VIII. (Hogyan történt?)

Tessen kiérezte azt, a mit minden okos ember kiérez, mikor oly szobába jön, a hol ketten bizalmasan feleseltek. Ily helyen annál hűvösebb a levegő, mentül hőbb volt a tusa, s a feszültség annál feltünőbb, minél fesztelenebbül akarják leplezni. A báró, a ki sokkal gyöngédebb természetű okokra gondolt, mint a melyek valósággal fenforogtak, mint igazi világfi azzal sietett a helyzeten könnyíteni, hogy egy ugrással in medias res rohant, Partosnak másnapra bejelentvén «legujabb barátját,» Portenstein Erik herczeget. – Megbocsát, – tevé hozzá, – hogy bejelentés nélkül jöttem. De mikor magam is mást jelentek be, – de mi lelte magukat?

E fölkiáltást a báró a legnagyobb discretio mellett sem volt képes elnyomni. A kiket ő ez új tárgy hirtelen fölvetésével ki akart segíteni a zavarból, azok szobrokká kövülve álltak előtte, merev tekintettel, egymásra bámulva.

Partos előbb tért magához.

– Nem csalódik? Portenstein Erik herczeg?

– Úgy van. Portenstein Erik herczeg. Mi ebben -76- oly különös? Egyptomból érkezik – véletlenül találkoztunk. Talán ismeri?

Partos új kérdéssel felelt.

– És azt mondta, hogy engem, Partos Oszkárt, akar meglátogatni?

– Úgy van, önt, Partos Oszkár tanár urat. De mit csodálkozik ezen? Hiszen úgy tesz, mintha tanuló volna a festő-egyetemen, nem pedig egyik híres professora.

– Jó, jó – de hogy egy Egyptomból érkező utas az én nevemet ismerje, az mégis feltünő.

– Megengedem. De nem is a neve tünt fel neki, hanem festménye, az «Önimádat» a kiállitáson. Sajátságosan meghatotta. Persze, személyes vonatkozás is volt a dologban. Azt mondta, hogy a festmény modora oly valakire emlékezteti, a kivel barátságos viszonyban élt, egy fiatal festőre, a ki – sajátságos! – szintén Oszkár volt. Kister vagy Küster…

– Küstner Oszkár, – mondá Partos és félre téve ecsetjét, föl s alá járt a műhelyben.

Tessen csodálkozva nézett a herczegnőre, ki a maga részéről le nem vette szemét Oszkárról. A halványság és lankadtság eltüntek a szép asszony arczáról. Kipirúlt arcza, szikrázó szeme egészen más nőt mutattak…

Tessen ámulva nézte a föl s alá rohanó Partost.

– Ön ismeri Küstner Oszkárt? – kérdezé.

– Mint magamat, felelé Partos keserűen. Aztán félig magában folytatá: – Mit bámulok? Hiszen egyszer meg kellett ennek történnie. Hideg vér, hideg vér. -77-

Tessen előtt kezdett valami derengeni.

– Saperlipopette! – kiáltá, homlokára csapva tenyerét. – Ez szép história. Akkor talán méltóztatik ismerni a híres Spadaro Carmelát is?

Partos ökölbe szorított kezekkel rohant a báró felé.

– Hogy ismerem-e? – dörgé. – Igenis, ismerem. Talán azt gondolta az úr, hogy el fogom tagadni? Feleségem!

A báró meghajtotta magát.

– Gratulálok, – mondá. – De azért nem kell úgy kiabálni. Persze, már tegnap is eltalálhattam volna. – S azzal a közvetlenséggel, mely a bécsi ember ajkára nevezetes pillanatokban mindig bécsi kifejezést csal, fölkiáltott: – Verfluchtes Kaffeehaus!

Partos megint föl s alá rohant, mint oroszlán, ki először van a kalitban s minden vasrúd között kibuvót keres.

– Zu dumm, – mondá végre ő is, bécsiesen. – A dolog nem olyan tragikus.

– Én is a mondó volnék, – jegyzé meg Tessen némi félénkséggel.

