IV. (Küstner Oszkár.)

– A másikat Spadaro Carmélának hivják. Bátran megmondhatom igazi nevét, elmondom akárkinek, mindig azon reményben, hogy olyanra akadok, a ki már hallotta és hirt mondhat Carmeláról. Hanem hiába, soha sem fogok többé róla hallani. És mégis úgy érzem, mintha nem végeztem volna vele egészen.

Soha sem láttam őt, sem magát, sem arczképét. Csak azt tudom róla, hogy létezett s hogy a legszebb lánynak mondták Capri szigetén.

Capri legszebb leánya! Tudja-e hogy ez mit jelent?

Ezen esetlenűl faragott szigeten, mely mint závár tolakodik a szép nápolyi öböl elé, s látszólag kihült, de hőn verő kőkeblén az édes bort s a legillatosabb narancsos berkeket ápolja, e csöndes kis világon, mely a legzajongóbb nagyváros közelében a megelégedett kisvárosi lét mérsékelt és ép érvelésével éli napjait, e külön hazában, melynek fiai soha sem vágyakoztak ki a nagyvilágba, oly női nemzedék terem, mely az én ízlésem szerint az asszonyi állat legszebb és legnemesebb typusa. -32- Terem és újul tisztán és vegyítetlen, az ősrómaiak sűrű vérével ereiben, Itália ős tüzével szemeiben, a fenséges egyenmérték antik vonalaival arczában, egy klasszikus nép szép rhytmusával minden mozdulatában. Mind ezt még emeli e bronz arczok kellemes mélasága, melyet az északról oda szakadt jövevény kihívó tekintete sem komolyabbra, sem derültebbre nem változtathat; a szép arcz ilyenkor sem el nem fordul, sem el nem pirul, hanem csöndesen, harag nélkül, a mélyre nyúló pillák lebocsátása által elzárulva azt látszik mondani: «Nem ismersz». Nem állítom, hogy e szigeten sok oly kiváló szépség legyen, ki első látásra fölizgatja érzékeinket; de minden lakóival köz a capribeli szépség, s jut belőle még a poros napszámosnőnek is, ki téglát hord a házépítéshez, gazdagon diszíti a pórleányt és nyomai világosan megvannak a matróna megviselt arczában. Bizony megfogható, hogy a kedélyes Albergo-Pagano-ban csapatosan ütnek téli tanyát a festők. A természet sehol sem szebb, mint itt. Az újat, a mit évenként hoz, busásabban és korábban nyujtja, mint egyebütt, a régit pedig, a mit ezredéven át teremtett, e klasszikus nemzedékben, mely gót, vandal s egyéb barbarokkal össze nem keveredett, csodásan tudta fentartani.

Ezen esetlenül faragott szigeten.

– Az ön rajza, – jegyzé meg itt Tessen báró, – igen csábító. De csudálnám, ha a mai barbárság, a festő és nem festő german nép, mely a déli szépségen könnyen fellobban, nem ejtett volna némi csorbát e szigetfaj tisztaságán. Herczegséged például nem tesz rám oly benyomást, -33- mintha ily alkalom adtán a Schopenhauer-féle «szenvtelen szemlélet»-tel beérné.

Portenstein herczeg mosolygott.

– A mi engem illet, igaza lehet. A festők e helyen kevésbbé hevülékenyek, mint az ember gondolná. Először is attól tartanak, hogy a legkisebb meggondolatlanság megfosztja őket mintáiktól, melyek a szülék szigoránál fogva úgy is bajosan kaphatók; másodszor pedig tapasztalás mutatja, hogy a hódításnak itt nagyobb az ára, mint másutt. Sokan, kik szeretőre halásztak, feleséggel tértek haza vagy pedig ott ragadtak. Törököt fogtak.

– Sapristi! Ez nagy paragrafus.

– Reám nézve nem, – felelé a herczeg.

– Azt meghiszem, – szólt nevetve Tessen. – Nem kell attól félni, hogy egy capribeli parasztlányból Portenstein herczegnőt csináljon…

– Ellenkezőleg, kedves báró. Nagy szerencsének tartanám, ha oly nőre akadnék – akár Capriban, akár Chinában, – a ki ily elhatározásra rávehetne.

– No, no!

