MIKOR BODRIT LEGYŐZTÉK.

A romos Pelley-kastély alatt égnek meredt két jegenye. Ez volt a világ két legmagasabb jegenyéje. Itt már minden a miénk volt. A denevérek s a jegenyék. A lángok, melyek Szent-György-éjen kéken fölcsaptak, Miska, a hosszu sváb kocsis is, aki látta:

– A Pelley-kincsek tisztulnak most.

Így mesélte reggel Miska s én emlékeztem, hogy éjfél idején a Bodri haragudott. Oh, az szörnyűség, ha a Bodri haragszik. Mert a mi jegenyéink az eget verik. A Pelley-romok alatt lappang a kincsek kincse. És Bodri a Föld leghatalmasabb kutyája.

Nagyszerű remegésben teltek akkor az én napjaim. Királyi udvar volt a rongyos porta, melyhez az apám vásárlással vette a romos Pelley-kastélyt. Ez a kacsa-lábon forgó rezidencia volt. Ide csak előkelő szellemek járhatnak éjszakánként. A kuruc ezredes, Pelley Ádám például. Vacogott a fogam minden elalváskor, de nyaras nappalokon bátran játszottunk Eger-játékot a romokon. Csuporból öntötte a téglacsúcsról forró szurok helyett a vizet Dobó Katica. Egyébként meg Tabay Klárikának hívták e Dobó Katicát. Nyolcéves leány a szomszédból, kivel kettesben is játszottam a jegenyék alatt. Nappal nem féltünk: velünk volt a Bodri. Ha jönne tüzes sárkány: Bodri megölné. Esténként is csak az adott csöpp bátorságot: künn a Bodri. Tíz kutyával megverekedett már a Bodri. Iskolában, labda-téren, utcán süvegeltek a kis rongyos pajtások. Beleláttam a lelkükbe. Ezek nem a Pelley-kastélyt s a két jegenyét tisztelik. Ezek a Bodritól, a hatalmas Bodritól félnek. Nyolc esztendős szívemet Bodri tette hős dobogásúvá. Hahó, merjen csak valaki Bodriba kötni.

Néha elmentem egészen a Bence-dombig. Messze-messze füstölt az Avas-hegy. Violás őszi napokon a Magura bukkant ki a semmiből. Néha láttuk különös halványságban a bihari hegyeket. Hallottuk, hogy az emberek Tasnádra járnak, Károlyba, Zilahra. Egyszer az anyámat hetekig nem láttam. Beszélték, hogy Budapesten volt. Az Avas és a Magura: hegyek. Tasnád, Károly, Zilah: városok. Budapest pedig iszonyú ékes és nagyon nagy város. A koszoruzó falvak, melyek a mezőről látszanak: igaziak. Egy fiu azt mondta az iskolában, hogy Szentkirályon van egy kutya, mely sokkal erősebb a Bodrinál. Mi Klárikával sokat nevettünk e meséken a jegenyék alatt. Ejnye, ejnye, be szamarak a nagyok. És Lajkó is szamár, aki nekünk a szentkirályi kutyáról beszélt.

A Bence-domb alatt van az Ér. Azután nincsen semmi. Szentkirály sincs és semmi sincs. Itt a két jegenye s a Pelley-kastély. Nem igaz a többi. Csak nekünk mondják. És itt van a Bodri.

A földrajz sem igaz. Olyan, mint a Karolina asszony beszédje. Karolina asszony gyakran altatott mesékkel engem, ha a szobából beszabadult. Csupa gyermekes dolgokat mesélt. A kis egér vezeti az árva Sárit. A farkas megeszi a vasorrú bábát. Én belebújtam a párnámba s úgy nevettem.

Tiszta volt a látásom. A nagyok összefogtak, hogy minket bolondítsanak. Lehet, hogy van még falu másutt is. De az nagyon messze lehet. Az egér azonban nem beszél. A farkas sohse is volt. Vannak szörnyetegek, de azok a levegőben röpködnek. Olyan a formájuk, mint az emberé. Ott van az öreg Mitru. Azt a mult héten temették, de visszajár a temetőből. A hosszu Miska látta ezt is. A jegenyék alatt is táncolnak Szent-János napjának éjén a tündérek. A kastélyba is ellátogatnak a régi Pelleyek. De ilyenkor az ember alszik. És künn van a Bodri. A Bodri olyan hatalmas, hogy a mult télen Julcsa mama árnyékát is elugatta. Pedig Julcsa mamának szabad volna itt járni. Ő hagyta nekünk ezt a portát, amikor meghalt. De még ő is fél a Bodritól. A Pelleyek is haragusznak talán, hogy most már a miénk az omlott kúria. De merjenek a Bodrival beszélni.

