Hajnalodik s végre: az én hajómon,

Az igazin, szállok virág-fedetten.

Nem ismerek a vén, elszánt kalózra,

Hurrák, vágyak pompás legénye lettem

S boldog hajóm fátyollal lobogózva

Olyan, mint kék fátylas ég-darab.

Tűz-szememen bekacag a Nap:

Sohse látott csodábbat e hajónál,

Sohse látott hajóst még hajnalibbat.

Tengereket zudít elénk a vágyunk,

Még Oceánunk is az enyém.

Karunk ölelő ritmusára ringat,

Himnuszt kürtöl a babonás hajó-kürt

S zeng a csók a hajó fedelén.

Árbócom: a váró diadal,

Bódító és szűz-lyány adta csók,

S üldözőim a kalóz-hajók,

Kikkel rabolva, hajh, annyit bolyongtam

Olcsó siker- s csók-portékára lesve.

Hát mégis hasztalan hajszolt az Este,

Nem az ő ölébe jött vagyok,

Hajnalok küldöttek, hajnalok

S mégis eljött értem a hajóm.

Óh, volt hajók, be elárnyultatok már,

Óh, volt prédák, be nincs izetek.

Szabadabb vagyok minden szabadoknál,

Olyan teljesen nem magamé.

Szemem melyik volt hajót vágyja vissza?

Gyötrelmes, kérdő, kínzó ifjuságnak

Zöld lobogójú, éhes kis hajóját?

Vihar-hajómat, mely az ósdi nóták

Kopott, kis bárdjait hagyta el?

Avagy a száz-szoknya lobogót

Lengető, unt, céda csók-hajót?

Névnek, hírnek, mámornak, bölcsességnek

Csúnya kalóz-hajóit talán?

Im, itt van a szívemen a lyány,

Itt van a szívemben a tenger-élet,

Felörvendem, fölélem s boldog órák:

Most vagyok Én és büszkén viszem

Szent és ifjuságos, bolond viharokba

Az egyetlen ölelnivalót:

S Életem új, legsorsosabb hajóját.