– De bizony. Elengedtem önnek úti benyomásaim részletes rajzát. Csak általában említettem, hogy a szabadulás mámora fogott el, a látás, tapasztalás és tudás édes szomja éledt fel bennem akkor, midőn egyszerre a messze világra utalt végzetem. E szerint ön azt gondolhatná, hogy azon tisztító katasztrófa után, melyet Melitta baronessenek köszönhettem, mint szárnyas angyal lebegtem a lét fölött. Pedig az ellenkező történt. Abba -34- hagytam a kártyázást; de élni kezdtem világomat, a mit azelőtt nem tettem soha. Persze, Berlinben elsőrendű világfinak ismertek. De édes Istenem! Mi az, a mit a nagy város viveurnek nevez! Oly ember, a ki nappal alszik s alkonyatkor kél, hogy a világot gázfényben tekintse; oly ember, ki társaságban ebédel, társaságban jár színházba, társaságban kártyáz, s a társaság kedveért tart szeretőt, mert volt-e már világfinak titkos szerelme? Egyáltalán köztudomású, a kártyás ember nem tud szeretni. Maga Venus üljön ölébe, ő mégis csak a végzetes ötösre gondol, mely százezer márkát hozhatott volna, ha véletlenül négyes talál lenni. Elég az hozzá, én a nagyvárosban, harmincz éves korom ellenére, soha sem szerettem… még rossz értelemben sem. Az új élet fölkeltette bennem e nemes érzéket is. Olyan lettem, mint a megifjodott Faust, a ki (persze nem a könyvtárból, hanem a kaszinóból) kilépett a valódi életbe, az új ifjúság varázs-italával ereiben. Valóban nekem minden asszony Helena volt. Egy cseppet sem szégyenlem bevallani, hogy nem volt egykönnyen nő, a kit öregellettem vagy fiatallottam, a kit szépnek vagy rútnak találtam volna arra, hogy érdekeljen; mihelyt csak olyan volt, hogy még meg kellett hódítani, már érdemesnek találtam, hogy ostromoljam.

– Ördögöt! Válogatás nélkül?

– Semmiben sem voltam válogatós, csak jellem, temperamentum dolgában. Minden asszony egyéniség, az egyéniség pedig mindig fölfedezés. Csak egy neme van a nőknek, a melyben semmi egyéni -35- nincsen és mely a fajban ki van merítve: a megvásárolható asszony. Mondhatom, a legerkölcsösebb kéjencz vagyok, a ki valaha létezett. Utálom és kerülöm az erkölcstelen asszonyt.

– Ehem.

– Semmi ehem. Erkölcstelennek csak azt a nőt nevezem, a ki eladja magát.

– Értem, – mondá Tessen kedélyesen. – Erkölcsösnek nevezi azt a nőt, a ki szerelmében nem ismer törvényt, csak a szerelem törvényét. Csakhogy az ily nő a hűséget sem ismeri el törvénynek. Ha aztán nem máshoz, hanem önhöz is hűtelen, akkor is elismeri – erkölcsét?

– Minden esetre, – mondá a herczeg mosolyogva. – Csakhogy én rajtam az efféle meg nem eshetik.

– Alapos okai lehetnek e biztos föltevésre, – jegyzé meg a báró, – nem firtatom.

– Egyetlen egy okom van, de ez elégséges. Én minden nőt csak egyszer szeretek életemben.

– Ménkőbe! Akkor nyugtalan élete és hálátlan szíve lehet.

– Akár szívtelennek is mondhat. Küstner is annak nevezett. Pedig –

– Küstner? Szabad tudnom, ki az a Küstner?

– Küstner Oszkár, az a fiatal festő, kire engem az ön Párducza, vagy hogy hívják, emlékeztetett.

– Furcsa, – mormogá Tessen magában, – hogy ő is Oszkár.

– De csak most veszem észre, mily kanyarodóra tévedtem. Hisz Küstnerről akartam önnek -36- szólni és Spadaro Carmeláról – jó barátomról, a kit elvesztettem és a nőről, a kit elszalasztottam.

– Ah, elképzelem! A jó barát, a ki mindenünk, jobb felünk, második énünk, s a ki végül a szeretett nőt elkapja orrunk elől! Régi história!

– Mi jut eszébe? – kiáltá a herczeg oly élénken, mintha fel akarna szökni helyéről. – Hogy jön ily gondolatra? De nem, – folytatá nyugodtabban, – ön nem ismeri Oszkárt. Igaztalan volt irántam, hálátlanúl, gyerekesen, ostobául cselekedhetett, de csalárd – az nem lehetett soha. Hallgassa meg, milyen ember, mielőtt ítélne róla.

