GENCS SÁNDOR LEÁNYA.

Jött ki a kórházból nagy, daloló kedvvel Gencs Sándor s áldotta gondolatban ezt a bölcs, nagy, hatalmas életet. Íme, talán már holnap valamelyik kávéházban fog ülni s berregő telefon hívja a diadalhírhez. Biztos volt, hogy másféle hír nem is érkezhetik, csak az, hogy Judithnak, a feleségének lánya született.

Alapjában nem igen tudta volna önmagának megmagyarázni, miért gyönyörű e várakozó reménység. Két apró fia már van, azokat is ilyen nagyszerű érzésekkel kívánta és várta. És ma unja őket s nem esküdnék meg, holott hitetlen, cinikus ember, hogy a leendő leánygyermekhez hűségesebb lesz-e ragaszkodásban.

Morálja az a különös budapesti morál volt, melyet nomád természetű embernél még undorítóbbá tesz Párisnak egy-két ferde megnézése. Gencs Sándor muzsikus volt, Párisban járt-kelt, hallgatózott néhányszor és keveset, ugrifülesen, valami nagyon súlytalan zseniálitással.

Hamar akart feleséget, mert látta, hogy a feleség különösen fontos szerszáma egy léhán kantározott életnek. Csöndesen, de gyorsan kapta meg feleségül az ő nagyszemű, könnyen síró, jó formájú asszonyát. Valószinű, hogy ez az energiátlan Judith, ez az egyébként kívánatos, lágy némber nem is érdemelt jobb sorsot. Mindenesetre a Judith nagy, síró szemei akár reggeltől estig fürödhettek a könyben: Gencs Sándor mellett volt ok a sírásra.

Csak Gencs Sándor nem értette meg soha, hogy mi lelte Judithot, mi fájhat neki. Először is örülhet, hogy férjet kapott, mert nem volt egy fillérnyi hozománya sem. Azután két fia van, most már lánya is lesz, nem éhezik, cselédet tartanak mellette. Ha akar, ha van ideje, barátnőket fogadhat, barátnőket látogathat Judith.

Többet nem igért Gencs Sándor s még ha talán módjában volna, se adna többet. Azt talán nem hihette Judith, hogy valami őrült, örök, nagy szerelem vétette el őt Gencscsel. Azt se hihette, hogy Gencs úgy fog élni, hogy Judith mindig lássa s kedve szerint le-lefoglalja.

Gencs Sándor éppenséggel nem akart olyan feleséget, aki őt kedve szerint való életében háborgassa. Igen, legyen egy asszony, akiért az ember éves lakásocskát tartson, pihenő helyet. Legyen ebéd, kellő fehérnemű, kikefélt ruhák s olykor, ha neki kedve szottyan, egy-egy órára kitünteti az asszonyt, hogy úgy beszél vele, mintha szeretett asszony volna.

Egyébként is Gencs Sándor fegyelmezetlensége, barbár cigánysága egyetlen dologban gyöngédséggé tudott válni. Szerette a gyermekeket, holott alig-alig tudta sokáig a maga közelében tűrni őket. Szerette büszkén elgondolni, hogy ő atya s meg is kívánta, hogy a gyermekek naponként rövid ideig udvaroljanak az ő atyai mindenhatóságának. Örült nekik két-három percet s akkor már vinni kellett előle őket. Már akkor a zongoránál ült, melyhez különben s a muzsikához is, majdnem ilyenféle szeretet kapcsolta.

Gencs úgy szerette a muzsikát is, mint a feleségét s mint az apaság tisztjét: szeszélyesen, olykor hevesen, de hamar megunóan. Azt jósolták valamikor, hogy a nagy alkotások embere lesz s lett belőle egy zseniáliskodó, türelmetlen félművész.

Mióta Judithot elvette, egy-egy kényelmesebb szerelmi kalandtól éppen úgy nem riadt vissza, mint régen. Ezt ő álmában sem álmodta csalásnak vagy hűtlenségnek, de mindez nem is volt veszedelmes. Őt sohse tudta és tudhatta egy asszony, egy érzés, egy művészi cél, semmi sem, se eszétől, se léhaságától megfosztani.

