IX. (Hadi tanács.)

A herczegnő és Tessen báró megoszlott érzésekkel hallgatták ez elbeszélést. A hölgy súlyosnak és kényesnek találta az esetet. Megengedte, hogy Partos végzetszerüleg jutott oda, hogy Carmelát nőül vegye. Védangyal gyanánt akart belenyulni életébe s végre kénytelen volt a cselekvő gondviselés szerepére vállalkozni, hogy a leány ne legyen szerencsétlenné azon ember által, ki fejébe vette, hogy sorsát intézi s ki talán szerencséssé is tette volna. Ez a féligazság átka, mondá, mely mindnyájunkat elér, a kik oly eszményi erő után törekszünk, melynek csak az észben van forrása, de melyről igazi természetünk nem tud semmit. Természetünk – ezt vitatá az előitélet nélküli hölgy – eredettől fogva önző és élvhajhász. A legnagyobb ámítás és kétszínűség, ez ösztönöknek magunkban és másokban hadat üzenni. Így Partos, midőn látszólag minden önzés nélkül egy kéjenczet rossz cselekedettől s egy ártatlan leányt az elcsábíttatástól akart megóvni, csupa rossz és hűtlen dolgot mívelt s mindhármukat megcsalta: először is jóltevőjét, ki elől most álnév alatt bujdokol; azután -90- feleségét, kire a maga szerényebb sorsát tukmálta, választást nem engedve, meg se mondva neki, hogy oly ember, mint a herczeg, rá vetette a szemét; s végül önönmagát, mert most csak fölmondásra kötött házasságban él. Mihelyt ugyanis neje megtudja, hogy mi előzte meg e házasságot, érezni fogja, hogy most is van joga – választani.

Tessen lázítónak találta e felfogást. Az ő szemében Partos fölmentésére nem kellett semmi hivatkozás a fátumra; még ha kezdettől fogva is az volt a szándéka, hogy a leányt magának szerzi meg, akkor is teljesen igaza volna. Jóltevőjét semmiben meg nem csalta, csak férfiasan megtagadta tőle a kerítő szolgálatot. Neje iránt nagylelküen és gyöngéden járt el, midőn nem zavarta meg tiszta lelkét annak megmondásával, hogy mily veszélytől mentette meg. S a mi Oszkárt magát illeti, a báró nem látott veszélyt. A herczegnek nem kell megtudnia, hogy Partosné valaha Spadaro nevet viselt, még azt sem, hogy Carmelának hívják. A herczegnek így (ha egyáltalán szükséges őt a tanárnéval összehozni) semmi sem fog feltünni. – Ha önnek volnék, – végzé Tessen báró, – a herczeget el sem fogadnám: ha mégis megtenném, nem mutatnám be nőmnek; ha mégis bemutatnám, nem mondanám meg, hogy ki a feleségem, még pedig nem magamra való tekintettel, hanem magáért a herczegért, ki e részben maniakus és fejébe venné, hogy ön elorozta boldogságát.

Partos egyik nézettel sem tudott megbarátkozni. Nem tett rosszat, mondá, de mégsem érzi magát -91- egészen tisztának a herczeggel szemben. Épen ezért kénytelen őt fogadni, mert a bujósdinak végét kell vetni. Szabadulni akar a hazugságtól. Majd megmondja neki: Én vagyok Küstner és ez Carmela. Ezzel be kell érnie a herczegnek. Persze az, hogy másnak a felesége, a herczeg szemében még csábítóbbá fogja tenni Carmelát. De ez a csáb egyszersmind korlát, melyen vágyai meg fognak törni s melyet vagy respectálni fog, vagy –

A herczegnő közbe vágott. Igen feszülten kisérte volt a beszédet, s most ellenvetéseit feltünő higgadtsággal és tisztasággal tette meg, mi lázasan égő tekintetével erős ellenmondásban volt.

