készti, ily vallomással lépjen: «Kerestelek mindenféle tévúton, míg rád akadtam; most te vigy vissza a jó útra?» Hiszen nevetséges, hogy férfi létemre önnek prédikálok. De nem is erkölcsöt prédikálok én, hanem okosságot és őszinteséget. Ha már minden áron le akar térni a szokás és erkölcs ösvényéről, ha nem akar egy férfi eszménye, hanem csak szeretője lenni – Isten neki. De akkor tartogassa e boldog ember számára -70- mind azt, a mit neki nyujthat: nem csak a gyümölcsöt, hanem a takargató lombot is, nem csak szépségét, hanem a hamvát is, a szeplőtlen nőiességet. Azt hiszi, hogy a jövő ezen embere jobban fogja önt szeretni, ha tudja, hogy nem áldozott neki semmit? Hiszen van olyan is; vannak emberek, a kik az asszonyban is, mint a vadban, a haut-goût-t szeretik. Az ilyenre vár? Reménylem, hogy nem. Rosszúl is járna vele, mert az igazi haut-goûtra a herczegnő nem fog szert tenni. Ön nem is fáczán, –

– Hanem liba, – mondá a herczegő nevetve. – Ön mindig szeretetreméltó.

– Igazán kár, herczegségeddel komolyan beszélni, – felelé a festő s visszatért vásznához. Bántotta a fordulat, melyet a hölgy a beszélgetésnek adott.

A szép asszony megint elkomolyodott. Merengve nézett Partosra, aztán odament, vállára tette kezét és halkan mondá:

– Nem kell haragudni. Igazán liba vagyok. Mondja meg őszintén: komolyan hiszi, hogy – eljön?

A festő mélyen nézett a komoly, halavány arczulatba, melyből a derült boldogságnak még lehetősége is mintha száműzve lett volna. Összefacsarodott a szíve, midőn e lankadt, kietlen vonásokban olvasott.

– Hisz jönnie kell, – mondá szintén halk hangon, mint a ki maga sem hisz jóslatában. – Csak kell, hogy éljen valahol az a megváltó lovag, -71- a kire ennyi szépség várakozik. Csak aztán késő ne legyen.

– Késő? Bizony – máris elkésett. Évekkel, örökre! Hát azt hiszi, tanár, hogy olyan volnék, a milyen vagyok, ha még becsülném magamat? J’ai perdu l’estime de moi-même, voilà tout. Eh mit! Pfeif drauf!

Ő is visszatért festőpolczához.

– De az ég szerelmére, – kiáltá Partos bosszúsan, – mit vétett ön voltaképen? Hiszen lehetetlen, hogy csalódjam. Tisztességes asszonynak tartom! Bocsánat! Ez persze a legkevesebb, a mit egy herczegasszonyról mondhat az ember.

– Hagyjon nekem békét a maga herczegasszonyával, – fakadt ki türelmetlenül a hölgy. Nem vagyok én herczegasszony; talmi aristokrata vagyok. Atyám becsületes munkásember volt, a kinek okosabb tervei voltak velem. De én, liba, herczegnő akartam lenni, vagy nihilista, vagy más valami portentum. A könyveknek vagyok áldozata, melyeket faltam. Magam is akartam valamivé lenni, miután atyám gazdaggá tett. A selfmade woman! Én a magam alkotása vagyok. Hahaha! Gyönyörűen sikerült, mondhatom. Hogy mit vétettem, kérdi ön? Hát nem elég az, hogy Montelione herczegné vagyok? A római table d’hôte-nál azt a szegény öreg embert, kinek nevét viselem, elkaczérkodtam magamnak. Tudtam, hogy nincs benne két esztendőre való élet; tudtam, hogy vagyona elsülyed az adósság árjában; de nem tágítottam, míg férjem nem lett, mert herczegnő akartam lenni. S ezt egy -72- tizennyolcz éves leány tette! Egy gyermek! És még becsüljem magamat!

Partos egy darabig elhallgatott. – Ez az egész? – kérdé aztán. – Nem szép dolog – de elvégre ön szép volt és gazdag s mindenesetre többet adott, mint a mit kapott. – Higyje meg asszonyom, – folytatá, erélyes homlokát ránczbaszedve, – kevés ember van a világon, a kinek nincsen semmi oka, önmaga vagy más előtt elpirulni. De azért szomorú volna lemondani az önmagunk becsüléséről. Emberek vagyunk. A viszonyok néha oly tömkelegbe sodornak, melyből a legbecsületesb lélek sem tud egyenes úton szabadulni.

