X. (Szereti-e az urát?)

Kettecskén utazni vasúton sajátságos dolog, mely annyiban hasonlít a házasélethez (hisz mai nap ez is rendesen a coupéban kezdődik), hogy sohasem folytatódik úgy, a hogy kezdődött. Ha meghitt ismerősök találkoznak a robogó boudoirban, akkor menten oly erővel ered meg a közlékenység áradatja, hogy azt hinné az ember, sohasem fog megapadni, hanem észrevétlen, mintegy játszva fogja az utazókat a megérkezés kikötőjébe ringatni. De lassanként mégis sekély pontokra ér a beszélgetés; a közlés «esése» csekélyebb lesz; a társalgás, mint az elsekélyedő Tisza, több ízben oly helyre kanyarodik vissza, a hol már megfordúlt, és nemsokára mindkét fél, midőn még látszólag élénk közöttük az eszmecsere, titokban a könyv vagy az ujság felé kandikál, s elgondolkozik, vajjon sértő volna-e most már valami olvasmányba mélyedni? Még nem őröltek le két órát a naphosszat tartó útból, s már is mindenik arcz egy holt lap betűin csüng, mindenik elme más-más gondolatokkal foglalkozik – épen mint olyan házasságban, mely túlságos áradozással kezdődött. -98-

Ellenkezőleg járnak többnyire, a kik mint ismeretlenek szálltak az úti kalitba, s kik eleintén a jól nevelt kulturlények rejtett ellenségeskedésével méregetik egymást, hogy egy tekintettel elhatározzák, vajjon az úti társ mely osztályhoz tartozik: a tolakodóan udvarias vagy a dölyfösen tartózkodó osztályhoz? Állomás robban el állomás után, s a két emberfia a coupé két szélső pontján némán dűl vánkosára s minden telhetőt megtesz arra, hogy a másikat kitagadja a világból. Végre a véletlen elárulja, hogy nem siketnémák. Egy málhadarab gurul le a hálóból s mindketten sietnek fölszedni. A véletlen mindnyájunk gazdája – a tőle való függés kollegákká tesz bennünket. A málhadarab mindegyikünk fejére eshetett volna, az enyimre úgy, mint az övére. Szintúgy a nap is, a mint a Semmering kanyarodóin majd jobbról, majd balról süt be a kocsiba, mindkettőnket megizzaszt, s az alagutakban betolakodó füst mindkettőnket fojtogat. A hőség vagy a füst az egyik utasból egy szitkot vagy egy sóhajt csikar ki, mely a másik lelkén is könnyit. Ez adja az első szót: – F… meleg van! – S szó szóra talál, s az utolsó állomáson a két utazónak, ki talán tíz óra hosszat nem találta meg a nyelvét, annyi a kérdeni és mondani valója, hogy sajnálnak megérkezni… ép mint némely házasságban, mely lelkesedés nélkül kezdődött.

A ki e megfigyelésben némi igazságot talál, az föl fogja tenni, hogy a két hölgy, ki a Bécs-Mattuglie-Fiume-i szalon-kocsiban most ért a Semmering hátára, még igen kedélyesen fog elmulatni; -99- mert eddigelé, noha meglehetősen jól ismerik egymást, Meidling óta csak igen ritkásan beszélgettek egymással. Már a fiatalabbik, a mint a legközelebbi alagút végén a döbörgés elgyengül, kis bőrvánkosát készül igazítani, hogy elszundikáljon, midőn társa hirtelen elhatározással mellette terem, megfogja kezét és e szókat intézi hozzá:

– Mondja, gyermekem, – szereti az urát?

A kérdés eléggé sajátságos volt arra, hogy a bájos kis asszonykát egy pillanatra kihozza sodrából, még ha jobban lett is volna rá előkészítve. De a kérdés oly csodálatosan vágott össze a tárgygyal, a melyre a szépséges nő eszméi már vagy két órája szakadatlanul voltak irányozva, hogy hatása e pillanatban villámszerű és kábító volt. Partosné oly szótalan ámulattal nézett utitársára, mintha valaki, a kivel ép most álmodott, egyszerre kézzelfoghatólag termett volna előtte. Úgy látszott, várta, hogy a kérdés ismétlődjék. E szünet közben vessünk egy tekintetet a kedves nőre.