– Tehát a herczeg önnek mindent elmondott? Ez hasonlít hozzá.

– Mindent, a mit tudott. De hogy kegyed Küstner és hogy neje született Spadaro Carmela, arról a legkisebb sejtelme sincs.

– Óh! Hisz méltóságod maga is csak tőlem tudta meg. Milyen ostoba vagyok! De a rossz lelkiösméret mindig ostoba. -78-

Itt megszólalt a herczegnő is.

– A rossz lelkiösméreten – mondá higgadtan, de némi gúnynyal is – legjobban könnyítünk, ha meggyónunk. De tanár úr nem híve a gyónásnak. Elkísér-e, Tessen?

Tessen karját nyújtotta.

– Ne még, – kiáltá Partos. – Kérem herczegségedet, maradjon. Szükségem van jó tanácsra. Meggyónok.

– Hát egyedül távozzam? – kérdé Tessen discrete.

– Maradjon, kérem, báró úr is, ha nem untatja a dolog. Megbeszélni a herczegnővel is lehet az ügyet, de a jó tanácsért, tartok tőle, önhöz kell folyamodnom. Egyébaránt úgy is mindent tud, kivéve az összefüggést; érdekemben van, hogy éppen ezt ismerje. Kérem, üljenek le, – bezárom az ajtót, üljünk hadi tanácsot.

Kiment és megmondta a szolgának, hogy nincs otthon senkinek; Partosnénak is, ha véletlenül jönne, mondják meg, hogy az úr elment. Aztán visszatért, az ajtóban megfordította a kulcsot és fölkérte a bárót, mondja el, miképen ismerkedett meg a herczeggel és mit tudott meg tőle. – Ezzel, – mondá, – fölment engem sok ismétléstől és a herczegnőnek módot nyujt arra, hogy egy embert, kit csak híre után ismer, a saját világításában is megismerjen.

Tessen elmondta tegnapi benyomásait, azok elhagyásával, a mik a herczeg száműzetési korszaka előtt történtek; ezeket kényes természetűeknek tartotta -79- s különben sem tartoztak a Partost érdeklő dologhoz. A herczegnő feszűlten, növekedő érdekkel hallgatta. Minden részlet fontosnak tetszett előtte, a mi a herczeg jellemére és gondolkozására világot vethetett, úgy hogy több helyütt fölkérte Tessent, hogy a herczeg saját szavait ismételje; a Carmela története csak másod sorban érdekelte. Végül, mintha egészen elfeledte volna, hogy Partost nem a herczeg jellemzése, hanem a saját, meglehetősen kényes helyzete érdekli, elkezdett a német aristokrata elveiről értekezni, a kit ő egy cseppet sem hóbortosnak, hanem inkább elsőrangú gyakorlati bölcsésznek tekintett.

– Bocsánat, herczegnő, – jegyzé meg Tessen, én csak elmés bolondnak nézem őt. De nem erről van most szó, – ha nem csalódom – arról, hogy kedves mesterünk kényes helyzetében miként viselje magát a herczeggel szemben? Ha be lehetne bizonyítani, hogy ezen érdekes jövevény rögeszmékben szenved, akkor a legegyszerübb dolog az volna, ha egy félreeső nyájas házikóba vitetnők, kerti kilátással. Csak hogy tartok tőle, hogy erre a kellő bizonyság nem lesz egyhamar megszerezhető. Még egyszerűbb lenne a dolog, ha ő herczegségét egészen épeszű embernek lehetne tekinteni. Ez esetben Partos úr őt a legmelegebben fogadná, elvinné házába és bemutatná neki hölgyét, hogy ime, herczeg, ez Partosné született Spadaro Carmela; be fogja látni herczegséged, hogy bizonyos tervek, melyeket e hölgyre nézve táplálni méltóztatott, ma már túl vannak haladva s nem kerülhetnek többé -80- napirendre. A baj az, hogy a herczeg se nem egészen bolond, se nem teljesen ép elméjű. Ebben rejlik, szerény hozzávetésem szerint, az egész nehézség.