Velenczében találkoztunk. Csinos, erőteljes fiú volt; nyilt arczán annyi egyenesség és férfias dacz, hogy viseltes ruhája álöltözetnek látszott. Ott ült az akadémiában és másolt. A fiatal ember minden körülmények között feltűnt volna; de a hogy a tisztes nyomor minden jeleivel e foglalatosságban láttam, mely oly nyomorultan fizet, kiváncsiságommal együtt részvétemet is felköltötte. Néztem munkáját, eleinte csak üres bámészkodásból, aztán azzal a szándékkal, hogy veszek tőle valamit, hadd szerezzen hozzá illőbb öltözéket. De nevezetes volt, hogy mily rosszúl másolt. Ha ott nem függ előtte a kép eredetije, bajos lett volna megmondani, hogy mi akar lenni a másolat. Nem is mertem dicsérni a művét; azt hittem, okvetetlenűl észre venné, hogy alamizsnát szántam neki. Csak ott álltam a háta megett s mikor egy ízben hátrafordúlt, meg nem álltam, hogy meg ne rázzam a fejemet. -37-

– Rossznak találja a képet, uram? – mondá mosolyogva, megütközés nélkül.

– Nincs annyira rosszúl festve, mint rosszúl látva, fiatal ember. Ön más valamit fest, mint a mit festeni akar. Pardon, – tevém hozzá, – ez csak az én véleményem.

– Egészen helyes vélemény, uram, mihelyt fölteszi, hogy azt akarom festeni, a mit itt magam előtt látok. De ez nem volt szándékom.

– Ah! Ön tehát nem másol?

– Másolni is szoktam, – felelé a fiatal festő némi pirulással; – de csak oly képeket, melyeket el akarok adni.

– Érdekelne, – felelém gyorsan, – ha jó másolatát kaphatnám a Carpaccio zenélő angyalainak. A mit ön itt csinál, az inkább csak variánsa; van talán kópiája?

A fiatal ember az állvány mellől, a hol több kép volt visszáról felállítva, kihúzott egyet. Oly meglepően hű másolat volt, hogy elkiáltottam magamat bámultomban.

Ez önkéntelen bók mintha bosszantotta volna. Az árát kérdeztem s kissé habozva 100 lirát mondott; hozzátette aztán, hogy ha sokalnám, olcsóbban is adná. Az utóbbi mondást hallatlanná tettem és a képet megvettem; az örömet is sikerült valahogy ignorálnom, melyet a gyors alkú fölött akaratlanúl elárult. Megmondtam neki a nevemet, a fogadót és bucsúztam, – de pár lépést téve, visszafordultam és csak odavetve mondám, hogy tán ráérne személyesen hozni el a képet a másikkal -38- együtt, mely nem eladó, mert szeretném a kettőt összehasonlítani és fölfogásáról vele beszélgetni.

Este felé elhozta a képeket s ezzel alkalmat adott ismeretséget kötnöm egy oly emberrel, a ki minden irányban határozottan vonzott. Fiatalsága daczára volt kifejlett, noha szögletes jelleme, szilárd és benső művészi meggyőződése. A két utánzási mód közti különbséget érdekesen fejtegette. Másolatait, – úgymond, – azért csinálja, hogy megélhessen, szabadabb reproductióit azért, hogy haladjon. Az utóbbiaknál az eredetiből csak a tárgyat és az adott világítást szokta elfogadni, hogy e kereten belől szabadon próbálja ki tehetségét. Ez a gyakorlat érdekesebb és szerinte, érdemesb is a másiknál. S a hogy a két festményt egymás mellé tette, magam is úgy találtam, hogy a másod alkotás többet ért a másolatnál. Megmutatta, hogy a másolatban, bármily hűnek látszott az egész, minden részlet merev, félénk és elfogult, a «tanulmány»-on ellenben minden mozdulatteljes, merész és szabad; hogy az egyik minden tökéletlensége mellett annál jobban lekötheti az embert, mentűl tovább nézi, míg a másik csak az első, futólagos tekintetet bírja kiállani. Midőn lassanként belemelegedett – mert eleinte nehézkesen és csak szavaimra válaszolva beszélt, – művészi fejlődésére vittem a szót, hogy rátérhessek személyes viszonyaira. Ez megint szófukarrá tette. Annyit vehettem ki belőle, hogy előbb diák volt és csak az egyetemen fordúlt a festészet felé. Sokkal később tudtam meg, – mert ismeretségünket mindenféle -39- ürügy alatt folytattam, – hogy jólétben nevelkedett; hogy atyja, a ki földbirtokos vagy haszonbérlő lehetett, hirtelen elszegényedett; hogy ő maga jog helyett bölcsészetet hallgatván, egyszerre kenyérkeresetre volt utalva s így jutott eszébe, hogy a rajzolásból és festésből, melyet addig szenvedélylyel, de csak mulatságból űzött, kereseti forrást csináljon. Mester és iskola nélkül, rokonai ellenére, kik más pályán támogatták volna, de ez úton cserben hagyták, rálépett az önmívelés terére, s a holtakat, a cinque cento festőit választotta tanítókul. Így került Bécsből, hol rajzleczkéket adott, Velenczébe s innen végig akarta magát «másolni» egész Olaszországon.

