III.

Hajnal felé nagyon ellágyult az agglegény Pándy. Valami szomoruat játszott a cigány s az öreg fiu odacsapott az asztalra.

– Nem ér, nem ér semmit sem az élet asszony nélkül.

Valahogyan ez a kifakadás meg találta fogni a sziveket. Egy kicsit valamennyien mámorosak voltak még az ifjak is.

Az öreg Pándy kimondta, ami a szivekben kísértett:

– Dél óta nem is láttuk az asszonyt, a nagyanyót és Márthát.

Már ekkor valamennyien nyugodtabbak is lettek. Eszükbe jutott a nagymama és a leányunoka és ez elég. De az agglegény Pándyban most már a virtus dolgozott.

– Adjunk éjjeli muzsikát édes anyának és Márthának.

Vitték a bandát, dúdoltak és megállottak a két nő ajtaja előtt. Épen akkor köhögött egy nagyon hosszut, kinosat Mártha. Egy kis vért köpött, elcsöndesedett s feküdt mozdulatlanul. Mikor a cigány játszani kezdett, föltárult az ajtó. Ott állott az öreg Pándyné, elfojtott zokogással, de valami kegyetlen fény ott ült az arcán. Végignézett a mámoros, fölhevült Pándyakon, intett a cigánynak:

– Várjatok egy kicsit a muzsikával, vagy két hónapig. Az egyetlen Pándy-lány akkorára már itt hagyott benneteket. Az egyetlen Pándyné sem fog sokkal tovább itt maradni. Azután majd mulathattok nyugodtan, magatok lesztek.

Olyan volt az öreg asszony, mint egy megelevenült, rettenetes halálhír. A hangja olyan volt, mint valami messziről küldött bosszúüzenet. A tíz Pándy értelmetlenül, megdöbbenve, zavartan nézte egymást. Bent a szobában, az ajtón beáramló levegőtől, csukló, síró, köhögő roham fogta el Pándy Márthát. Pándyné becsapta az ajtót s a Pándy-család két asszonya, az öreg és a leány, sírva karolták át egymást. Az agglegény Pándy kissé szégyenkezve vezette vissza a társaságot. Az öreg Pándy dühösen ezt hajtogatta:

– Én tudtam, hogy el fog romlani a mulatság, ha asszonynépség kerül bele.