HÉLA, MELÁNIA, JUTKA.

Könnyű nőcskének és víg, silány férfiunak három leánya voltak ők, a Kődomby-leányok. Pirosak, kacagósak, karcsuak, bolondos őzike-leányok, kész, aranyos nők pólyabontás óta.

Könnyű mamájuk szomoru végéről sokat beszéltek egy kicsit mindenütt a világon. Mert világjáró népség voltak a Kődomby-leányok mamája és papája. Ostendében jelentkezett a talján hegedüs, akivel a szöktető uton a tengerbe fult a mama s a papa a montecarlói temetőben fekszik, holott nem is vesztett sokat azelőtt két nappal, mikor ide ásták.

Kicsikék voltak akkor ők, a leányok. Héla, Melánia és Jutka. Egy öreg, zsörtölődő, gondatlan, vad, rokon bácsi gyámkodott mellettük nagy, roskatag, sok szobájú falusi kurián.

Sokat hancuroztak és szaladt az idő, ujultak s szökdöstek az angol és francia kisasszonyok. A bácsi volt csak állandó a kisasszonyok körül s Pál úrfi, nem messze rokona a néhai papának, a víg és silány férfiunak. Olyan korú, mint Héla, a legnagyobb leány.

Pál úrfi szinte együtt nőtt, de sohase kacagott együtt a leányokkal. Komoly és tudós férfiú volt már kis diákkorában. Lóra sohasem ült. A leányok lovagoltak. Ha jött az őszi esőzés s néha istenkísértésként nem lehetett kocsin áthajtatni a szomszédos faluba, hol éltek a leányok, inkább otthon maradt Pál úrfi. Ilyenkor a leányokra gondolt. És mert ő is apátlan és anyátlan volt, a falusi ősz üldöző, ölő, mély szomorúságával kószált tornyos, nagy házában szobáról-szobára. Vagy zongorázott, vagy verseket olvasott, vagy ujra és mindig felszította magában a nagy gyűlöletet, mely úgy hozzákötötte már őt Hélához, Melániához és Jutkához.

Hitte, érezte, hogy a leányok az anyjuk leányai. Az anyjuké, aki a halálba kergette az apjukat. A fátum leányainak vallotta a leányokat Pál úrfi. Gyűlölte s gúnyolta őket, mert a leányok csak kacagni tudtak, holott Pál úr ismerte Tassot, méltányolta Bacont, szavalta Shakespere legismeretlenebb verseit, széljegyzeteket írt Schopenhauerhez s hiveket gyüjtött Ibsennek. És daliás, szép fiú is volt.

Huszonkét éves volt Pál és egyszer megijedt álmatlan álmától. Olyan rettenetes bizonyossággal érezte, hogy Héla nélkül nem tud élni, hogy e borzasztó gyöngeségének elkövetkezett belátó pillanatában majd megőrült. Csomagoltatott, búcsú nélkül elutazott, csavargott két évig a távol idegenben, hazajött és nőül vette Hélát, aki már végigfürdőzte, bálozta és flörtölte a világot.

Kacagtak a leányok a lakodalmán is. Jutka talán a legcsengőbben, ki pedig tizenöt tavaszt látott még csak e kacagnivaló életben. Kacagott az öreg rokon bácsi, kacagott a gouvernante, kacagott a napsugár, mert tavasz volt, csupán Pál úr volt mélázóan, szerelmesen komoly és szomorú.

Pál úrnak a nászúton nem akart eszébe jutni a leányok anyja, a tenger mélyéig sülyedt könnyű nőcske. Jártak Montecarlóban s Héla nem mondta, hogy keressék meg egy víg, silány férfiunak a sírját. Schopenhauer is megnyugtatóan nyilatkozott a Pál úr lelkében. „Ha van gondolatod, írd le, mert elfeleded; ha van szeretőd, vedd nőül, mert elszökik.“ Félesztendő mulva, pár hónappal a nászút után, Héla asszony ott énekelt, sőt táncolt egy bécsi orfeumban, Pál úr pedig tépte a haját árva, néma falusi házában és verte-verte a mellét.

Egészen egy évig és egy év mulva két lovas amazon állított be Pál úrhoz, Melánia és Jutka. Kacagtak, szidták Hélát. Sohse fogják ismerni. A huncut Jutka még sírt is. És Pál úr, aki sohasem szeretett lovagolni, lovat szereltetett s együtt kóborogtak most már hárman lovakon, aranyos, harmatos nyári melegeken.

