JOHANNA HÁROM FÉRJE.

Aggodalomban várta a telet a falu, mikor Johannát elhagyta az ura. Hó szálldosott, mikor a levél érkezett a fázó faluba. Tudatta a levél Johannával, hogy Amerikába vitte az urát a hajó. Szűz Mária segedelme legyen Johannával, hiszen a Johanna férje is ács. És Péter ácsnak el kellett szöknie, mert meghasadt volna a szíve. Úgy sem tudott volna kenyeret szerezni Johannának és fiának.

Fázott a falu s nem tudott részvétre gyúlni. Johanna és fia nagy hózivatarban a paphoz mentek el. A pap Istennel bíztatta őket s a fiunak tréfás barackot nyomott a fejére. Eddig volt s Johanna teste melegével védte az éjszakán a fiát, mivel már a kivágott akácfák galyai is elfogytak. Másnap pedig Johanna és fia átköltöztek a Botos-portára. Várta őket sok melegséggel a gazdag Botos, ki régen kívánta már a Johanna szépségét.

E nagy istentelenség felbőszítette a falut. Az emberek egy napra elfelejtették, hogy éheznek és dideregnek a tél miatt. Sokat mondogatták igaz hittel:

– Ezért veri az Isten az embereket manapság. Annak a Johannának, lám, olyan arca volt, mint egy asszonyi szentképnek. És mégis összeáll egy idegen emberrel, mihelyst az ura nincs kéznél. A szegény ács bizonyosan mindíg a feleségére gondol Amerikában. Ez pedig vígan erkölcstelenkedik a gazdag Botos-portán.

Magához kérette Johannát a pap is. Beszélt a szivére kenetes szavakkal:

– Johanna leányom, te keresztény katholikus vagy. Az a bűnös ember, ki elhódított, eretnek kálvinista. Már ezért is nagy a te bűnöd, Johanna.

Johanna sírt és szép arcát bemosta a könny:

– Éhen veszett volna a fiam másként. Nagyon fáztunk már az utolsó éjszakán. A fiamért kellett megtenni. Inkább veszítsem el a lelkem üdvösségét. Inkább, inkább…

Ezért ismét megdorgálta a pap s Johanna újból csak sírt. Mert síró asszony volt Johanna, holott mosolyok tanyájának oly alkalmas lett volna fehér, úri szép arca.

Incselkedett Johannával, mikor hazament, új ura, az élemedett, nehézkes, gazdag Botos:

– Miért búsulsz, Johanna? Rád ijesztett a papod? Szamár az a pap, Johanna. Hiszen te okos és szép dolgot mívelsz. Ha én holnap fölfordulok, még mindíg van egy urad. Van, aki fiadnak kenyeret adjon.

Johanna lelkét azonban már megmarta a papi beszéd. Álmai elmaradtak a kezdődő tavasz éjszakáin. És imádkozott nagyon sokat Szűz Máriához és minden szentekhez. Hangos könyörgésekkel védekezett, hogy ő is jobban szerette volna, ha új ura, kihez állott, hívő keresztény ember lett volna. De nagyon hideg volt azon időben s nagyon hirtelenül szökött meg a hites ura.

Az elmaradt álmok után megdagadt, bús álmok következtek.

Mivel pedig közelgett a nyár, amikor az élet kegyesebb és könnyebb, Johanna visszaköltözött a régi, szegény tanyára. Nem örömest tette, de az álmai kényszerítették. Ez álmok ördögi legényeket küldtek hozzá. Ezek a legények tüzet leheltek s harsányan beszéltek hozzá:

– Kettős tüzet rakunk alád a pokolban, Johanna. Mert hűtlen lettél az uradhoz s mert egy eretnek férfiunak adtad oda magad.

Péter ács pedig sűrű leveleket küldött haza egyszerre. Jól megy a sora Amerikába. Hallja, hogy Johannának is került pártfogója. Éljen is Johanna boldogul és vigyázzon a fiura, ki kettőjüké. Péter ácsot sem hagyta az ég árván. Jó asszonya akadt odakünn. Igaz, hogy nem katholikus ez az asszonyság. De úri és kedves. És Amerika nagy és Amerikában jobban fázik az ember egyedül, mint otthon, a kis faluban.

A falura pedig jött az ősz és hozta a tél üzenetét. Nagyon szomoruakat üzent a tél. (Látod, Johanna, te vagy az asszonyok legbolondabbja. Te nyáron sem iparkodtál szapora kézzel. Sírtál és a templomot jártad. Mi lesz veled, Johanna?)

Johanna pedig nem arra gondolt, hogy fázni fog havas éjszakákon s hogy éhes fiának nem lesz mit majszolni. Johanna a pokolra gondolt, melyet nagy bűnével érdemelt s a szerelemre, melyet kivánni kezdett.

Péter ács levelei elmaradtak, mire a tél beállott. Ám Johanna úgy érezte, hogy neki Péter ács még most is ura. A pap is így mondta egyre misék után, a templom előtt:

– Vezekelj, Johanna, mert vétkeztél. Neked urad lesz Péter, amíg csak ő él.

Johanna meg úgy érezte, hogy neki ura a másik férfiu is. Az, aki őt és fiát kivette volt a fagyból s aki miatt, ime, lelkének üdvösségét vesztette.

A téli viharok pedig nem tisztelték Johanna bús, szűz özvegységét. És a tél nem oltja el a vérnek tüzét sem. Együtt érezte a két nagy éhséget Johanna. Éhezte a csókot és a kenyeret. Tűz nem égett szobájában, de lobogott a vérében. Finom testét majd szétszedték a fázás és az égés.

A Botos-portáról átüzentek sokszor:

– Johanna, szerelemmel s álmodással várlak.

Johanna imádkozott és megerősödött. Így üzent vissza.

– Elég volt a mult bűnöm. A poklok tüzében fogok érte égni. Holott akkor a fiamért cselekedtem.

Magában pedig hozzáérezte, hogy alkonyodó életű ember az ő második ura. Nem kívánta a csókját, nem.

Egy didergő éjszakán forrót álmodott Johanna. Azt álmodta, hogy csoda fog esni.

Reggel egy asszony állított be követségbe. Valakinek nagyon megtetszett Johanna. Az a valaki fiatal. Most halt meg a felesége. Gazdag és daliás ember a szomszédos faluban, hol az emberek is jobbak. Látta már nem egyszer őt Johanna. Utánna is nézett nem egyszer.

Johanna sejtette, hogy ki üzen. Két urára gondolt fájdalmasan. Aztán a kárhozatra. De két éhsége erősebb volt. Keresztet vetett s áhitatosan kérdezte:

– És milyen vallású az az ember?

– Keresztény katholikus.

Másnap korán reggel kezén fogta Johanna a fiát. Megindult a szomszéd faluba. Keresztül a fehér havas mezőn. És beállított a harmadik urához. Sírt, mert ő neki mindíg jól esett a sírás. Megfogta az új férfiu kezét s olyan volt így megint, mint egy asszonyi szentkép. Áhítatosan, sírva mondta:

– Hiszen keresztény katholikus ember, ugy-e? Meg fog nekem bocsátani az Úr, aki ezt bizonnyal így akarja.