SZELEZSÁN RAKHEL KISÉRTETE.

Tegnap vitték el az ablakom előtt, térdig érő sárban négy legény vitte, a Szelezsán Rákhel kék koporsóját. Hétfőn kapott levelet Amerikából a vőlegényétől, nem bírja az éhséget már, segítse őt haza Rákhel. Rákhelnek csak fehér arca, finom teste, szép karcsúsága s húsz esztendős ifjusága volt. Elsírta magát, estére fázni kezdett, kedden még felkelt az ágyból, szerdán már nagyon sokat beszélt, de nem értelmesen, csütörtökön piócákat raktak kemény, forró két melle alá, pénteken nagyon foltos lett a teste s szombaton már, amint illik, kék koporsóba fektették Rákhelt. Doktorra pénz se került volna, de különben is száz kocsit és száz doktort nyelne el erre mifelénk a tavaszi sár. Vasárnap délután temették, mindenki sajnálta, mert fiatal volt, szép, s ha napszámba ment dolgozni, égett a keze alatt a munka. Azután pedig esküdött mindenki, hogy a bánat vitte el, akármennyire is megfoltosodott a teste. Még húsz esztendővel ezelőtt az ilyen regényes skárlát-esetekből nóta született a falukban. Most megjelent a pópa kedvetlenül, mert vajmi kevés stólára volt kilátás és sárosan. Dünnyögött, gajdolt és nyugtalanul nézegetett az égre, mely egyre feketébb, feketébb lett. Mire az én ablakom elé értek, már tombolt a csúnya tavaszi fergeteg. Ömlött a víz a fekete felhőkből s a kék koporsóról mosva hordta le a friss kék festéket. Ott volt a menetben a fél falu, elől a pópa, mint egy leöntött fekete ördög. Mi majdnem kárörvendve néztük ezt az ablakból a vén Jepura Tomával.

Jepura Toma szemben lakik velünk s ő is a falu végén lakik. Haszontalan, vén, részeges ember, de bölcs ember, talán ő is azért lakik itt a temető mellett. Mert mi a temető mellett laktunk Jepura Tomával s mi már sok dolgon nem csodálkozunk, amiken mások még csodálkoznak. Jepura pláne sírt is ás, ha nincs fizetősebb munkája s ha elég pálinkát kap, hiszen itt van a temető mellett. Szóval mi már ketten olyan emberek vagyunk Jepurával, akik túllátnak a falun s egy kicsit a hivságos életen is. Beszélni még nem beszéltünk egymással Jepura és én, de nézzük egymást és talán nem dicsekvés, hogy szeretettel nézzük. Sok temetést láttunk mi már, sok sírt ástunk, a vén Jepura ásóval, én más szerszámmal. Hogy ő rongyosabb mint én, kevesebbet jár a világban, nem ír és nem olvas, ez csak a gyöngék szemében különbség. Azonban úgy tapasztaltam, hogy sem Japura, sem én nem vagyunk ám olyan tökéletesek, amilyeneknek magunkat hisszük. Csak éppen, hogy kevesebb gyarlóság él bennünk, mint a temetőtől távolabb lakókban. De például nem vagyunk mentesítve az egészségi állapot, az ital, az időjárás, a pénz és az asszony ereje alól. Nekem legalább nincs feleségem, de Jepurának, akit a pópa Jepurénak hív jól oláhul, hites felesége van. Ez az asszony nagyon megöregedett, a bölcs és korhely ember pedig haláláig megőriz valamit a legénységéből.

Vasárnap temették el Szelezsán Rákhelt rettenetes időben s ez a bolond március hétfőre kicsípte magát. Olyan tavaszra ébredtünk, olyan édes nyugtalansággal, mintha legalább június volna. Kinéztem az ablakon. Jepura Toma a tornácon süttette az áldott nappal a hasát. Valósággal, mert megoldotta derekán a madzagot, mely egy régi, gombatlan úri kabátot tartott a testén. Az ingét is kihúzta alóla, hadd lakjon jól napsugárral az ebadta has, ha a tél alatt koplalt. Vén, szakállas, gondozatlan, szennyes arca úgy ragyogott közben Jepura Tomának, hogy rögtön sejtettem, baj lesz. Délután három órakor még ott melegedett a tornácon Jepura. Talán nem is evett, a bölcs emberek nem szoktak nagy dolgot csinálni az evésből. Kezében egy fűzfavessző volt s avval vidáman csapkodta a szikkadó sarat. Látszott az arcán, hogy legjobban szeretne lovasdit játszani, lovagolni egy kicsit a fűzfavesszővel. A régi temetőben, az új mellett, gyerekek játszottak s közéjük szeretett volna állani Jepura. Az igazat megvallva, én is, mert tavaszszal mindig sok erőszakkal tartom magamat vissza, hogy ne üljek föl egy vesszőre, vagy egy napraforgó-kóróra. Délután három óra után kimászott Jepuráék konyhájából az öreg asszony, ismertem, Jepuráné volt. Ő is süttette magát egy kicsit a nappal s azután leült a tornácra Jepura mellé. Azt hiszem, tíz esztendő óta nem voltak egymáshoz, a verekedéseken kivül, ilyen közel, de legalább is tavaly tavasz óta. Óvatosan hátra húzódtam az ablakomnál, isten ments, semmiféle nászt megrontani. A szerelmek mind-mind az égben köttetnek, még a vén házasok tavaszi szerelmei is. Nincs joga senkinek akármilyen szerelmet zavarni vagy finnyásan nem szeretni.

A vén, bölcs Jepura hirtelen úgy kezdett viselkedni, mint egy ifjú jogász a kávéházi trónus előtt. Csak jelekből vettem ki, tréfás disznóságokat mondott s megfogta felesége kezét. Udvarolt a maga módja szerint, éppen úgy, mint harminc-harmincöt évvel ezelőtt. Az öreg asszony leányosan kacagott, sikoltozott s néha-néha ráütött a Jepura kezére. Nem vették észre, hogy délnyugaton, az égen furcsa dolgok történnek. Visszajöttek a tegnapi felhők, feketék, csúnyák s hamm, elnyelték a napot. Az öreg Jepuránénak most kezdett a kedve megjönni, de hirtelen sötét lett. Megszégyelték nyomban mindketten magukat, különösen Jepura, a bölcs. Erre én már kinyitottam az ablakot, füleltem, hallani is akartam. Hideg eső kezdett esni s az öreg Jepura káromkodva küldte be az asszonyt.

– Nem szégyenled magad, ilyen öreg mámi, úgy tesz, mintha kis leány volna? A férfinál más, a férfi más, a férfi gondolhat szamárságra, ha vén is. Te akarsz szerelmeskedni, amikor Szelezsán Rákhelnek ott kell feküdni a sírban?

A vén asszony besomfordált, a vén Jepura és én pedig a sűrű esőn keresztűl bámultunk a temető felé, ahova tegnap kivitték a szép, húsz esztendős, talán csókot sem ismert Szelezsán Rákhelt.