„Az új vágy kínosabb, mint a teljesítetlen“. Újra Schopenhauert szavalta Pál úr. Ez akkornap volt, mikor Melánia először nem kacagott egy teljes, egész napon. Szent, lágy érzések keltek a Pál úr szivében. Ime, a sors, a kiengesztelő. Héla pusztasággá tette az ő szivét s a sors elküldte benépesítő tündérnek Héla hugát. Himnuszát szerette volna eldalolni e nap alkonyatán az igazságos életnek Pál úr. Melánia, Melánia lett volna a refrénje a mámoros himnusznak. A jövő napokban csókolóztak. És csak Jutka kacagott a nászünnep során. Bús emlékek, szent örvendezések hullámai között hánykódtak mindnyájuk lelkei.

– Én az életed szépségét s a multak kiengesztelését akarom hozni, Pálom.

Így mondta Melánia az esküvő után s az öreg, furcsa rokon bácsi is megremegett goromba lelkében, az édes megrendüléstől. Nem keltek nászútra sem ők, Melánia és Pál. Új és szép tájak pompáját tudták adni egymásnak. Hónapok multán mutatták meg magukat városban, emberek között. Nyomukban sóhajtozó, szárnyas irigység repdesett. És Melánia nem volt kacagó immár. Megkomolyodó lelke egészen új lángolással imádta az ő különös Pálját. Szerette volna pótolni a Héla elveszített csókjait is Pálnak, összebarátkozott a Pál poétáival és bölcseivel. És így tartott ez addig, míg egy napon Melánia visszakapta a kacagását. Egészen a régi kacagás volt. Csak egy kevés asszonyos sikongás volt új benne. Nem bántotta ez Pál urat. Most már ő is kezdett kacagni tudni. Hogy aztán egy napon kikocsizásából nem tért meg Melánia s levél is csak két hét mulva érkezett, annyira kacagott már Pál úr, hogy a cselédei is féltek tőle. Kacagott, kacagott. Brixenben próbálták sokáig elvenni tőle a kacagást és mert csúnya, gyönge állat az ember, meggyógyult Pál úr.

A bölcsek balga hívőjéből, úgy érezte ekkor, igazi bölcs lett. Nem félt a találkozásoktól. Átjárt oda, hol éltek együtt leányokként Héla, Melánia és Jutka. Megtanult iróniával mosolyogni. Mikor a vad, rokon bácsi, aki sírba készülő aggastyán lett, eldadogta neki, hogy Jutka miket mível s vadabb Hélánál is, mosolygott a bölcsek türelmével. Néha kérdezősködött. Héla Párisban él vidáman. Az elvált Melánia boldog asszony ismét. Elvette a szöktető lovag. Imádják egymást. A bácsi hiába tiltja meg, Jutka leveleket vált mind a két nénjével. Még Hélával is, szörnyűködött a bácsi. És nem szörnyűködött Pál. Ilyen érett harminc éves bölcset nem látott a világ. Jutkát oktatgatta:

– Kicsi Jutka, férj után kell nézni. Addig játszik, míg elmulik egészen a fiatalság. Jól válassza meg a férjét s aztán próbálja, akarja nagyon szeretni.

Szinte métereket szökelt ilyenkor bolondos őzike-kedvében Jutka:

– Ugyan ne mondja! Bizza rám.

Egy huszár, szép huszár került ekkoriban Jutka lépjére. Maga-imádó, feláldoztatásra szánt figura. Még tán el sem jegyezte Jutkát, tavasz volt s Pál urat olyan érzések kezdték zaklatni, mint régen. Őrült éjszakák, fáradt, bús nappalok következtek, teltek. Egyszer a parkban meglepte Jutkát Pál úr. A huszárt nem várták e napra.

Egy hosszú óráig, tavaszfényben, virágzó fák alatt beszélt, beszélt Jutkához Pál úr:

– Magáért kellett eddig szenvednem. Azért, hogy magához érkezzem kálváriámon. Szeretem, szeretem. Legyen az én feleségem.

Jutka úgy kacagott, hogy a tavaszi, virágos fákról hullani kezdett a virág:

– Maga bolond! Nem, nem, nem! Mit gondol? Menjen.

Pál akkor éjszakán agyonlőtte magát.