SZABÓ MÁRTON ASSZONYAI.

A „Vade“ svéd vitorlás hajóra, a kemény északi matrózok közé, furcsa nevű és lelkű matróz került egy tavaszon. Szabó Mártonnak hívták, mintha kinai volna s a lelke olyan fehér volt, mint egy Skóciában nemesített fehér szamár. Súlyos ráadásul az arca, keze is fehér, finom volt s hamar megtudták, hogy ő csak tanulni jön. Egy évig fog csupán kóborolni a kóbor vitorláson s azután megy vissza Kinába Szabó Márton. Avagy Magyarországba, ha igaz, amit Szabó Mártonnak nem akartak elhinni a svéd matrózok, hogy ilyen ország is van. Pedig senkik sem ismerik úgy a világot, a tengert s a hajók lobogóit, mint a svéd vitorlások matrózai.

Hát elindult a „Vade“ s rajta Szabó Márton, ki a Dunántúlról hozott nótákat csak az első hetek alkonyatain fütyörészte. Azután feledni kellett a nótákat s káromkodni kellett mindenkinek, Szabó Mártonnak is. Szép szemű, nagy, barna siheder volt, alig húsz éves s talán önmaga se tudta, miért jött tengerre. Úgy mesélte, amikor volt rá idő s volt kinek mesélni, hogy kölyökkora óta imádja a veszedelmet. És egy nagybátyja, aki félig horvát s a tengeren él, míndig biztatta, ösztönözte, úszította.

Azt persze nem árulta el Szabó Márton s nem is lett volna kinek, hogy ő másképpen szeretné a tengerjárást. A gorombább matrózok, amikor már így-úgy svédül is értett Szabó Márton, mondtak is neki sok csúf igazságot:

– Eltévesztetted a hajót, cimbora, neked Calais és Newyork között kellene egy gyorsgőzösön utazni luxus-jegygyel.

– Persze, persze, ott, ahol finom kisasszonyoknak kell szépeket mondani s a diner után táncolni.

– Olyan fehér vagy, mint egy kisasszony, kár volt neked férfiak közé jönnöd.

– Csak tudnók, merre van az a Magyarország, egy jó széllel arra mennénk. Majd ott kidobnánk téged a partra; tudom, hogy te örülnél ennek legjobban.

Mikor azután már vagy három hónapig kóborgott a „Vade“, Szabó Mártonnak már becsülete volt. Árbocra kúszott, fedélzetet mosott, tisztogatott, csónakozott, virrasztott, mint senki más. Az arca megbarnult, a keze eldurvult, a hangja is pálinkásan megreszelősödött. Mindenki elhitte már róla, hogy nemcsak amolyan úri tengerész. S talán ő maga is hitte már ezt, amig csak be nem verte a szél őket egy kis délamerikai kikötőbe. Ez már jósokára történt, a gonosz tengeri szelek s hirtelen közbeeső szélcsöndek évszakában.

Kis, bolondos, különös város élte életét a kikötő közelében s a „Vade“ itt nyögött leláncolva hónapokig. Az öregebb, kipróbált matrózok bekalandozták egyszer-kétszer a vidéket. Szidták a sorsot, a partot, azután kézimunkával, közönséges szárazföldi kézimunkával alázták meg magukat. A kapitány fákat is vásárolt, ezeket faragni kellett annak, aki tudta s annak is, aki nem tudta.

Szabó Márton azonban, mihelyst földet érzett a lába alatt, hirtelenül dunántúli diák lett ismét. A tenger idomíthatta, fékezhette, ám itt, ahol a napsütés is ösztökélte s a parton állandóan nőket látott, felszabadult. Ha csak tehette, be-beszökött a városba, amely neki egyébként sem jelentett mást, mint Pécs, Kaposvár vagy Pápa. Egy helyet, ahol nem a kapitány parancsol s magától is mozoghat az ember s nemcsak a hajó által. A várost, ahol vendéglők vannak, zene szól, itt-ott az asszonyok és leányok húznak el az utcákon, mint a friss tavaszi vadlúdak.

*

Már-már a jó szelek üzengettek szellőküldönceikkel a „Vade“-nak s veszteglő hajósainak. A kis délamerikai város úgy megszokta már a „Vade“-t, mintha az övé lett volna mindig. Talán éppen az útrakelés hete előtt egy héttel tekintett föl szűk, dombos utcán egy vörös emeletes ház ablakába Szabó Márton. Fejét már ekkor alaposan megzavarta ez az idegen élet, idegen ájer és Nap. Talált ő már nőket, de ezek mind afféle kikötői nők voltak, akikben nem telhetett igaz öröme. Hitte és bolondul várta, hogy itt van egy asszony, aki csak azért van itt, hogy Szabó Márton matróz és úrfi eljöjjön hozzá. S a vörös ház emeleti ablakából lekacagott rá egy bátor, tüzelő, fiatal, barna asszonyarc. Mögötte egy másik nő arca, nyilván egy bizalmas cselédlányé. Az utca, a szűk, árva, néma és süket utca egyenesen a vakmerő, vállalkozó szerelem számára teremtve. Szabó Mártonban egyszerre s együtt ébredtek nyugtalanság, szerelem és álom. Elsétált sokszor a ház előtt s olykor arra se fordította az arcát.

Ez a városka a hajósok városa volt, ahonnan a férjek s férjeknek és szeretőknek való legények hosszú időkre szoktak elmenni. Szabó Márton már-már azt határozta el magában, hogy beoson a szűk kapun s felvág az emeletre.

