KIS VINCE SÁNDOR.

A hegyes-dombos Dobokából származott a síkságra Kis Vince Sándor, mivel amott már nem tudott megélni s Amerikába pedig öregnek érezte magát, de ha csak másfél vármegyényi távolságra szakadt is el Dobokától, elvesztette önmagát mégis egészen a kicsi, öreg, oláhos magyar ember. Fájt a szemének, a szívének, a lábának a síkság, a meredektelen laposság s az új vidék, amely mintha gyülölte volna a hegyes-dombos helyekről jötteket.

– Klári, – sóhajtozott a feleségének sokszor Kis Vince Sándor – bár inkább Amerikába mentünk volna, ha messzebb van is.

Klári asszony tizenöt évvel volt fiatalabb az uránál, elszánt, jó, erős asszony, ki a süldő legények gusztusa s gyermekük nem volt.

Ott a síkságon béres-gazdának telepedett le Kis Vince Sándor s egy kis tanyán laktak, küzködtek, távol a faluktól. Az asszony majdnem minden nap legyalogolt valamelyik faluba s főként az úrék falujába, kiké a kis tanya volt. Gyermektelen asszonynak joga van a járás-keléshez s a nyugtalansághoz – vélte helyesen maga Kis Vince Sándor is. Fájt nagyon neki, hogy így van, de az asszony harmincötéves és ő pedig ötvenéves, húszéves házasok lesznek idestova. Bajos itt már változtatni, remélni s különben is csak a baj, az élet-nyomoruság volna nagyobb, ha gyermek is volna.

Jobban fájt Kis Vince Sándornak a hontalanság, a kényelmetlenség s ennek a másfajtájú vidéknek a félelmessége. Itt is laktak magyarok és oláhok is, de a magyarok se úgy beszéltek, mint Dobokában s az oláhok se. Más volt az öltözetük, mindent másképpen csináltak, még a kálvinista templomban is mások voltak a szokások és rendek. A síksági emberek olyanok, mintha mindig innának s valami rablótekintet van a szemükben, valami támadó szándék. S legénykék, akik Dobokában elbujnak az asszonyok szoknyája mögé, itt kacagva mernek incselkedni olyan asszonnyal, aki anyjuk lehetne. Ősszel pedig a köd az, ami kibírhatatlan, mert nem olyan köd, mint a hegyes-dombos vidékeké. Ha egyszer, október végén vagy november elején el kezd áradni a köd, nincs határa. S az embert a lábai se igazítják el, mert nincsenek dombok, melyeket a láb bármilyen vak estéken és éjszakákon megmérhet és fölismerhet.

S a kis tanya úgy feküdt négy-öt falu határainak szögletében, mint egy útszéli csárda s ha jött az őszi köd, innen ellátni sehova se lehetett.

– Nem baj, – mondogatta Klári az urának – egyforma a világ mindenütt, azután élni muszáj és mindenütt vannak jó emberek és rossz emberek.

De Kis Vince Sándor nem vígasztalódott s különösen ősszel félt, amikor az embereknek kezd több idejök lenni, hogy egyik faluból a másikba átnézzenek. Holott ilyenkor Klári is otthonülőbb volt s este hét órakor már olyan rémséges volt a csönd és a sötétség, hogy le kellett feküdni. Négy ökör, egy kiselejtezett csikó, két csatangoló természetű kölyök kutya, öt disznó, egy háromszínű macska, két tinó éltek még a kis tanyán. Éjjel kötelesség szerint ki kellett volna egyszer-kétszer mindig néznie Kis Vince Sándornak, hogy rendben vannak-e állatok és dolgok. De a kis, öreg ember dühös gyávasággal szegte meg a kötelességét, különösen kissé ősszel és télnek idején.

– Klári, – mondotta az asszonynak, – ezen az átkozott helyen nem maradunk s a jövő Szent Mihály-napkor visszamegyünk Dobokába.

