MATILD, ELZA, MARY.

(Nyáron, amikor senki sincs otthon, se ott, ahol szeretne lenni, egymás kínos örömére összekerültek Matild, Mary és Elza asszonyok. Valamikor együtt nevelkedtek és gonoszkodtak a zárdai iskolában, egyvidékiek voltak, de az iskola után alig-alig találkoztak. Sem családjaik, sem nagy, meleg szerető emlékek nem kötötték őket s csak újságokból hallottak egymás házasságáról. Hét-nyolc év óta asszonyok, távol éltek egymástól, néha-néha közös ismerősök pletykáiból villantak csak elő. Matild Pesten élt, Mary egy kicsit mindenütt a világon, Elza sokat járt Pestre. Valószínűleg nem termettek minta-asszonyoknak. Gyermekük azért mégis volt, Elzának pláne kettő, az uraikat nem tették se kiáltóan bélyegesekké, se nagyon boldogtalanná. Vidám, csinos, kevés gondolatú asszonyok voltak, szerencsések is, mert igazi, nagy történet még nem történt velük. Most beszorította őket a rossz idő a fürdőhely kisebbik szalonjába s szokás szerint elvégezték a köteles napi diskurzust.)

Mary: (Friss lapokat kér, szemeivel átszalad egyik újság nyári hirein, de egyszerre megáll.)

Elza: (Szintén az újságokat nézi, ő már gyöngébb és ügyetlenebb s olyan fehér lesz, mint egy halott.)

Matild: (Sikoltva csapja le a maga újságját.) Jaj, rettenetes, olvastátok? Ugy-e, Sajtélyi meghalt?

Mary: Sajtélyi?

Elza: Sajtélyi meghalt?

Matild: Igen, igen. Hiszen ti is ismertétek. Sajtélyi, a zongora-művész, hirtelen halt meg. München mellett.

Mary: (Fölkapja az újságot s mutatóujjával símogatja végig a hasábokat, mintha nem lelné a halálhírt.)

Elza: (Még kezében tartja dermedten, fehéren s meg-megingva a lapot, de ő nyomban rábukkan a hírre.) „Sajtélyi Károly, a világhírű zongoraművész – mint Münchenből táviratozzák – egy közeli üdülőhelyen hirtelen elhunyt. Még néhány nappal ezelőtt Baden-Badenben hangversenyezett az alig negyven esztendős, daliás, ünnepelt művész. Betegségéről legközelebbi barátai sem kaptak hírt s a rövid távírat sem jelzi egy szóval sem a tragikus haláleset okát. Sajtélyi egyik jóbarátja és nagybátyja azonnal Münchenbe utazott, hogy a temetés körül intézkedjenek.“ (Nem tudja tovább olvasni, a hangja egészen elcsuklik, a szemei könyesek, leejti az ujságot.)

Mary: Negyven éves se volt, igazán kár érte. Művész volt, én talán vagy háromszor hallottam játszani.

Matild: És derék ember volt, nagyúri jellem, nekem és az uramnak jó barátunk, gyakran járt hozzánk.

Mary: Járt a házatokhoz?

Matild: Igen, gyakran, majdnem a házasságunk óta, valahányszor hazakerült Budapestre.

Elza: És jó barátja volt az uradnak?

Matild: Nagyon jó barátja. Az uram bolondja a muzsikának és Sajtélyit a világ legelső zongoraművészének tartotta.