Spadaro Carmela nem remeke – klasszikus értelemben – azon ódon talajnak, a melyen bölcsője ringott; de annyival bájosabb emberi lény, mert távolról sem hasonlit istennőhöz. Szépségét a természet úgyszólván elmés ötletekből alkotta szeszélyes összhanggá, mintha a teremtő erő rajta be akarta volna bizonyítani, hogy a legnagyobb genie, a természet, mindenre képes, még a szabály ellenére is. Carmela selymes bőrének bronze-szerű alapszíne van, mely a nyakán, ott, hol a hajzat apraja fodorodik, majdnem feketére sötétül; de -100- barnás orczáin dús és életteljes pirosság játszadoz, mintha a délies arczulatból éjszaki egészség akarna kicsattanni. Finom és rendes a fekete szemöld, hosszú és gazdag a még feketébb pilla, gyengéd hullámokban simul a sötét selyemhaj, mely oldalt világitva, aranyos barnaságban csillog. De mindez csak alapszín, mely a fényesítő főszint várja – egy oly zene alharmoniája, melyet csak a melodia ébreszt igazi életre. E főszint, e vezérhangot a világos azurkék szempár adja meg, melyen át Carmela lelke oly békésen s mégis valami ámuló csodálkozással tekint világgá. Mikor alszik vagy szemeit behunyja, akkor vonzó, kedves arczot látunk, melyben az orr parányi félrehajlása és a telt ajaknak érzéki szélessége nem marad észrevétlen; de ha ez a két szem végtelen kéke tárva áll, akkor mindenek előtt őket látod, s minden egyéb csak az ő gazdag, meghatóan gyermekes fényükben tünik fel. E szempár nevetségesen nagy és nevetségesen világos; nézése oly őszinte és egyenes, e mellett oly kérdő és kiváncsi, a milyen csak a gyermeké lehet. Nem csoda, ha az egész asszonyra a gyermekség bélyegét nyomja. Pedig e nő termete egyáltalán nem gyermekded: ez alakon duzzadó élet és teljesség uralkodik – «alkotmányos» módon, mert e ruganyos erőt természetes arányosság és jól választott, elegáns egyszerű ruházat mérsékli. A Vénus-alkat féktelen vágyat kelthetne, de a kedves, nagy szemek óriási ártatlansága minden bűnös gondolatot elcsitít és lefegyverez. Lehetetlen volt őt látni és nem szeretni; de hogy vágyra is gyúljon az -101- ember, vagy nem volt szabad a szemébe nézni, vagy el kelle altatni e hűséges őröket. Igazán, szivtelen kéjencz lehetett, kiben első tekintetre hevesebb kivánságokat kelthetett e verőfényes arczulat, mint hogy a tiszta homlokot gyöngéden simogatva, csak nézze, nézze…

Pedig a lélek, mely ez arczban tükröződött, igen távol állt a puszta gyermekdedségtől: abban egy kis manó egy angyallal ölelkezett: a pajzánság az ábrándossággal. Mi mindkettőt féken tartotta, az Carmela házassága volt egy komoly és jelentékeny férfiúval, kiben Carmela nemcsak férjét és urát, hanem jóltevőjét és gyámolítóját is látta. Ilyennek ismerte őt atyja szavaiból, a nélkül, hogy sejtette volna a veszélyt, a melytől megóvta. Csak azt tudta, hogy atyja kénytelen volt Capriból menekülni, hogy e menekülést Partos elősegítette, hogy atyjának egy kis vagyont kölcsönzött s hogy őt végül elvette, s így férje, atyja, hazája, mindene lett. Elég volt ez arra, hogy hozzá teljes életén át hű bensőséggel ragaszkodjék. Partos határozott, világos lénye, gyengéd és komoly vezetése azonban még tetézte azon mű sikerét, mely Carmela lelkének teljes meghódításában, szivének ájtatos megadásában állott. Nem volt a nőben gondolat, óhaj és ösztön, mely ne Partosra vonatkozott volna. Csak benne és vele gondolkozott és érzett, a mint hogy egész eszmevilágát tőle nyerte s egészen uj szellemi lénynyé vált az ő vezetése alatt. Férje csak ritkán s csak meghatározott czélokra vitte őt a városi életbe; így hát búsásan ráért, eltelni mindazon tanulmányokkal, -102- melyeket a festő gazdag és finom szelleme számára kijelölt. A fiatal nő lassanként valóságos conpendiumává lett a legjobb értelemben vett míveltségnek; e miveltség modern volt a fölfogásban, melyet kedves esteli beszélgetéseik közben szívott magába, de klasszikai volt tartalmára nézve, mert Partos a legjobb korszakok javából merítette oktatása anyagát. A hogy öltözetet a művész izlésével, a magyar ember eredetiségével s a bécsi lakos chic-jével szemelt ki számára, úgy alakitotta át lelkét is. A délszaki nő tiszta és fogékony természetét a peripatetikus bölcsész becsvágyával igyekezett a műértő asszony színvonalára emelni, a nélkül, hogy gyermekded kedélyén csorbát ejtsen. Tökéletes alkotás sikerült neki e nőben, és ő szerette nejében alkotását. Vajjon nejét is szerette-e? Nem állt-e mint egy megfordított Pygmalion egy élő Galateával szemben, a kit addig formált, mig elég tökéletes volt arra, hogy szoborrá merevedjék?