Ezt Partos annyi meggyőződéssel mondta, hogy a herczegnőnél kevésbbé élénk eszű nő is kiérezhette, hogy tapasztalásból beszél.

– Ön is? – kérdé ámulva. – Lehetséges ez? Az ön lelkét is furdalná valami?

– Általánosságban szólottam.

– Magáról szólott. Bocsásson meg, indiscrét vagyok. De – mégse. Föltártam önnek egész valómat, mint jó barátnak. Ön szívemhez szólott, mint barátom, mint gyóntatóm. Úgy-e, ön azt bizonyítgatta, hogy egy-egy botlás miatt nem kell mindjárt beadni a kulcsot, hogy az ember kiküzdheti újra az önmaga iránti respectust? Jó; hajlandó vagyok kisérletet tenni, ha megmutatja, hogy mikép járt el ön? Oly derék és jóravaló ember mivel vádolhatja magát? Nem lehet az oly rettenetes dolog, hogy rám ne bízhatná. Elmondja? -73-

Partos mosolygott. – Egy cseppet sem rettenetes, – mondá, – de nem szeretném elmondani.

– Tehát semmi rossz dolog? – kérdé a szép asszony.

– Semmi rossz. Inkább jó szándék. De gyávaság – nem, csak félénkség a kivitelben az, a mit szememre hányhatok. Kérem, ne tegyen több kérdést.

– Nem teszek. De találgatnom szabad. Tudom, hogy ki lebegett szeme előtt, midőn azt mondotta, hogy mindenki lehet olyan helyzetben, hogy valaki előtt elpiruljon. Portenstein herczegre gondolt.

Partos türelmetlenül felelt:

– Herczegségednek még most is e rangtársán jár az esze, a kivel állítólag sohasem beszélt. Annyit kérdezősködött utána s én mindent elmondtam, a mi érdekelhette. Megrajzoltam jellemét, gondolkozásmódját s megmondtam azt is, hogy nagy fájdalmamra ez ismeretséget – mondhatom: e baráti viszonyt – meg kellett szakítnom.

– De hogy mi okból tette, azt soha sem akarta megmondani.

Partos, e megjegyzést hallatlanná téve, így folytatá:

– Elmondtam, hogy elvesztettem nyomát, mint ő az enyimet s hogy remélem, hogy soha sem fogunk többé találkozni. S mikor kívánságának eleget tettem volt, kértem herczegségedet, ne szóljunk többet e tárgyról. Herczegséged megígérte…

– Meg – de eszem ágában sincs megtartani ez ígéretet. Eh, mit! Ide jöttem Európa legdélibb -74- pontjáról ebbe a hideg Bécsbe, csak hogy mindent megtudjak, a mit ön a herczeg felől tud. Palermóban észrevettem, hogy fordúlt meg ön hirtelen, hogy irult-pirult, midőn a Montelione-parkban véletlenül rábukkant. Ön ezt fölindulásával magyarázta, melyet az elhagyott jóbarát hirtelen föltünése okozott, a kitől haragban vált meg. De magát a haragot, a szakítás okát és folyamát nem akarta elmondani.

– Herczegséged meg fogja engedni, hogy erről most is hallgassak. Nem vagyok híve a gyónásnak.

– De meghallgatta az enyimet.

– Sohasem bátorkodtam kérdezősködni. Még az iránt sem, hogy mi oknál fogva érdeklődik azon férfiú iránt.

– Hát elmondom.

– Nagyra becsülöm a herczegnő kegyét, de le volnék kötelezve, ha e tárgyban nem tisztelne meg bizalmával.

A herczegnő ajkait harapta. Bizony, a festő magaviselete e perczben elég rideg volt, és oly természetre, mint Montelione herczegasszonyé volt, sértőleg is hathatott.

De a herczegnő elnyomta érzését és azzal az udvariassággal, mely bizonyos körökben gorombaság, könnyedén meghajtotta fejét.

– Barátomnak tartottam a tanár urat, – mondá. – Bocsássa meg elbizakodásomat. Nem fog ismétlődni.

Az ajtó felé indult, midőn belépett Tessen báró. -75-