EGY ÉJSZAKA PORT-ARTHURBAN.

Louis Cottely, a francia újságíró, diplomás orvos, idegek javítója és spiritiszta, este tizenegy órakor elálmosodott és haza akart menni. Egy előkelő francia kereskedő vendégei voltunk az estén, erős borokat ittunk, nagyszerű liköröket, gyilkos-jó kávékat.

Húsz nap óta ismertük egymást Cottelyvel s azon napon érkeztünk Port-Arthurba, a hírhedt városba Japánból. Fáradtak voltunk, kedvetlenek és unalmasak, már csak azért is, mert húsz nap alatt minden elmondhatót elmondtunk már egymásnak.

– Kedves barátom, én hazamegyek istenverte szállodánkba, mert én már ezúttal negyedszer vagyok ebben a jeles városban. Az ostrom óta is másodszor vagyok itt már s érzem, hogy alig változott egy félév óta: alakuló, bevégzetlen, ázsiai. De nagyon érdekes annak, aki, miként ön, először látja, ha nem is épen olyan, mint a boulevard-lapok egykoron kiküldött hős és hazug tudósítói leírták.

– Félek, – rebegtem szégyenkezve – félek, pedig szeretnék egy kis kocsikázást csinálni, látni, érezni valamit ennek a városnak éjszakájából.

– Különös – csúfolódott ásítva Cottely – hogy ön, aki otthon a Hortobágyon nem fél, e jól őrzött városban nyugtalankodik.

Cottely ugyanis járt már a világ minden bejárható, furcsa helyén s valamikor elkiváncsiskodott a magyar Hortobágyra is. Gyönge fényű villamos lámpa alatt álltunk s Louis Cottely megigazította barna szemüvegét, de nem vette le. A szemei pedig az üveg alatt rosszak, fényesek, sötét villámúak és szúrók voltak.

– Segítsen – szóltam – egy kocsit találni s azután az ördög bánja a többit, legföljebb leszúrnak valahol a legsötétebb sárga külvároson.

Cottely öt perc alatt kocsit szerzett, különös, de mégis európai szerkezetű kocsit, mely nem volt cab-szerű. Kétlovas kocsi volt, bakos, mint a miénk, nehéz, nagy vasalt kerekű, föl kellett ugrani bele. A bakon pedig nagyon tiszta ruhájú, de nagyon rabló-szerű s kiszámíthatatlan korú kínai kocsis ült. Cottely tudott vele beszélni, mert ő mindent tudott s elég volt barna szemüvegéhez nyulni, hogy eszébe jusson minden, amire szüksége volt.

– Miért fél, ha ugyan valóban fél Port-Arthurban – feddett újból engem Louis Cottely. A föld igazán nem nagy terület s én úgy, ahogy, már majdnem egészen bebarangoltam. Kicsinyes, vademberszerű hit, hogy bárhol is több az életveszedelem, mint szép délelőttön a Hyde-parkban vagy nálunk, otthon, Párisban vagy az Opera előtt. Veszedelem mindenütt van és sehol sincs, mert a betegség úszik mindenütt, a szerelem ellen még a legvadabb vitorlásokon sem lehet védekezni. A halál pedig, a halál – a barna szemüveg szivárványszínekben csillogott – talán a legkisebb veszedelem, ami csak élő embert érhet.

– Igen, – válaszoltam – a halál, mondtam is már, hogy nem attól félek, de a meglepetéstől és az irtózattól.

A copfos kocsis már a lovak közé csapott s a nagy kerekek üvöltöttek, lármáztak, amikor elköszöntem Cottelytől.

Gyér világosságban, gödrös útakon, messze japán, hegyi, tornyos, integető bakterlámpáktól lekacagva döcögtünk.

Szép volt, elég tiszta, levegős út is eleinte, máskülönben a nagy esőzések hónapjai előtt. Az ég ki akarta buján, ázsiaian, ígazán utoljára ragyogni magát, mielőtt sárga felhőivel ránehezkedne e sárga világra.