Klárikával néha nyakunkba vettük a falut. A kutyákat néztük: Bodri rabszolgáit. Mindegyik éktelen sebet viselt. Mi nem sajnáltuk őket: Miért kötöttek ki a Bodrival? Ezeket a Bodri tanította emberségre.

Valahogyan úgy képzeltük: a Bodrin áll a világ. Ezen a mosdatlan, vad komondoron. Bodri kitűnő, Bodri nagy, Bodri a kutyák királya.

De én, óh jaj, korán értem. Különös volt a két jegenye: tavaszonként kábító, piros virágokat hullajtott. Szólottam bölcs és büszke fölfedezéssel Klárikának:

– Klárika, e virágokból csinálják a szagos vizet, mellyel húsvétkor lelocsoltalak.

Klárika összefogott egy marok virágot s az arcomba szórta. Máskor is tett ily pajkosságokat, de akkor éjjel nem tudtam ettől elaludni. Ha már szenderegtem: Klárika állott előttem. Szórta rám a jegenyék virágát. Künn pedig őrjöngve ugatott a Bodri. Legyintettem a kezemmel: Klárika most otthon alszik. Ám a Bodri ugatását hallom. Megint szenderegtem. Egyszerre csak látom, hogy a két jegenyét ki akarják vágni. Egy óriási, tüszős oláh sujtja a fejszéjével. Ilyen oláh az én falumban sok lakott. De ennek az arcát nem ismertem.

– Mit akarsz, te idegen és bolond oláh?

– Kivágom a jegenyéteket.

Fölébredtem nagy rémületemben. A Bodri még mindig ugatott. Sohse ugatott még ilyen furcsán.

Az álom ismét csalafintáskodott. Hirtelenül mit látok? A Pelley-kastély tégláit nagy szekerekre rakják. Künn egyre ugat a Bodri s megint fölriadok. A kis öcsém horkol a szomszédos ágyon. Sáfrányos, különös színnel süt be a Hold.

Megfog egy kicsit az álom s én kérdezősködöm:

– Hát hová viszitek a téglákat?

– Tasnádra visszük. Ott építünk belőlük. Nem kell itt a faluban tégla.

Haragos lettem nyugtalan, izzadságos álmomban:

– Engem ne bolondítsatok. Tasnád nincs. Honnan jöttök ide? Mindjárt kiáltok Miskának. Aztán rátok uszítom a Bodrit.

Voltaképpen pedig sírni szerettem volna, mert Klárikát is láttam. Klárika a jegenyevirágok közé bizonyosan bojtorjángot is lopott. Ahogy az arcomba vágta a virágot, fájt.

A Bodri ugatott s a szívem majdnem kipattant. Micsoda ellenség támadhatott a Bodrira?

Most már elvész a világ? A bibliából jutottak eszembe szörnyű esetek. Hát igazak volnának? Avagy vannak más falvak és szörnyű, ismeretlen ellenségek?

Most már igazán éberségbe estem. Klárika egy tűvel szúrt az ajakamba. Most már nem tudtam aludni. Látni akarom, hogy mi van künn. A Bodri szűkölve, nagyon szomoruan vonított. Föltártam halkan az ablakot s egy fájó ugrással lesurrantam. Féltem, remegtem s mentem a romos Pelley-kastély felé. Viharzóan üvöltő hangok, kutyapanaszkodások csapódtak hozzám. Sárgán terült portánkra csúfolódó fényével a Hold. És megláttam a Bodrit. Négy lába a Hold felé hadonászott. Nyakát egy óriási fekete kutya fogta le. A Bodri hörgött, csunyán, rémesen. Mintha a világ haldokolt volna.

Sohse láttam ezt a fekete kutyát. Ismerem a falu minden ebét. Hát igaz? Túl a jegenyéken, a falun, a Bence-dombon, a Pelley-kastélyon még folytatódik a világ.

Dideregve, forró-hideg lázban másztam be az ablakon s rejtőztem el az ágyban.

Másnap sírva csókoltam meg Klárikának az ajakát. Először az ajakát. Pár hét múlva bevitt a városba az apám, hogy tanuljak.