– Nem egészen, – felelé Partos, a ki e jelenés alatt egy szót sem szólt, s most visszanyerte higgadtságát. – A nehézség rám nézve főleg abban van, hogy egyszer életemben nem mondtam igazat, illetőleg elhallgattam az igazságnak egy részét. Ha úgy jártam volna el a dologban, mint minden másban szoktam, akkor most a herczeget vagy épen nem, vagy teljes nyugalommal fogadnám. Hogy elfogult lelkiismerettel kell őt viszontlátnom, az nyomja szívemet. S még más is. A nőm sem tud semmit arról, hogy mily úton jutottam hozzája. Azt hittem, hogy bemocskolnám lelkét, ha a herczeg szándékairól beszélnék neki. Most mind ezt tisztázni kell. El lehettem készülve erre. Hazugság nem maradhat elintézetlen. Olyan, mint a szálka a húsban; ki kell húzni, vagy gennyedés támad.

– Hazugság… hazugság… – mondá Tessen elgondolkozva. – Úgy emlékszem, boldogúlt atyám aphorizmáiban (legértékesebb hagyatéka) olvastam egy tanácsot a hazugságról… «Ne hazudj soha – félig.» – Azt hiszem, kedves tanár, hogy tovább kéne hazudnia, véges végig. A herczegnek sejtelme sincs arról, hogy bájoló neje ugyanaz a hölgy, ki iránt neki is érdeklődni méltóztatott. Minek tudná meg ezentúl? Ha pedig nem tudja meg, akkor ő Nagysága egyszerűen az ő régi, bár hűtlen barátjának felesége, és -81-

Egyszer életemben nem mondtam igazat.

– Nem voltam hűtlen, – felelé a tanár nyomatékkal. – Hallgassák meg, miként történt minden. Én már láttam volt Carmelát, midőn a herczeg őt még csak nevéről ismerte. Az anacaprii kis templomban találkoztunk. A bibliának nincs mindig igaza. Nem az talál, a ki keres, hanem az, a ki nem keres. A homályos szentélyben egy oltárkép előtt álltam s hogy a kellő nézpontot megleljem, egy lépést hátráltam, midőn lábam valamiben megakadt. Nem értem rá megnézni, hogy mi – mert már is hanyatt feküdtem, bosszankodva és szégyenkezve is, mert mellettem valaki kaczagott. Egy lányka volt, ki ott imádkozva térdepelt s kinek ruhájában megbotlottam. Ez a lány Carmela volt. Bocsánatot kértem, a miért elestemben káromkodtam. Azt felelte, hogy sebaj, az apja is szokott káromkodni, még pedig szintén németül, s hogy a legjobb emberek is néha káromkodnak. Így megeredt a beszélgetés – németül is folytattuk, mert ő mindjárt egy kicsit kérkedett ebbeli tudományával, s úgy találtam, hogy rendkívül szép és vidám lelkű egy teremtés. Mélyebb benyomást nem tett rám. Azért nem is szóltam a herczegnek a találkozásról, a mint egyátalán elvem volt, a szép asszonyokról és lányokról, a kikkel találkoztam, előtte hallgatni. –

– Helyes! – dörmögé Tessen.

Partos folytatá:

– Mikor a herczeg először említette nekem a híres Carmelát, igazság szerint talán megmondhattam volna neki, hogy ismerem. Meg is teszem, ha hozzá tehettem volna, hogy kevésbbé szép hírénél. -82- Ezt hazugság nélkül nem mondhattam, tehát inkább elhallgattam. Hazugságom tehát voltakép igazmondásból eredt. A herczeg mind jobban belehevült szeszélyébe s azt javasolta, hogy együtt költözzünk a Rüdeke házába. Ez elől kitértem; de nagyon furdalt, hogy az elfogulatlan, kedves teremtést űzőbe vette. Megvallhatom ma, hogy atyja szigora daczára nem jól őrzöttnek tartottam a leányt. Vidámságát és pajzánságát könnyelműségnek néztem, s a hogy velem tréfálgatott és végül megkért, hogy ne áruljam el, hogy oly hosszan beszélgettünk, azt a benyomást hagyta volt bennem, mintha épen a szigorú őrizet tette volna őt titkos pajkosságokra fogékonynyá. Azt is mondotta, hogy apja úgy őrzi, mint valami elbűvölt herczegkisasszonyt, s nevetve hozzá tette, hogy a szomszédasszony is a kártyából «Principé»-t jósolt neki. Mindez fejemben járt, mikor a herczeg Anacapriba készült. A nélkül, hogy legkevésbbé is magamra gondoltam volna, a szép leány szerencsétlenül járt nénje kísértett előttem s elképzeltem a mostoha apa gyötrelmeit, ha Carmela is úgy találna járni. Elhatároztam, hogy megintem s megmondom neki, ki az a festő, a kit hajlékába fogad. A herczeg felsült s én szabadabban lélekzettem egy jó cselekedet öntudatában, melyben az önzésnek semmi része sem volt. Tudják, mi következett. A herczeg nem mondott le az ostromról; azt kívánta, hogy mint szövetségese, mint kémje lopózzam abba a várba, melyet ellene védelmeztem. Ezt sokalltam. Azon a ponton voltam, hogy egyszerűen szakítsak vele. De eszembe jutott, hogy -83- akkor már azért sem mondana le a játékról. A mily kártyás természetű, gondolám, csak fokozná a tétet, mindaddig, a míg megnyeri a parthiet. Fejes lettem, mikor őt oly nyakasnak láttam s elhatároztam, hogy ez egyszer elvágom az útját. Fogadkozásaira, hogy csak azt a nőt keresi Carmelában, a ki örökre lekösse, s hogy csak akkor fog vele «kezdeni», ha én is az «igazi»-nak találom, semmit sem adhattam. Carmela nem volt Gretchen, s a herczegről egyáltalán nem hittem, hogy Faustnál lelkiismeretesebb fogna lenni. Hagytam tehát Nápolyba menni és megszálltam Rüdekénél, de csak azért, hogy kereken megmondjam ennek, mi járatban vagyok. Többet is tettem. Egyenesen megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e eladni a lányát, hozzátévén, hogy utóvégre lehet, hogy ezzel a lányt is szerencséssé teszi. Sőt azt hiszem, egy kicsit biztattam is, elmondván neki a herczeg sajátságos nézeteit, még pedig egészen a herczeg értelmében: hogy t. i. le is köthetné magát annak, a ki le bírná kötni. Szóval, bizonyos ujsághirdetések stilusában szóltam, melyek azon erényes mondattal szoktak végződni, hogy «házasság nincs kizárva.» Ennyire szívemen feküdt, hogy a herczeggel szemben tiszta legyen a lelkiismeretem. Hisz az öreg német tisztes képű gazember is lehetett, a kis leány pedig oly ártatlan-ravasz keverék, mely legalkalmasabb a herczeg kóborlásainak véget vetni. E beszéddel majdnem életemet koczkáztattam; mert Rüdeke, a ki idővel fél taljánná lett, dühében kés után nyúlt. Kicsavartam kezéből s most már szívem szerint -84- beszéltem neki. Az öreg erre sírt, mint a gyermek s egyszerre oly gyámoltalannak is érezte magát, mintha gyermek volna. Mit tegyek? – kiáltá folyton – mit tegyek? Aztán fölnézett elhúnyt felesége arczképére, melyet valamely festő fénykép után ajándékba készített neki s térdre borúlt előtte: «Tanácsolj! Szegény gyermekedet akarja!» Igazán szívszaggató látvány volt. Egyszerre felugrott, mintha látománya lenne. – Tudja, mit fogok csinálni? – kérdé. – Ő súgta meg, a jó asszony. Azt teszem, a mit ő akart annak idején s a miben én meggátoltam. Elmegyek, elhagyom ezt a szerencsétlen házat. Mert félek, nem annyira a herczegtől, mint magamtól. Leszúrnám, a hol érném. S aztán mi legyen Carmelából?