– Az ön felfogása, – mondá, – igen tiszta és egyszerű; de a lehető következések kevésbbé egyszerűek. A herczeg az ön nyiltságára bizonynyal nem fog hadüzenettel felelni. Még önmagának sem fogja tán bevallani, hogy régi terveivel még most sem szándékozik felhagyni. Az első felháborodás elmulván, tán kezet fog önnek nyujtani azon nagylelkű kijelentéssel, hogy jól tette, a mit tett, s hogy Carmela a legjobb kezekben van. Ekkor aztán ön nem igen fogja eltilthatni, hogy egymással ne érintkezzenek, hacsak nevetségessé nem akar válni. E mellett azt koczkáztatja, hogy neje azt, mit öntől meg nem tudott, egész tisztességgel tőle tudja meg, még pedig az ő világításában. A herczeg aligha azt fogja neki mondani, hogy azért vetette magát utána, mert kedvesévé akarta tenni; de igenis enyelegve, vagy komolyan meg fogja vele értetni, hogy szerelmes volt beléje – a híre után. Nem -92- lesz elég udvariatlan, elhitetni vele, hogy személyesen megismervén őt, kevésbbé szépnek és bájosnak találja, mint a milyennek gondolta. S bizonyára nem fogja titkolni előtte, hogy esetleg herczegnővé tette volna – sőt tartok tőle, egész bizonyosnak fogja utólag mondani azt, a mi annak idején halvány lehetőség volt. Nem mondom, hogy ez elég, egy nőt, a ki önt oly bensőleg szereti, magából kiforgatni. De nyugtalanitani és zavarni fogja őt, hogy ön sohasem szólt neki a dologról és el fog gondolkozni azon, hogy ön volt az, ki atyját rávette, hogy Capriból elköltözködjék. S ha végül ön jókor állna is a résre, hogy háza küszöbét férfiasan megvédje a herczeg ellen, mi következhetik? Egy hüvös reggeli óra a Prater tisztásain, a midőn ön pisztolyát azon jóltevő mellének szegezi, kit halálos ellenségévé tett.

– Eh, – mondá Tessen kissé idegesen, – olyan tragikus vége csak nem lesz.

– De lehet, – viszonzá nyugodtan a herczegnő, – s a kimenetel nem lehet más, mint végzetes. A megsebesült vagy a megölt vetélytárs veszedelmesebb, mint az éptagú udvarló.

– És hát mit tenne herczegséged az én helyemben? – kérdé Partos.

A herczegnő lassan és meggondoltan felelt:

– Két útja van. Az egyik az, a melyet én követnék, de melyet önnek hiába tanácsolnék. Elmondanék mindent mindkettőjüknek, úgy nőmnek, mint a herczegnek s aztán hozzátenném: – Monsieur et Madame, faites votre jeu. Ismeritek egymást. -93- Jogtalanul közétek állottam, íme szabad az út. Ha szeretitek egymást, akkor hivatlan prókátor voltam s illik, hogy eltünjem. Ha nem szeretitek egymást, akkor helyesen tettem, s nem én vagyok az, a kinek el kell tünnie. – Szivbeli ügyekben nincs más parancs, mint a természeté. Elvek, törvények csak zavarni és kötni tudnak, megoldani és helyrehozni nem. Ha így jár el, két hét alatt tudni fogja, hányadán van; s ha jól ismeri feleségét, már most is előre tudhatja, hogy az ön javára dől el a kisérlet. De ön nem fogja ezt az útat választani, mert ön az elvek és a tisztesség embere. Szóljunk hát a másik útról. Ön hazudni nem akar, de az igazat sem mondhatja meg. Tehát iparkodnia kell oly helyzetet teremteni, melyben lehető kevés kérdezősködésnek van kitéve s nem kényszerül hazudni, sőt feleségét is hazugságra tanítani. A herczeg tudhatja, hogy ön nős; de azért nem kell nejével találkoznia. Nejét el kell tüntetni.

– Eltüntetni?

– Még pedig azonnal, még ma. A legegyszerűbb dolog a világon. – Csak bemutat nejének? – mondja a herczeg. – Kétségbe vagyok esve, – feleli ön, – nőm a napokban elutazott… Gyengélkedik… vérszegény… az orvosok déli levegőt rendeltek, stb. A herczegnek semmi gyanúja, mert hisz’ megérkezése előtt utazott el ő nagysága. A legrosszabb esetben odavetve kérdezi, hogy hol van a tanárné? Ön ép oly hangon azt feleli, hogy cousinejével a Rivierára ment és orvosi tanács folytán a szükséghez képest vándorol az -94- egyik helyről a másikra. Ezzel vége. Különösen a cousine meg fogja ölni a gyanúnak minden lehetőségét is, mert hisz Spadaro Carmelának nincs cousineje.