*

(Most két percig elhallgattak, néha lopva nézték egymás arcát s Matild egyszerre csak úgy érezte, mintha két kegyetlen bíró előtt állana. „Elárultam magamat, – íjedezett az első pillanatokban, – ezek bizonyosan mindent tudnak.“ Oka volt megrémülni, mert Sajtélyit mindenki telhetetlen nőhódítónak ismerte Szentpétervár és Newyork között. És ő bevallotta, elárulta, hogy Sajtélyi kedves vendégük volt, házuk barátja és fölsikoltott, mikor az újsághírt olvasta. Talán ha semmit se tudna ez a két asszony, most már kitalált volna mindent s ő meg van alázva. Gondolkozott: hiszen ez az úgynevezett „minden“ voltaképpen semmi, voltaképpen csak egy nagyon gyarló látszat. Most két éve, vagy három éve, igen, akkor, Sajtélyi nagyon sok szerelmet esküdött és kunyorált. És már szinte bizonyos volt, hogy Sajtélyi célt ér és Matild asszony már fölöltötte azt a ruháját, melyet tréfásan, önmagában találka-ruhának keresztelt el. Sajtélyi hirtelen elutazott, talán azért, mert sokalta a várást, méltatlankodott és türelmetlen volt, talán igazán el kellett utaznia. Mindegy, azután még találkoztak egy párszor, semmi sem történt, de nem tudtak egymás szemébe nézni többé. Matild is, Sajtélyi is azt érezték, hogy fölösleges óvatosságukkal nem használtak maguknak: most mégis, mintha megtörtént volna mindaz, ami nem történt meg. Sőt Sajtélyi, mint soksikerű, kényes és nőies művészember néha-néha megesküdött volna, hogy Matild az övé volt. Ezt ő, Matild is észrevette s mert sajnálta a regény befejezetlen, torz és szomoru voltát, gyűlölni kezdte Sajtélyit. Gyűlölte azért, mert Sajtélyi az ő habozását erős karokkal nem szüntette be annak idején s gyűlölte, mert látta, hogy ha minden beteljesedik, akkor sem jobban az övé ez a férfiu, mint most és így. S ez az elmulasztott szerelem, ez a nagy gyűlölet végzetessé vált a Matild asszony életében. Valósággal megfegyelmezte, pórázon tartotta ez az emlék, ez a nem sikerült, ez a befejezetlen regény. S ráadásul azt hitte, hogy ezt az el nem követett bűnt egész Budapest, az egész világ elkövetettnek tartja. És most, amikor ez a hitvány, drága, kivánatos ember ilyen váratlanul, gyalázatosan meghal, ő elárulta magát. Elárulta magát két kíméletlen, kegyetlen, rossz barátnőnek, akik most már persze nagyon aljas asszonynak vélik őt.)

Mary: No, most nagyon fog sírni száz vagy kétszáz asszony, az a fajta, amelyik minden híres művészemberért hideglelést kap.

Elza: Ez a Sajtélyi igazi prédaember volt, azt mondják, minden nőnek a prédája, aki folyton, betegesen azt hitte, hogy ő a hódító.

Mary: Igazán, most emlékszem és látom is, hogy ez a híres hódító csupa közönséges, mindenkinek kész és gyönge nők fejét csavarta el.

Matild: Nem igaz, nem igaz és rettenetes dolog, hogy titeket a halál villámcsapása sem riaszt meg. Ti úgy beszéltek egy halottról, egy orvul elejtett gyönyörű életről, mint az ebédlői, csúnya hollandi szomszédokról.

Mary: (Szigoruan néz Elzára s akarattal tüntetve kerüli el nézésével Matildot.)

Elza: (Mindent megért a Mary szigorú szemeiből s egyszersmind egy éles pillantással megüzeni, hogy itt kettejök méltósága érdekében cselekedni is kell.)

(Nagyon hideg búcsuzás és Matild úgy marad a kis szalon sarokasztalánál, mint egy középkori, kalodába zárt meztelen, megcsúfolt, parázna nő.)

*

(München mellett, az Élet mellett, csöndes villában nagyon derűs arccal feküdt a halott Sajtélyi. Igazán más járhatott az eszében, amikor meghalt s bizonyos, hogy nem gondolt Matild, Mary és Elza asszonyokra. Azaz: Matild olykor mégis csak eszébe jutott s ilyenkor boszankodott: ez a nő szándékában s talán jó lett volna, ha igazán az enyém.)

Elza: (Fönt a lakásában zokogva dobja a pamlagra magát, mert most már szabad s ha beszél, önmagával beszélhet.) Csak a leveleimet égette volna el az a gazember, az a gazember, akinek egy Matild is jó volt.

Mary: Ha Budapestre hozzák és itt temetik, – mormogta magányos sétájában, – küldök neki egy koszorut fehér virágokból. Mégis csak az enyém volt, mégis csak azt hittem húsz napig, hogy engemet szeret. Szép ember volt, úri, tiszta, erős, csak kár, hogy ilyen Matild-félék kerültek, jöttek az útjába.

(Matild a következő napon bomlottan s üldözést érezve elutazott a fürdőből s gyermekkori barátnőitől. Sajtélyi két itteni szeretője nem mutatkozott s nagyon helyes bűnhödésnek találta Matild menekülését. München mellett pedig ott feküdt a halott, akit becsomagolva haza fognak hozni Budapestre, eltemetni. S ha ezeréves rohanó kultúrával előbb volnánk, mint ma, hideg, mosolygós szemeiből le lehetne fotografálni azt a nőt, akit talán sohase látott s aki ott van a szemében s ott volt az idegeiben is akkor, amikor a szíve egy hisztériás lengyel grófné mellett halálosan megállott.)