Úgy találtam, rendkívül szép és vidám teremtés.

– Ez oly argamentum volt, mely rám is hatott. Azért helyben hagytam elhatározását, sőt segítettem a kivitelben, egy kis tőkét kölcsönözvén neki (jókor örököltem), mely a kis birtok árához csatolva, elegendő lehetett új életpálya megkezdésére. Eddigi üzlete folytatásáról szó sem lehetett s így elhatározta, hogy Rómába megy s ott valamely fogadóban mint kapus keres alkalmazást, a miben németül tudása segíthette. Nem tettem ellenvetést, csak annyit jegyeztem meg, hisz elég lesz, ha félesztendőre tűnik el innen. A herczeg, ha egyszer nyomuk veszett, egyhamar nem fog Capriba jönni, s aztán csak találkozik Carmelának való férj, s ezzel minden félelemnek vége szakad. Egy héttel rá a terv végre volt hajtva s már hírt is vettem Rómából, hogy az öreg ott lakást fogadott s keresi az -85- alkalmazást. Most már én is fölszedtem sátorfámat s a herczeg számára hátrahagytam a tudvalevő levelet. Egy kissé bántott, hogy így suttyomban kellett eltünnöm; de mégis nyugodt voltam, mert egészben tisztességesen jártam el.

– Bizonyára, – mondá Tessen.

– Eddigelé igen, – jegyzé meg a herczegnő.

Partos folytatá:

