A „KÉT ELEFÁNT“.

A „Két Elefánt“ című korcsmát egy május hónapban, mely Mária havának is hívatik, új emberek foglalták el. Valamely faluból kerültek fel, sokan voltak, népes család, látszólag jó erkölcsüek, a Bordás-familia. Az öreg Bordás, a család feje, úri és szomorú ember, kifizette a korcsma árát. Azután leült a paraszt-ivó egyik sarkába s mintha sohase akart volna fölállani. Hol jobb-, hol balkezével támasztotta meg ősz, hosszú szakállas, nehéz fejét. Nézett, de talán semmitse látott s a vendégek mindennapija annyiba vette már az öreget, mint egy tört lábú lócát. Ott ült reggel már, amint a korcsmát kinyították s ott ült, amikor az utolsó részeg vendéget rendőrrel emeltették ki. Talán a falut siratta, amelyet el kellett hagynia. Talán az életet, mely nem akar tágítani mellőle.

Bizonyos, hogy a „Két Elefánt“-ot becsukhatták volna akár két hét mulva az öreg Bordástól. Úgy beszélték az utcában, hogy jegyző volt egykor, körjegyző az öreg, valahol falun. És azért szeret hallgatni, mert annak idején, mikor lármásan védte a maga igazát, nagyon igazságtalanul némították el. Szerencse, hogy voltak, akik helyette tudtak, szerettek élénken futkosni és beszélni. A Bordás-familián éppenséggel nem látszott és érzett falusias gyávaság. Az asszony, Bordásné, öregen is túltett a legelevenebb és legvárosibb fiatalon. A három Bordás-fiú, nagy legények már, nem néztek más foglalkozás után. Ott maradtak a korcsmában, vidámak voltak, szorgosak, mámorosan boldogak a korcsmalevegőtől. Volt két leány is, szintén nagy leányok, de szépek és kivánatosak a javából, Nina és Lenke. Az öreg Bordásé nem volt itt jóformán senki, semmi, se feleség, se gyermek, se korcsma. Azaz az övé maradt a család keresztje, aki a legkisebb gyermek volt, Áronnak hívták s néma volt.

Az öreg Bordás csak Áronnal szeretett beszélni. Áron, a süketnéma Kolozsváron volt két évig iskolában. Onnan okos jelek tudományával tért vissza, melyeket az apja is megtanult. Gyakran el-elvakkantotta is magát Áron, aki tizennégy éves elmúlt s szép homlokával, pompás szemeivel okos fiunak látszott. Ilyenkor az öreg Bordás szomoruan, sőt sokszor haragosan intette a fiát jelekkel: „Miért próbálsz hangokkal beszélni, fiacskám, ami nem érdemes? Nézd, vannak itt a „Két Elefánt“-ban elegen, akik beszélnek.“ Áron ilyenkor a kezeivel is elnémult, öreg és szomoru lett, mint az édes apja. A szomszédos ivóból, hová úrfélék jártak, olykor becsengett a Nina és Lenke pajkos kacagása. Az öreg Bordás hallotta, de csak a szemei lettek borúsabbak s mégis Áron is tudta, hogy mi fáj az öregnek.

De mintha megállapodtak volna hangtalanul az öreg Bordás és Áron, hogy tűrni fognak, nézés és látás nélkül bámulni és hallgatni, ők úgyis a család megvetettjei voltak, akik nem tudtak hasznot csinálni, akiket ki kellett tartani. Az öreg Bordás csak a fejét simogatta meg Áronnak, jeleket se adott neki s Áron mindent értett. Még a könny is egyszerre jött mindig a szemükbe, holott milyen fiatalok voltak még az Áron szemei s milyen öregek az öreg Bordáséi. Áronnak lassan-lassan meg kellett értenie az ő önkéntesen néma apjának a szívéből a legnagyobb titkot is. Azt, hogy az öreg Bordás valami fenyegető, nagy piszoktól fél, valami városi piszoktól. A nagyobb fiuk, a leányok s az anyjuk sürögtek, lármáztak, olykor titkolóztak. A Két Elefánt nekik, szegényeknek, Áronnak és az apjának olyan volt, mint egy idegen, bolond vásár, ahol csak őket fogják megcsalni. Egyszer az öreg Bordás gyenge percében, vén, bús ellágyulásában valósággal is beavatta titkos aggodalmába a fiut:

– Ha megtudok valami becstelenséget, mindnyájan meg fogunk halni, te is, Áron.

