Csatát vesztvén alig csatázva:

Homlokunkat nem ékesíti

Hős, szent bukás vér-glóriája

S daccal nem nézhetünk az Égre:

Kevesen voltunk, buktunk s vége.

S mégis – be különös egy ország –

Megint dacosodnak a szemek,

Keményre száradnak az orcák

S ijjesztő, síri némaságban

Megint fölszánt magyar világ van.

Így volt ez itt századok óta:

Ezt a zúzott, vert fejű magyart

Mindig ütés tartotta, óvta,

Vert hencegések, törött álmok

Után: még konokabban állott.

Gyér seregünket széjjel-verték

S ránk rakta a cudar uriság

Az élhetésnek minden terhét.

S mert ránkszabadult minden vétek,

Azért lesz itt újból is élet.

(1914. január.)