Már három év óta fogadkozott így a kis hamar öreg férfiu és Klári már meg se hallotta ezeket a Kis Vince Sándorhoz sehogysem illő, bátor szavakat. Klári egészségeseket, hatalmasakat és nyugalmasakat aludt, mikor valamelyik faluba nem mehetett a sártól és esőtől, átment a legközelebbi tanyára. Itt egy fiatal juhász telelt néhány száz juhval, ez még alföldibb legény volt s olyan víg és bolondos, hogy megfizethetetlen öröm volt a nagy árvaságban. És beszóló, megálló, gyalogos, utas emberek is akadtak sűrüen, mikor Kis Vince Sándor éppen nem is volt közel a tanyai házhoz. Vagy a jószágokat sétáltatta, vagy füzet vágott az Ér-partján, vagy általában gondos, céltalan, fürkésző utakat tett a tanyai földeken. Nappal mégis csak a vitézebb természete kerekedett felül Kis Vince Sándornak s ha nyáron eltemette a dolog, késő ősszel és télen volt ideje a szemlélődésre is. Járkálván, fontolta, fontolgatta az eseteket s mivel nem volt egészen tökkelütött férfiu, a fiatal juhász is gyakran eszébe jutott. Nono, lehet, – gondolta – hogy a fiunak jó volna az asszony mulatságra, de Klári nem nagyon viszi és adja neki a bizakodást. Hiszen az asszony csak akkor áll vele szóba, amikor a faluba nem mehet be s különben is Klára nem volt legénykedvelő asszony otthon, Dobokában sem. Mégis jó volna azonban elmenni erről a vidékről, ahol sem az emberek, sem a napok nem hasonlítanak az otthoniakhoz.

Őszi-téli, sivár nap volt s Klári mégis bennjárt az úrék falujában s emiatt az evés is későbben történt. Kis Vince Sándor szidta, mint a bokrot, Klárit, de Klári csodálatosan tűrte e napon Kis Vince Sándor hősieskedését. Délután már korán jött a ködár, este Klári arról beszélt, hogy mit hallott a faluban: lopások történnek s jó lesz éjszakánkint gyakrabban kinézni.

– Mifelénk, – dühöngött Kis Vince Sándor – lopnak fát, szalmát, szerszámot, de állatot nem. Átkozott hely ez s a jövő Szent Mihály-napkor hazamegyünk, Klári, inkább éhezek otthon, minthogy itt háromszor lakjam jól naponkint.

Korán lefeküdtek, mert nagy volt a köd és a sötétség, de egy órai alvás után Kis Vince Sándor megemberelte magát. Lámpát gyujtott, kiment, körüljárta az udvart, benézett az istállóba, az ólba. Néma, vak, süket éjszaka volt, de mintha nagyon távolról ütemes lépések zaja jött volna. Klári, a nyugalmas alvó, nyugtalankodott, ébren volt, azonban Kis Vince Sándor nem ütődött meg ezen. Elfujta a lámpást s már-már megint elaludt volna, de hirtelen, keményen megverték az ablakot.

– Hé, jó emberek, utas ember vagyok s egy korty vizet akarnék, ha adnának.

Kis Vince Sándor s Klári is feltápászkodtak és Klári aggodalmasan sugta:

– Gyujts lámpást, nézz ki, mert tolvajok lehetnek.

Kis Vince Sándor rettegett, káromkodott, de lámpást gyujtott, ajtót nyitott s kilépett. Először is a csikó nyerítését hallotta meg, a csikó az udvaron dobogott, tehát valaki eloldta a kötelét. Azután a ködben egy lámpást látott s aki a lámpást vihette, az távozóban volt a tanyától, talán viszi a csikót. Mégis utána kell menni, mert baj lesz – gondolta az egeket szedegetve Kis Vince Sándor s megindult a lámpással a másik lámpás után.

Egy óráig csalta, vonta a ködben a másik lámpás Kis Vince Sándort s még egy óra kellett, amíg hazatalált. Klári aludt s mikor felébredt, ingerült volt és rákiáltott Kis Vince Sándorra:

– Vén bolond, hát kend hol járt ilyen sokáig s itthagy engem egy idegen emberrel? Egy dohányoslegény volt a szomszéd faluból, vizet adtam neki s elment a dolgára.

Künn az udvaron nyerített a kiselejtezett csikó, tehát nem lopták el a csikót s nem tolvaj járt itt. De hogyan lehetett két ember az egy ember s ki után kóborolt ő, míg a vízivó legény itt járt? Kis Vince Sándor kiment ismét a lámpással, künn mindent rendben talált, de a felindulástól alig tudott beszélni.

– Átkozott tájék, talán nem is ember volt, aki a lámpással olyan messze elcsalt. A jövő Szent Mihálykor hazamegyünk Dobokába, Klári – kiáltotta Kis Vince Sándor s a nehéz éjszaka alatt szorongva lapult meg a kis öreg férfiu.