– Keressük tovább, hogy hol rejlett a bűnöm; mert kell bűnnek lenni a dologban, noha minden oly természetesen fejlődött, mintegy magától. Legkevésbbé sem volt szándékom az elköltözöttek nyomát tovább követni. Az öreg Rüdekének meg kellett mondanom, hogy mikor, hol ér el levele, mert mindenképen szívén feküdt, hogy a fölvett kölcsönt a kis birtok árából megfizethesse. Hazamenet meg sem álltam Rómában, és mindent, a mi oda számomra érkezhetett, Firenzébe rendeltettem. E küldemények között egy levelet találtam, mely arra bírt, hogy Rómába visszatérjek. Rüdeke beteg volt s Rómába czímzett levelében megkért, látogatnám meg keresztülutaztomban. Rossz állapotban leltem szegényt. Az orvos azon kérdésemre, hogy nem a római éghajlat árt-e neki s hogy baját talán elkerülhette volna, ha Capriban marad, tagadólag felelt. A betegség a tüdő meg-megujúló gyuladása volt s az orvos hite szerint bárhol is így jelentkezett volna. Ez megnyugtatott magamra nézve, de nem a szép leány tekintetében, a ki, ha helyesen olvastam a betegnek és az orvosnak arczvonásaiban, nem sokára egyedül fogott a világban állani. Rüdeke úr -86- nyilván sejtette a dolgot, noha a lány jelenlétében a legnagyobb bizalmat mutatta közel felépülése iránt. Egy este – mert kötelességemnek tartottam, mindennap elnézni hozzá – Carmelát a külső szobába küldte és nyíltan kezdett velem közel haláláról beszélni. Végül azt kérdezte tőlem, el fogom-e hagyni árváját vagy oltalmazni fogom-e? Zavarba jöttem, mert magamban már rég kezdtem azon gondolkozni, hogy mint menekülhetnék a kedves lány veszélyes légköréből? Hogy a beteg embert megnyugtassam, azt feleltem, hogy baját nem tartom ugyan veszedelmesnek, de hogy barátságomban minden körülmények között bízhatik, s leánya is, ha tanácsomra találna szorulni, reám számíthat. Ezzel nem érte be. Tekintete aggódó és nyugtalan lett, kezem után kapott, mintha nem akarna többé elbocsátani, aztán tört hangon kérdé, hogy hát ne vihesse sírjába azt a vigasztalást, hogy Carmela lesz a feleségem? Meg voltam ijedve. Carmela e szomorú időkben, a mikor mindennap találkoztunk, új és egyre mélyebb benyomást tett lelkemre. Szépsége ellen a rendkívüli hír, mely mint harsonás megelőzte, megóvhatott; kedves, egyszerű lelke védtelenül talált. Különösen egy tulajdonsága vált veszedelmessé, mely ily ritka szép lényben meglepő, mintegy csodaszerű volt: a szerénysége. Tudta, hogy szép, mégis úgy tett, mintha a szépség semmit sem nyomna. Már több ízben kérdeztem volt magamban, hogy e bájos teremtés az ő végtelen egyszerűségében nem volt-e igazán az a lény, a ki a herczeget lefegyverezhette és megjavíthatta volna? -87- Ezen gondolataim közé úgy esett az öreg ember kérdése, mint kő a kút mélyire. Visszhangjából, mely tompán kongott lelkemben, egy örvény mélységét véltem fölismerni – s így kitérőleg feleltem: hogy Carmela nem mutatott szerelmet irántam, hogy rosszabb volna őt oly férfihoz adni, kit nem szeret, mintha önnön oltalmára bízná stb. Az öreg bocsánatot kért merészségeért, hiszen tudhatta, mondá keserűen, hogy szegény leány becsületes úton nem jut szerencséhez. Hiába iparkodtam őt megnyugtatni. Végre látván, hogy falnak fordul és nem felel, jó’szakát mondtam neki és elmentem. Keresztül kelle mennem a külső szobán, a hová Carmelát küldötte volt. Úgy éreztem, el kell lopóznom a nélkűl, hogy feléje nézzek. De midőn a gyengén megvilágított szoba első tekintetre üresnek látszott, mégis önkénytelenül visszafordúltam. Ott guggolt Carmela, összezsugorodva egy szekrény mögött, arczát, két tenyerével eltakarva, mint egy gyermek, a ki a villám elől búvik. Hallottam görcsösen elfojtott zokogását s úgy éreztem, hogy nem hagyhatom el vigasztaló szó nélkül. Nyilván hallgatózott volt – beteg atyja miatti aggodalmában – s most tudta, hogy gyámolója el van veszve. De a többit is hallotta, a mit beszéltünk; ez meglátszott kínos zavarából, a midőn biztattam, hogy számítson reám, ha véletlen baleset fogná érni, pár akadozó szóval megköszönte «kegyes jóakaratomat,» – hozzá tévén, hogy ő nem fél – megél valahogy Capriban. De szegény atyja! S megáradtak könyei. Vigasztalgattam; egyszerre erőszakosan -88- kirántá magát fájdalmából, megtörlé szemeit s jó’szakát mondott. Feléje nyujtott kezemet mintha nem látná, szótlanúl bement atyjához.

Tudta, hogy szép…

Elnéztem hozzájuk másnap, s a következő napokon. A tartózkodás, melylyel Carmela ezentúl fogadott, nem hagyott nyugtot. Az elfogulatlanság eltünt érintkezésünkből – és ez a betegágy melletti csöndes együttlétet még veszélyesebbé tette, mint a minő azelőtt volt. Minél kevesebbet szóltunk, annál beszédesebb lett tekintetünk s egy este, midőn a lány borus szeméből csöndes könnyek peregtek, kezeink is találkoztak. A beteg szundikált s én mintegy félve hajoltam föléje, a hogy a tilosban járó gyermek szokott félszemmel anyjára nézni. E közben valami hőséget éreztem kezemen. A szegény leány térdre borulva csókolgatta kezemet. S a midőn ijedten elrántom kezemet, s ő zokogva mondá: – Hagyjon el bennünket! Ne törődjék velünk! – fölemeltem és karjaimba zártam…

A beteg fölébredt; fölemelkedett ágyában, mosolyogva felénk terjeszté reszketeg kezeit, aztán könnyebbülten és kimerülten visszaejté fejét a vánkosra és meghalt. -89-