Carmela nem vetette föl e kérdéseket; de néha érezhette, ha öntudatára nem jutott is, hogy egészen férje szerint alakulván, a gyűjtött kincsért sokat el is ejtett abból, a mi a magáé volt. Pedig az ily hódítás az, mely sohasem foly le lázadás nélkül. Könnyebben áldozzuk föl azt, a mink van, mint azt, a mi bennünk van. Carmela néha sajnálta levetett hibáit és – némely bolondságát. Ha csak tarka sallang lett volna is, mégis helylyel-közzel híját érezte és kedve volt búsulni utána. Férje boldogította s ő büszke volt, vele lépést tarthatni; de néha elcsodálkozott, hogy mért tudott ő leánykorában -103- a legbolondabb csekélységen jókat nevetni, a legbárgyúbb mesén pedig jó verset sírni, s mért, hogy mindebből most egészen kitanult? Mily pompásan tudta ő régen a tanítót kifigurázni, hogy a többi lányka görcsöket kapott nevettében; hogy tudott éjféltájban átsuhanni Maruccia nénihez, a ki mesélt és jósolgatott neki! Mind ez a bohóság hová lett? Néha oly jól esett volna az ura fülebotját megfogni s addig nyomni, míg feljajdul; miért állott ellene e csábnak? Egy este, mikor Oszkár sokáig késett a városban, már el is bújt a szekrénybe, hogy jót nevethessen rajta, mikor majd hiába keresi és elkezd aggódni. De nem volt bátorsága kijönni a szekrényből, a míg férje a szobában volt; csak mikor észrevétlenül tehette, osont ki félve rejtekéből s egy másik oldalról ment elejébe, szégyelve a csint. Úgy szeretett nevetni – de mostanság bizony csak akkor nevetett, ha ura méltóztatott rákezdeni.

Ezekről az asszonyka eddig mélyebben nem gondolkozott; ma mindez nem akart kimenni a fejéből. Hisz ma váltak meg először, mióta férjnél volt; vagy ezer éjszaka közül ez volt az első, a midőn nem pihent oldalán. E kirándulás eszméje oly váratlanul jött, s oly hirtelen hajtatott végre… Ijedtség is, öröm is volt neki utazni. Megijedt, hogy férjét elhagyja; de örült is rajta, nem tudva világosan, miért? Csak utazás közben gondolta el, hogy tán az önmagával való találkozásnak örült, mert egyedül lévén, tán újra megleli a régi, bohó Carmelát? E mellett egy kissé bosszantotta is, hogy ezen -104- fontos lépésben neki magának semmi része sem volt; csak a herczegnő kegyelméből kapott szabadságot és csodálkozni sem igen mert, hogy Oszkár eleresztette. Férje azt mondta, hogy utazik, ezzel minden el volt határozva. Hisz ő szivesen utazott, örömestebb, mint hitte volna; de miért nem mondta soha férjének, hogy szeretne utazni, és miért nem jutott Oszkárnak eszébe, hogy tán nincs kedve elmenni? Tán haragudott urára? Dehogy! Óh – dehogy! Inkább magára haragudott, hogy oly könnyen elvált tőle és hogy most inkább kivágyódott az ismeretlen felé, mint vissza az ismert világba. Oszkár ebben ártatlan volt. Hisz Oszkár őt úgy szereti – oly komolyan, oly biztosan, oly szentül, a hogy csak a maga művét szereti az ember. Hátha hálátlan vagyok? kérdé magától, – hátha…

– Ismételem a kérdést: Szereti az urát?