A kínai kocsis úgy nógatta, noszogatta, biztatta a lovait, mint egy szalkai vagy szolnoki fuvaros. De váratlanul megállottunk egy kis lámpionos, bolond, kicsi fészek előtt s a kocsis gyanusan füttyentgetett. Mint egy fölszállni akaró repülőgép, elébb tipegve, aztán fölemelkedve mellettem ült két perc multán egy némber. Sárga arcú, fekete hajú, ferde szemű, bosszantó parfümökkel belocsolt, de fiatal és csacsogó. Mintha az én kicsi, megboldogult Spot kutyám néhai, kedveskedő kutya-beszédjét hallottam volna.

Kacagott is a nő, csókolt is, a szája drága jóillatú volt és meleg és nem is tudnám, mennyi ideig döcögött velünk a kocsi. Voltaképpen mintha Budapesten lettem volna, itthon, Magyarországon: ismerős volt minden, az út, a kocsi, az éjszaka, a csók, a nő, a nő szája.

Az is gyönyörűséges volt, hogy egymás beszédét nem értettük s hogy az utcák, a házak egyre álombavalóbbak, hihetetlenebbek lettek.

Megállottunk, megint megállottunk, amolyan kriptaféle, de világos, alacsony, terpeszkedő, nagy ház előtt.

Csodálkoztam, de már a nő nem volt sehol s a kínai kocsis a copfjával játszott a bakon s valamit dalolt, ami hasonlított a vonító kutyák nótájához. Tetszett nekem a nóta, de mintha szemeimbe Louis Cottely szemei szegeződtek volna be barna üvegen át.

A kínai kocsis abbahagyta a nótát, leszállt a bakról, megrángatott engem s a házat mutatta. Valami afélét kellett értenem, hogy csak idáig hozott, ide menjek be, fizessek neki s vége. Egy magas oromról, a tengerpart, a kikötő felől, messziről egy Fárosz nézett ránk s a világos és hangos házból senkise jött ki.

Kerestem a pénzemet, hogy kifizessem a kocsisomat, az én rabló arcú, ugatva daloló kocsisomat. Volt pénzem és még az erszény-hely sem maradt meg utána, csak egy rejtett zsebben találtam nehány angol, kicsi pénzdarabot.

Nyilván a nő vitte el minden pénzemet, de a kínai kocsis türelmetlenkedett s valószinüleg káromkodott. Keveselte a pénzt, végigvágott rajtam az ostorával, mely mérges volt, mert nem szíjból, de valami tartós, különös ázsiai bürökvesszőből fonódott.

Meggyalázva mentem be a fényes házba s a kapu egy csarnokba vezetett, hol frakkos európai emberek vidámkodtak kedves, ostoba, különös ázsiai nőcskékkel. És nekem már egy pennym sem volt és reszkettem és halott voltam félig.

*

Louis Cottelytól tegnap megkérdeztem, hogy mit jelent az ilyen exotikus álom Budapesten? Mert Louis Cottely – utólag kiderült – egy nagyon jeles, kiváló budapesti doktor, aki, mert nem hisz az orvostudomány hatalmában, képes egészen okos tanácsokat adni.

– Álmodni szabad, – mondta Louis Cottely, akit talán dr. Nyerges Ignácnak hívnak az ébrenlétben. – Álmodni szabad, – folytatta komolyan és értelmesen – de nagy a baj, ha valaki Port-Arthurba kénytelen elvinni álomkészségeit. És két dolog aggaszt: a nő, aki a pénzt elszedte öntől s a kínai kocsis.

*

Három nap mulva találkoztam ismét Louis Cottelyvel, aki – ma már tudom, – valóban dr. Nyerges Ignác.

– Nincs semmi baj – mondta nevetve – gondolkoztam s ma már tudom, hogy nincsen rontó álom. Aki bolondokat álmodik, az legfeljebb bolond, de boldog az a bolond, aki még álmodik és én nem esküszöm meg, hogy ez a történet nem igaz-e?