Öreg Szilágyság, öreg a fiad,

Nagy pusztulásod hiába hivat,

Pusztul itt minden, nem Te egyedül

S én elmegyek Távolra pusztulni

Fiadul, kezesül.

Méla szépséged hol nevelgetett,

Nem mehet el beteghez a beteg

S nem ámulhat el hires tájakon,

Hisz szomoruságra változtál el,

Seb lettél: fáj nagyon.

Fáj a közelség: messzire megyek

S az ősi Tuhutum-hágta hegyek

Felejtődjenek, halványodjanak

S minden az itthoni pusztulásból:

Nekem elég marad.

Be furcsa, mikor mellünkben sírunk,

Be furcsa, hogy ilyeneket írunk

Ma, amikor úgy röpül a világ

S csak a magyar lantos nyög és kérdez,

Mint egy régi diák.