Nem fárasztom önt, kedves báró, e viszony leírásával, mely részemről legalább igazi barátsággá izmosodott. Sikerült ezen selfmaking ember tartózkodását annyira legyőznöm, hogy Olaszországon át úti társam lett s vállalkozott az én csekély festői tehetségemet, melyet e czélra elővettem, a magáéval együtt kiművelni. Hozzá szoktunk egymáshoz és jól összefértünk, noha – vagy talán mert – fiatal társam a mindennapi érintkezés bizalmassága elől mindig kitért. Soha sem akart az én coupémba szállni; a hol lehetett, más vonaton ment s legközelebbi állomásunkon, hol külön lakást fogadott, újra találkoztunk. A tanításért fizetést húzott tőlem, a melyből megélt, annyival inkább, minthogy képeit idővel (eleinte persze titkos közbenjárásomra) mind jobb áron kezdte eladogatni. Érintkezésünk művészi és elméleti volt, a nélkül, hogy társadalmivá -40- lett volna; mert ő mindig a herczeget szólította meg bennem és a formákban valami büszke szerénységgel ragaszkodott a rang megkülönböztetéséhez, noha a lényegben mindig nagyon egyenesen mondta meg véleményét. Egyáltalán különös volt, hogy ez a nálamnál vagy tíz évvel fiatalabb ember idővel engem fiatalított, magát vénítette. Meggondoltsága az én impulsiv lényemmel, nézeteinek és törekvéseinek egyenessége az én barangoló, sétáló életemmel oly ellentétben állt, hogy Telemachosnak éreztem magamat egy önkéntelen Mentor társaságában. Meg vagyok győződve, hogy – noha volt elég ízlése, a vett jótéteményekről soha sem szólni – benső ragaszkodással és háladatossággal viseltetett irántam; de azért annak, hogy mit érez személyem iránt, sem szóval, sem mozdulattal soha sem adta jelét. Sem alázkodni, sem paczkázni nem szokott; de volt valami benne, a mivel sajátságosan tudott hizelegni. Tudott oly módon hallgatni, hogy közlékenynyé lettem, s tudott kevés szóval úgy ellenmondani, hogy ellenvetései sarkalták eszemet és eszmevilágom minden rúgóit mozgásba hozták. Nevetni fog, báró, de nem tagadom: az ő társaságában szellemesnek éreztem magamat. Nem különös ez?

– Cseppet sem az, herczeg. Küstner úr az ön aczéljához való kova volt. Kérem, ez aperçu-t megjegyezni; jobb, mint a miket különben mondani szoktam. Esprit par ricochet.

A herczeg nevetett.

– Ön ép oly szellemes, mint türelmes ember. -41- Csöndes figyelme az oka, hogy mindinkább elkalandoztam a tárgyamtól. De itt úgy látszik, visszazökkenünk a kerékvágásba. Hogy is kerültünk Küstnerre? C’est ca. Ön úgy találta, hogy az a mód, a hogy én a nőket szeretem, háladatlan szívre mutat. Erről jutott eszembe Küstner, a ki egyenesen szívtelennek mondott. Most már az ő révén visszatérhetünk tárgyunkra.

– Spadaro Carmelára? – kérdé Tessen báró, némi nógatással.

– Még nem, – mondá mosolyogva a herczeg. – Ráér? Igen? Nos hát, gyujtsunk új szivarra, és vitatkozzunk az én szerelmi elméletemről à trois: Ön, Oszkár meg én. Maga a kérdés az, a mi engem érdekel. A kérdés a lényeges. Spadaro Carmela voltakép csak fictio.

Az új szivar égett és a herczeg folytatá: -42-