*

A Két Elefánt meghódította lassanként majdnem a félvárost, mert vidám hely volt. Az öreg Bordásné mindenütt ott volt, mindenféle vendégnek kedvében járt. Mintha csak arra született volna, hogy városi emberek háziasszonya, derítője legyen. A fiuk, a Bordás-legények vidám, korhely, jó cimborák voltak. Ha kártyázni kellett, kártyáztak is, történeteket, kacagtató anekdotákat tudtak. A leányok pláne divatba jöttek az ő friss, falusi étvágyukkal és szépségükkel. Nem volt olyanféle vendég, ha könnyelmű vagy pláne már részeg volt, hogy meg ne lelte volna mulatságát a „Két Elefánt“-ban.

A ház alatt, a pincében, egyre gyűlt, gazdagodott a jókedv raktára. Bordásné előrelátóan jóféle italokba fektette a korcsma növekedő hasznát. S lenn, a pincében ültek egymással szemben hangtalanul a hordók, akár csak Áron és az édes apja.

Áron azonban egy napon, amikor nagyon a szívébe sírtak az édes apja könnyes szemei, nagy dologra szánta magát. Egy álló hétig útjában volt mindenkinek, lesett, figyelt, nézett, tanulmányozott. S egy hét mulva Áron öregebb lett, mint az apja, csak éppen ősz, hosszú szakálla nem volt. S egy hét mulva, amint tele volt a paraszt-ivó is egészen, Áron beszélni kezdett az apjához. Senki sem figyelt rájuk, mert sok volt a vendég s mert különben sem szoktak rájuk figyelni. Az öreg Bordás ezúttal mind a két kezével támasztotta föl a fejét s még így is lógott egy kicsit az ő nehéz, szomoru, falusi feje. Az öreg Bordás figyelte a fiát, aki indulatos jelekkel újságolta, magyarázta az ő tapasztalatait:

– Édes anyám szokta a pénzt elvenni a vendégektől s megcsalja a részeg vendégeket.

Az öreg Bordás összeszorította a két öklét, de figyelte tovább, mit Áron jelez:

– A bátyáim dalolnak, berugatják a vendégeket, azután kártyán elnyerik a pénzüket, ha még van vagy maradt.

Az öreg Bordás dühében felordított, de lefogta magát s Áron folytatta:

– Nina fölment az emeleti szobába egy úrral pezsgőt inni. Lenke tegnapelőtt este elment kocsizni egy másik úrral s csak hajnalban jött haza.

Ekkor nagy dolog történt, az öreg Bordás fölemelkedett s kiáltott. Éjfél után volt s akkor már csak két kocsis iszogatott a paraszt-ivóban. A másik ivószobában úri társaság mulatozott bátran, a leányok együtt daloltak a mulatókkal. Az öreg Bordás újra kiáltott s ekkor már mindenki odajött köréjük:

– A vendégek azonnal fizessenek és távozzanak.

Olyan hangon kiáltotta szavait az öreg Bordás, hogy mindenki távozott. Mikor a család együtt s egyedül maradt, az öreg Bordás még nagyobbat kiáltott:

– Piszkosak, nyomorultak, takarodjatok a közelemből, ki innen.

Az asszony, a legények, a két leány megpróbálták a dolgot tréfának venni. Az öreg Bordás, a néma Bordás most már olyat kiáltott, mint egy ordító, lecsapó villám.

– Ki innen az én házamból, piszkosak, aljasak, gyalázatosak.

Bordásné adta a példát, kendőt borított a nyakába s kacagva kiment. A legények s a két leány zavarodottan, de csinált nevetéssel utána. Amikor elmentek, Bordás jelt adott Áronnak:

– Hozz föl egy kancsót a legöregebb borból s minden hordót ki kell engedni.

Áron megértette s nagyon fontosan, komolyan, lámpással ment le a pincébe. Baltát talált s leverte minden hordó bordáját s alig tudott szabadulni az ital-árból a kancsójával.

Ott fönn azután bezárkóztak jól Áron és az édes apja. Az öreg Bordás nyelte a bort s reszkető hangon, félig siránkozva dalolt régi, bús nótákat. Áron csak azt látta és sejtette, hogy az apja dalol, hadonászott a kezeivel s olykor vakkantott, mint a házőrző eb, ha veszedelem jön.