A nagy szemek még nagyobbat bámultak mint rendesen, mikor a kérdés így ismétlődött. Már-már zavartan el akartak fordulni, a mi annyi lett volna, mint bevezetés arra, hogy minden kétségeit kivallja – mert a férfi akkor tekint félre, mikor hazudni készül, az asszony akkor, midőn igazat mond, – ekkor fölébredt benne az asszonytermészet. Eszébe jutott, hogy szép és fiatal nő az, a ki vallatja, a ki oly hirtelen le akarja rántani a leplet szíve szentségéről. Ez önvédelemre sarkalta. A kék szemekből a kis manó villámlott ki s mosolyogva viszonzá:

– Hogy szeretem-e az uramat? Hát ön szereti-e?

A herczegnő nagyot nevetett.

Hogy szeretem-e az uramat?

-105-

– Ön egy kis ravasz, – nem csalódtam magában. –

– Hogy-hogy, Principessa? –

A társalgás olaszul folyt, olasz élénkséggel. A herczegnő még közelebb ült Carmelához; szép arczát két tenyere közé fogta és bizalmasan beszélt szeme közé:

– Mindig gondoltam, hogy maga nem lehet oly egyszerű, a milyennek látszik. Minden szép asszonyban egy ördög lakik, különben nem is lehetne szép. Az úgynevezett malaszt nélküli szépségek voltaképen hamisság nélküli szépségek. Tudtam én, hogy él önben az ördögöcske, ha méltóságos urától nem mer is mocczanni. Alig kerül ki a mester bűvköréből, már megszólal a pajkos manó. Azt kérdi Manócska, hogy én szeretem-e a maga urát. Nem, Manócska, nem szeretem. Tán szerettem volna, de ő oly unalmasan becsületes és hű – oly antik, – én meg únom az antik alakokat, kivéve a satyrokat. Az én kérdésemnek egészen más a czélja, mint hogy elszeressem a maga férjét. Egy történetkém van a maga számára, de csak úgy mondhatom el, ha bizonyos vagyok benne, hogy maga egészen bizonyos arról, hogy szereti az urát.

– Egy történetke! Jaj, mondja el!

– Elmondom, – de előbb biztosíték kell. Oly történet az, melyet férje nem mondott el magának, pedig ő is tudja. Tehát vannak rá okai. De nekem is vannak okaim, hogy elmondjam. Partosnak kötelessége lett volna, hogy önt beavassa; -106- de talán kételkedett, hogy eléggé szereti-e, hogy baj nélkül meghallgathassa. Azért újra kérdem: szereti-e az urát?

Most már lehetetlen volt nem válaszolni. Nőolvasó be fogja ismerni, hogy oly asszony is, ki férjét gyűlöli, ez esetben kész lett volna esküvel erősíteni hő szerelmét. Történetkéről volt szó! Carmela is megesküdött, és nem tett hamis esküt. De midőn a herczegnő komolyabban ismételte, hogy oly mélyen és igazán szereti-e Oszkárt, hogy egy hibáját is megbocsátaná, akkor az asszonyka egészen kipirult és sugárzó szemekkel kiáltá:

– Carissima principessa, mondja el, mondja el! Szeretem Oszkárt – ki ne szeretné? De ahhoz, hogy imádjam, csak egy hiányzik; az, hogy valami hibája is legyen!

– À la bonne heure, – mondá a herczegnő könnyebbülten. – Világos. A tanár úr tökéletessége elnyomja önt. Ezen könnyíthetünk. De a kis história nem oly komoly, mint a bevezetés volt, hanem igen jó megfér egy kis vacsorával, a milyent a fogadós ide csomagolt. Mindenekelőtt terítsünk.

A díszes ét-kosár, mely minden kivánatos ízzel meg vala rakva, nemsokára kifejtette szép adományait. Az utazás egyetlen alkalom, a mikor a nő férfiak jelenléte nélkül is élvezetet talál az evésben. A herczegnő ép oly jóízűen evett-ivott, mint a hogy mesélt; Carmela kellemes és fokozódó izgalommal hallgatta, s észrevétlenül lépést tartott vele az evésben és ivásban is. A história, melyet hallott, -107- az ő saját igazi története volt s a herczegnő örömmel látta, hogy Carmela tisztán kómikus oldaláról fogta föl. Nagyokat nevetett az asszonyka Portenstein herczeg fölsült cselein, bolondos elvein, s hogy mily könnyen fog szíve tüzet, hogy még könnyebben elhamvadjon. S azon is nagyot nevetett, a mivel a herczegnő befejezte történetét, mondván: – Mindebből láthatja, hogy derék ura voltaképen hamis kópé (persze szerelemből) s hogy a szegény herczegnek szépen kitörülte a szemét.

