II.

Pándyné: Nagy leány vagy, okos és szomorú leány, hasonlítasz is hozzám, neked igenis el merek mondani mindent.

Mártha: Igen, nagyanyó, én hallgatlak is, de borzasztókat beszélsz.

Pándyné: Én újra mondom, én tudom: asszonyhóhérolók voltak mindnyájan. Olyan emberek, akik akkor is asszonyt irtottak, a mikor jók akartak lenni. Hogy mondjam neked: ezek öntudatlan veszedelmei az asszonynak. Aki közéjük jött, feleségnek jött, az mind mártir volt. Mártir volt az anyád s talán a legrégibb ősanyád is az volt. Még a meg nem született leánygyermekek is féltek tőlük. A saját születendő gyermekeik is érezték a veszedelmet. A Pándy-házakban ritka esemény volt, hogy leánygyermek született. S a Pándy-leányok meghaltak rendszerint, mielőtt férjhez mehettek volna.

Mártha: Nagyanyó, adj valami innivalót, hideget, ég az egész testem és ne beszélj ilyen borzasztókat. Engem szeret az apám, az én apám jó ember, szeret.

Pándyné: Igen, a te apád jó s elhurcol egy hosszú útra, amikor a láztól járni se tudsz. A te apád jó, mert tizennyolc éves korodig zárdában tartott. Minden évben kihozott két hétre, vett tömérdek ajándékot, kedveskedett, amíg meg nem unt. Hiszen nem is mindig úgy rossz emberek ők, hogy rosszak. Akkor a legrosszabbak ők, amikor ők maguk is ellágyulnak a saját jóságuktól. Ha az asszonyaikra gondolnak, az már magában egy végzet-felhő. Mondom neked, ők tudat és akarat nélkül veszedelmei családjuk minden asszonyának. Az én fiaim már öt éves korukban éreztetni tudták velem, hogy ők különbek, mint én, mert én asszony vagyok. De nem ez a túlzó férfiasságuk, nem az erejük, a szilajságuk, a vadságuk a legnagyobb bűnök. Az énjük borzasztó nagy, a férfias elteltségük s a lágyságnak az a kétségbeejtő hiánya, mely pusztítja s végre egészen kipusztítja a családból az asszonyt.

Mártha: De, de, nagyanyó, hiszen te hetvenöt éves vagy és élsz és erős vagy.

Pándyné: Én hetvenöt éves vagyok, erős vagyok s talán épen azért maradtam meg, hogy lássam a dolgok teljesülését. Én szenvedtem a legtöbbet minden valaha volt Pándynék között, mert nem haltam meg fiatalon, mint a többi. Talán azért nem tudtam meghalni, mert én az én emberemet minden rosszaságával egyetemben szerettem. Lehet, hogy ő is szeretett, de a Pándyak módjára. Szeretett, mert négy fiának voltam az anyja s mert nagyon csöndes voltam. Úgy dáridózhatott, úgy járhatott kalandok után, mintha a temetőben lennék. És néha megsajnált, egy kicsit észrevett, egy kicsit szeretett. Akkor se beszélt hozzám komolyan, kegyes volt, jó volt s hónapokig azután megint csak az voltam, mint az áloé-bokrok ott künn a virágházban. És csak későn, későn láttam, hogy voltaképen az összes Pándy-feleségek között nekem jutott a legalacsonyabb sors. Ekkor az apádnál és a többi fiamnál akartam kárpótlást szerezni. Hidegek, fölényesek, gőgösek s ha kellett nagyon jók voltak. Asszonyhóhérolók, én mondom neked, gonoszabbak a gonoszoknál. És kipusztul mellőlük, közülök az asszony.