A CIRLE SZEMEI.

Mintha Turgenyev álmodta volna valamikor életre s most el akart volna sápadni, mint egy álom. Egy fehérnek és szomorunak kigondolt orosz történet, egy borzas és vértelen orosz vers. Szonjának hívták, de Tatjánának is hívhatták volna, mert olyan orosz volt, amilyen csak zsidó leány tud lenni. Jött az anyjával, a nagybátyjával, öt apró testvérével, azt mondta, hogy Odessza környékéről. Azt mondta: látta, amikor az apját megölték, péntek este történt, imádkoztak s lángra gyúlt fölöttük a ház.

Bizonyosan így volt, mert miért hazudta volna ezeket Szonja s honnan vették volna szemei a döbbenetet? A Szonja szemeiben nagy döbbenet volt, vörös kakas, gyilkosok leselkedése, ölés és menekülés. A nagybátyja, egy hórihorgas, vad, csúnya zsidó, nem Szonjának szólította, hanem Cirlének. Azt mondják, ez régi zsidó név, szép is, Cirle, Cirle, mintha hárfáról pengene le. Párisba kerültek szóval és Szonja itt házakba jutott be, ahol is ócska ruhákat javítgatott. Csak oroszul beszélt s a szláv zsidók ama szörnyű nyelvén, melynél csak a maltai mór-latin beszéd borzasztóbb.

De hamar tanult franciául Szonja, mert ő Tacitust olvasta s ismerte a görög aorisztoszokat. Szonja gimnáziumot végzett s abban a városkában, ahonnan idemenekült, már mindenki doktor-kisasszonynak címezte. Talán orvos is lett volna már azóta, de egyszer a kormányzó kiadta a parancsot. Zsidó leányok csak akkor mehetnek el hazulról, nagy városokba, ha ott vidám leányok akarnak lenni. Szonja várt, aztán jött az a péntek este, ők szöktek, de Szonja még emlékszik az apjára. Részeg parasztok bekiáltottak az ablakon, Szonja apja kiment s azután csak egy-két jajszót hallottak. A zsupfedeles ház pattogva égett, ők kiszaladtak s látta a nagy világosságnál az apját. Feküdt az udvaron, az udvar közepén, a feje kettészelve s a szemei épen maradtak.

Szonja, Cirle, Párisban is látta mindig az apja szemeit, haragos, fájdalmas, megmeredt szemeit. És Szonja kenyeret keresett az anyjának, aki vak volt, a testvéreinek s még pénzecskéket is rakott félre. És tanult franciául buzgón és számítgatta, mikor lesz annyi pénze már, hogy doktor-kisasszony lehessen. És Szonja már elmult huszonnégy éves, testének szögletességei édes hajlású vonalakká lettek. Megtanulta ápolni magát, fehérségét, örökölt, rejtőző és kiütött finomságát. Megtanult öltözni, szoknyát fogni, izgatóan járni-lépni Szonja, – még mosolyogni is. Csak a szemeibe nem jött semmi, ami kicserélje annak a péntek estének ottmaradt fotográfiáját. Nem is igen lehetett ezekbe a szemekbe belenézni, mert Szonja óvta, őrizte őket. Csak az ócska ruhák javításánál, cérnabefűzésnél, a tű kisérésénél lehetett olykor lopva megsejteni, hogy ezek a befotografált szemek nagyok, barnák, mélyek, különösek, nyugtalanok és mégis hidegek.

S végül Szonja összegyűjtött annyi pénzt, hogy beírassa magát az egyetemen s kedve szerint tanuljon. Egy orosz diákkal ismerkedett meg, egy olyan orosszal, akinek a pózai emlékeztettek a múlt század első felének regényes lengyeleire. Szép fiu volt, szomorkodott, forró, teli szájjal szidta a zsarnokságot. Egyébként havonként nagy zsebpénzt kapott az apjától, aki kerületi biztos és földesúr volt otthon Oroszországban. Ő is orvosnövendék volt, de orosz, határtalan álmú, zsarnoki kedvű, tetszelgő, barbár erejű. És a Szonja szemei elkezdtek változni, égszínűsödni, fényesedni, új fájdalmaktól ragyogni. Az orosz legény szép legény volt s a hangja, oh a hangja, ami a begubózott nőkből mindig kicsalja a lepkét, oh hogy a hangja milyen megejtő volt.

Szonja, Cirle, már-már nem mert gondolkozni se arról, hogy ő kicsoda s mi történhet vele. Néha-néha éjszakánként kétségbeesve püfölte homlokát, bubját, száját, mely bizony vágyott csókolni, emlékezett hazulról ifjú, orosz, nemes, protekciós hivatalnokokra. Emlékezett falusi földbirtokosokra, akik futószekereken, fekete krimi lovakkal be-bejöttek a városkába. Éppen olyanok voltak, mint az ő orosza, csak nem szavaltak forradalomról s nem mentek Párisba orvostudományt tanulni.

De hát akkor mit akar tőle, Szonjától, nem, nem, Cirlétől ez a legény? Otthon a háznál nagy bajok voltak, mióta Szonja doktor-kisasszony lett s nem ócska ruhákat igazít. Egyik kis öccse keresett valami pénzt s a Szonja anyja mosott vak szemekkel, de nagyon buzgón és lelkiismeretesen. A Szonja egyik tíz éves huga nézte a tekenőben a ruhákat s ő mondta meg, hogy kell-e vagy se tovább mosni. A Szonja nagybátyja, a nagy, csúnya, vad zsidó eljött olykor, de őt nagyon kiművelte Páris. Már csak tanácsokat adott, pénzbeli segítséget soha és szidta Szonját, mert orvos akar lenni.

Az első boncolásnál történt. Szonja rettegve készült erre a nagy-nagy alkalomra. A morgue-ból hoztak egy szőke vöröses férfiut, akit a Szajnából fogtak ki. Jégen tartották sokáig, nyomoztak a dolgában, mert a feje ketté volt hasítva. Semmi se derült ki s a halottat elhozták, hogy tanuljanak rajta a fiatalok, a jövendő orvosai. És szőke, nagy férfiú volt a halott, szemita külsejű, száraz ember. Ott feküdt az asztalon, egy tanár magyarázott, egy tanársegéd két szolgával sürgött-forgott. Szonja és még vagy harmincan, fiatalok, közöttük három-négy nő, állottak. Szonja egyszerre visszakapta a régi szemeit, a régi döbbenettel. Jaj, egészen az ő édesapja, a szemei is megmaradtak a kettévágott fejben. És ezek a szemek haragosak és őt nézik. Szonját és az oroszt, akivel Szonja álmodni szokott.

A professzor legelőször is az oroszt szólította, aki késsel közelített a hullához. E percben Szonját hirtelen átfutotta valami atavisztikus, különös dűh. Látta, hogyan, milyen hidegen közeledik késével az átszelt fejű hullához az orosz. Feje teletódult vérrel, nekirohant az orosznak, akit pedig úgy szeretett:

– Gyilkos fajta, te gyilkos, hát hányszor akartok megölni egy embert?

A diákok, szolgák alig tudták lefogni Szonját, aki most kissé megvénülten ismét ócska ruhákat javít némely házaknál.