Tessen ezt a javaslatot egészen okosnak találta.

Partos szíve is könnyebbültnek látszott.

– Csakhogy honnan veszem azt a cousinet? – kérdé habozva. – Carmelának csakugyan nincs, és nem ismer egy nőt sem Bécsben – a minek különben magam vagyok az oka.

– Megmutatom önnek, hogy mi az igazi barátság, – felelé a herczegnő, inkább gúnyos, mint jóakaró mosolylyal. – Kész vagyok, önnek nemcsak tanácscsal, hanem tettel is kezére járni. Én leszek a cousine. Nem csekély áldozat, mert égek a vágytól, e herczeggel megismerkedni. De lemondok e kivánságról – legalább egyelőre – hogy önnek kezére járjak. Ha rám bizza nejét (tudja, hogy jól férünk meg egymással), akkor holnap virradóra Abbaziában lehetünk, még pedig oly név alatt, melyet én fogok választani s melyet önön kívül senkinek sem kell tudnia, még a bárónak sem. Szeretném látni, hogy ily körülmények közt hogy jöhetne Erik herczeg a mi nyomunkra?

Tessen, mint egy claqueur, úgy tapsolt a pompás tervnek, mely egyszerre megszabadítá az önvádtól, hogy ő hozta a bajt a festő házába. Kevesebb lelkesedéssel, de igaz hálaadatossággal fogadta Partos a herczegnő ajánlatát. Tudta, mily élénk a herczegnő titokszerű részvéte a herczeg iránt és egész nagyságában becsülte az áldozatot. Egy kicsit meghökkent -95- ugyan az ellenmondáson, melyben a herczegnő szolgálatkészsége a herczeg nézetei iránt tanusított rokonszenvével állott. De másrészt tudta, hogy ez asszonynak a végletekre hajló jellemében a könnyelműség összefér a legeszményibb önmegtagadással s azonfelül a herczegnő áldozatkészségét arra magyarázta, hogy nyilván maga szereti a herczeget s így érdekében áll őt a Carmela nyomáról elvonni. E fölfogásban annyi megnyugvást talált, hogy örömest megállapodott benne. Biztosabbnak érzi magát az ember, midőn felebarátja önzésére, mint ha nagylelküségre számit.

A herczegnő ajánlatának főelőnye a festő szemében az volt, hogy nejét megkimélhette azon veszedelemnek még sejtelmétől is, melyet Partos a herczegben megtestesítve látott. A hirtelen elutazást a herczegnőnek teendő szivességre lehetett magyarázni. Sokszor panaszkodott volt Carmelának e szellemdús asszony fölött, ki a nélkül, hogy rosszat tenne, mintegy készakarva rossz hírbe keveri magát; sokszor beszélte el, hogy kérte a herczegnőt, változtasson magaviseletén s szabaduljon a hozzá nem való összeköttetésektől. Most úgy adhatta elő nejének az utazási tervet, hogy arról van szó, hogy a herczegnő néhány hetet Abbaziában töltvén, egy csapásra kirántsa magát tarthatatlan viszonyaiból, s hogy e czélra a Carmela társaságát kéri, a ki iránt mindig nagy rokonszenvet mutatott.

Így minden mintegy magától látszott összeilleni, s Tessen azon megnyugvással távozhatott, hogy a megoldás megvan és elfogadtatott. A herczegnő -96- kész volt Partossal azonnal Währingbe hajtatni, hogy a fiatal asszonyt úti társul megkérje.

… Hét órakor elvitte a vonat a két szép asszonyt. Partos föllélegzett, midőn a pályaudvarról visszament a városba. Felesége kívül volt a bécsi levegőn; Oszkár most már nem félt a herczegtől, sőt sajátságos vágyat érzett, a találkozást siettetni. Kocsiját a Sacherfogadóba utasítá és kérdezősködött Portenstein herczeg után; nem volt otthon. Partos névjegyét hagyta hátra, melyen a – «Partos Oszkár, akadémiai tanár» – mellé onnan ezt a két szót jegyezte: – «quondam Küstner.» – Aztán merengve ment vissza elhagyott otthonába. -97-