Nevetett, mondjuk, de némi erélylyel hozzátette:

– De az enyimet is. Voltakép Oszkár sem volt jobb véleményen rólam, mint az a drágalátos Principe. Ugyan miért? Igazán azt hitte-e, hogy csak egy pillanatra is habozhatnék, ha választanom kellene? Ilyen két ember közt! Egy naplopó és egy művész közt, egy kéjutazó és egy gondolkozó közt, egy szerelmi mesterember és egy – férfi közt! Hisz az nem is választás! Volna-e nő, a ki itt még ingadoznék? A férfiak nagyon ostobáknak tartanak bennünket.

– Ki tudja? – viszonzá elmerengve a herczegnő, karikát fujva czigarettejéből. – Volt-e önnek más választása? Tudhatta-e előre, hogy vajjon egy ily gavallér, egy előkelő bolygó, egy pompás tollú vándormadár, ki csak souverain élvezetre van teremtve, a világ díszeül, nem teherhordó állatnak – hogy vajjon ily férfi nem tenne-e, – tán épen állhatatlanságánál és megfoghatatlanságánál fogva, – nagyobb benyomást szívére, mint ünnepélyes férj -108- ura? Persze, a házasság…! Ha ez a női boldogság eszményképe, akkor meghiszem, hogy a professzor úr a férfiak netovábbja. De ha a házasság csak eszköz, és a czél a szerelem, akkor az oly férfiú, milyen a herczeg, mégis kissé veszedelmessé válhatnék magácskára nézve.

– Ennyit sem, ni! – felelé Carmela, középső ujjával elfricskázva a czigarette hamvát a herczegnő köpenyéről. – Szeretnék vele találkozni, hogy bebizonyítsam.

– Az nem oly lehetetlen, mint gondolja, – mondá a herczegnő nagy élénkséggel, még közelebb férkőzvén az ámuló Carmelához. – Hallgasson rám, lelkem…

A vonat már a zöld Styria déli határán dübörgött; a kocsi-osztályokban már a kék lepel borította az álmos mécseket; az utasok már jobbadára a leghihetetlenebb fekvésben szundikáltak s a legképzelhetetlenebb hangokon hortyogtak s csak mint a más világról hallották a mozdony füttyeit: de a két szép asszony még mindig vigan fecsegett és szőtte a beszéd fonalát végtelenül. A herczegnő előbb csak atyja elköltözéseig mondta el Carmelának a történteket, most megtoldotta a legújabb fordulattal, a herczeg Bécsbe megérkeztével. Carmelát a Partos aggódásai, a «Corpus delicti» hirtelen eltávolítása (a hogy ő az abbaziai kirándulást nevezé) mód nélkül mulattatta. Azután önmagáról beszélt a herczegnő, vigan, cynikusan – de ezt már komolyabb részvéttel hallgatta a kékszemű asszony; a kis ördög, úgy látszik, már elszundikált lelkében, -109- s csak az angyalka virrasztott… Az elbeszélés után vita következett, elmélkedés a nőkről, a férfiakról, szerelemről, házaságról, arról, a mi tiltva van s arról, a mi meg van engedve… És végül tréfák következtek, meg tervek, meg egy kis összeesküvés…

Carmela nem emlékezett, hogy éltében ily jól mulatott volna; kevés híja, hogy azt nem találta, hogy először boldog életében. Több ízben behunyta szemeit, mintha így jobban tudná megragadni vidám gondolatait, melyek csapongtak agyában és nem akartak helyt állani. A herczegnő mind hosszabb szüneteket tartott s végre elhallgatott; Carmela lassanként álomba mosolyogta magát.

A Karst fölött szürkült a reggel s már távolról az Adria rózsás tükre ragyogott. Carmela békésen aludt, mosolygós gödröcske játszván üde arczában. A herczegnő erősen nézte. – Mily szép ez a nő! Csak álmában ne lássa! Nem is fogja!

Egy negyed óra multán a vonat megállott a mattuljei kis pályaudvaron, a hol az abbaziai kocsik várták az ásítva didergő utasokat. -110-