Nem volt rá szükség: a sennora lejött sétálni a cselédleánnyal s elment vagy kétszer már Szabó Márton mellett. Mintha madarak lettek volna s a levegőben kerülgetik, akarják egymást. A cselédleány okosan eltünt, amikor végre Szabó Márton megemelte alázatosan a kalapját s megállott. Tiz percig beszéltek, Szabó Márton, mint egy rossz poéta s az asszony, mint egy nagyon jó, de szükségesen kacér asszony. Egy bizonyos, hogy Szabó Márton utolsó szava az asszonyhoz egy kérdés volt:

– De miért ne szerethetne maga engem, amikor én valószínüleg csak azért szálltam tengerre, hogy magához érkezzek el.

– Holnap, majd holnap válaszolok – nevette el búgva a választ az asszony s már el is tünt.

Szabó Márton későn érkezett a hajóra, amelynek a vitorláit már a jó szelek feszítették. Hajnalban indult a „Vade“ s büntetésből Szabó Márton kapta a legnehezebb szolgálatot. Emlékezésre se volt ideje s olykor – nagyszerűen repült ki a hajó – úgy vélte, hogy ő csak álmodott, egy kivánatos, egy szép álmot. Délután pokolian fájt a feje, összes csontjai külön táncoltak, alkonyatkor ájultan elterült a fedélzeten.

A kapítány hallatlanul dühös lett, amikor Szabó Mártonhoz invitálták. Ő volt orvos helyett orvos is a vitorláson, de mindig félt, ha gyógyítani kellett.

– Átkozott kölyök, sohse veszek fel többet ilyen fajtából egyet se a hajómra. Tudhattam volna, hogy itt minden úrfi előbb-utóbb megkapja a nyavalyát.

Ezek után pedig porokat keresett elő a kabinjában s belegyömöszöltette Szabó Mártonba.

Áldott szép napok, röpítő, szép napok jöttek s a „Vade“ gyorsabban szállt, mint egy gőzös. Talán máskülönben, rossz időben, veszni, halni hagyja a hajó népe Szabó Mártont. Igaz, a szép időben lassan-lassan olyan nagy gyöngédség támadt mindenkiben, amilyen csak istentelen, durva tengerészekben tud támadni. Mindenki magának akarta megszerezni az érdemet, hogy a kölyköt az ő ápolása mentette meg. A kapítány is egyre több időt töltött naponként a Szabó Márton fekvőhelye mellett. Hallgatta és mosolygott is hozzá vén tengeri bölcsek bölcsességével, amikor a fiu tört franciával, lázban el-eljajgatta:

– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?

– Még jó, hogy ennek a csacsinak erőt ad valami asszony emléke, különben megölné a láz – mondta ilyenkor s tett hozzá valami kedves káromkodást a kapítány.

A „Vade“ pedig, mint akit váratlanul, szinte túlságosan visszafogadott kegyeibe a tenger, úgy repült. Hetek teltek hetek után s Szabó Márton már mintha ébredezni kezdett volna a lázas nyavalyából. A kapitány örült s néha-néha mondogatta vidáman-durván:

– Úgyis be kellene kacsintanunk az Adriába, oda megyünk, ha lehet s a kölyköt is visszaadjuk az anyjának.

Szabó Márton föl is kelt végre, keveset beszélt, mintha nagyon hosszut aludt s nagyon különöset álmodott volna.

Az Adriára értek s pár nap mulva beszorította őket egy kis jobbparti kikötőbe egy éjszakai viharocska. Reggel még nem mertek elindulni, ott érte a „Vade“-t a délután is. Délután sétára áhítozott Szabó Márton, hiszen már fönn jár-kel hetek óta. S bámulta lázas fejjel, ahogy két matróz kisérte, azt a kis várost, amely a kikötő folytatása volt. Milyen ismerős, de nem tudott még jól se gondolkozni, se emlékezni. Istenem, a világ olyan egyforma, olyan kis város voltaképen. Itt is hajósok éltek, itt is voltak barna, ábrándozó, szomorúan kacér aszszonyok.

Egy vörös ház előtt megállott hirtelen Szabó Márton: két nő az ablakban.

– Hagyjatok itt, csak tíz percre – kérte a matrózokat.

Nem tudott semmit, hiszen a betegségét se hitte el. Összefolytak most rögtön a fejében idők, helyek, vízek. Pár perc mulva a vörös ház emeletéről lejött sétálni a két nő.

Szabó Márton habozott, reszketett s végre is elébe ment a bátor, tüzelő, fiatal, barna asszony elé, akinek a cselédje ismét eltünt. Kérő, rimánkodó, fájdalmas volt a hangja s az asszony majdnem sírva fakadt. A legény szép is volt nagyon, így halványan, könyörögve, érdekesen:

– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?

Az asszony megriadt, azt hitte, hogy álmodik s azután megremegett s félénken mondta:

– De, de, igen, miért mondja, hogy én nem szeretem?

Másnap a „Vade“ indult, miután hiába kerestette s nem lelte meg Szabó Mártont.

*

Szabó Márton két hét mulva érkezett haza, amikor már a „Vade“-nak hűlt helye se volt az Adrián. Nagyon szédült, nagyon szomoruakat gondolt az életről, a nőkről s önmagáról. Emlékezett a „Vade“-ra, a tengerre, szenvedésekre, kikötőkre. De arra nem emlékezett, hogy két nő markolt a szívébe, hogy ő két nőt kérdezett meg s hogy a választ nem az adta meg, akit kérdezett. Talán meghalt, talán él ma is, gondolni is reszketve gondol ez esetben a tengerre. A tengerre és az asszonyra, akik sohasem egyek s mindig ugyanazok. Ha él Szabó Márton, a délamerikai láz biztosan ködös, beteg, akaratlan álmodozóvá tette. De arra az asszonyra nem tud gondolni, aki helyett ő neki az Adria partján egy másik asszony válaszolt, ami, istenem, olyan mindegy is.