Még talán ezúttal érezte életének legnyugtalanabb, legboldogabb érzését: leánygyermeket várt. A doktorok kikacagták, amikor a kórházba vitt Judithot naponként meglátogatta s türelmetlenkedett. Haragudott az asszonyra, akinek szegénynek kórházban kellett megszülnie a másik két gyermekét is, hogy miért is tartja őt ilyen sokáig bizonytalanságban. Gencs Sándor semmit se tudott sokáig elbírni, se a bizonyosságot, se a bizonytalanságot.

De azért daloló kedvvel jött ki a kórházból, ahol Judith feküdt s várta könyes, szép, bágyadt arccal, hogy az urának kedve szerint essék túl a legnagyságosabb fájdalmon.

*

Sokáig, majdnem hajnalig lopta az időt a kávéházban Gencs s dél felé ébredt. A másik szobában sírt a két kis fiú s ő hallgatta a paraszt cselédlány szóbeli buzgóságát, hogy lecsöndesítse őket.

Ingerült volt, mint minden ébredő, ideges ember s az is bántotta, hogy így elaludt. Judithnak azt igérte, hogy már délelőtt tíz órakor künn lesz nála a kórházban. De üzenet se jött, semmiféle hír s Gencs Sándor megint nagyon haragudott Judithra. Judith miatt nem aggódott, de boszantotta, hogy egy feleség ilyen pontatlan. Ha ő nem érkezett meg tíz órakor, akkor az asszonynak kötelessége lett volna őt tudatni. Végre is nagy dologról van szó, ő lányt akar, lány-csecsemőt, új örömet.

Felöltözött s amikor a két fiut kegyesen észrevette és megcsókolta, elindult. A lépcsőn távírattal iparkodik föl egy komoly, öreg postai ember: neki szól a távírat. Azonnal, gyorsan menjen, a felesége akarja látni, beszélni akar vele.

Most már igazán haragos lett: ő nem ilyen távíratot várt, nem ilyen híradást akart.

– A feleségem? – kérdezte az ismerős orvost, amikor vágtatva és haragosan megérkezett.

– Legyen erős, legyen férfiu, aki kibírja a csapásokat, – szavalta kenetesen a doktor.

Berohant s ott feküdt fehéren, mozdulatlanul, halottan az asszony, Judith.

Ez az asszony, aki sohase mosolygott, iszonyú fájdalmak után mosolyra símult arccal halt meg. Nagyon szép volt s ebben a halál-mosolyban mondta el mindazt, amit nem mondhatott el soha, mert nem volt kinek elmondania. Gencs Sándor megriadt, ordított, de hirtelen elnémította Judithnak ez a sohse látott nagy szépsége.

– Mi történt, mikor, jaj… és a gyermek, az én leányom? – hörögve szakadtak föl melléből a szavak.

– A gyermek él, a gyermeket megmentettük, – vígasztalta Gencs Sándort a doktor.

– A leányomat, az én leányomat, – kiáltotta Gencs s majdnem ujjongó volt ez a kiáltás.

– A fiát, gyönyörű, nagy fiu, – mondta az orvos és a Judith mosolya a halott arcon mintha még mosolyosabbá vált volna.

Ekkor leroskadt Gencs, karon fogták s kivitték a nagy, fehér szobából, ahol Judith mosolygott. Sokára künn a kertben tért magához Gencs; a Judith mosolygó arcát látta. Átkozódott: ez az asszony boldogan halt meg, köny nélkül, talán a lelkiismerete meg se rebbent, hogy őt, Gencset így megcsalta. Az a nagyszemű, szép, síró, csöndes asszony egy rossz, álnok teremtés volt. Ezt érezte Gencs, ez az asszony hazudott, az asszony kikacagta őt s így halt meg. Örült, hogy nem teljesítette az ura vágyát s nem adott leánynak életet, inkább ő maga is meghalt.

S amit soha szerelem, művészet, az egész bölcs, nagy, hatalmas élet nem tudott megcselekedni minden valóságával, most megcselekedte valaki, aki sohase volt és sohase lesz. Egy meg nem született leánycsecsemő árnyékába öltözött az állandóság és a bánat. Gencs Sándor lehajtotta a fejét s keservesen, görcsösen siratta az életét és a kis leányát.