(1711.)

Egy bujdosó szegény legény,

Idegen földön jövevény,

Üldögél az erdők mélyén –

Hogy ne is látná az napfény.

Terebély nagy sátoros fa,

Szomorkodva ül alatta:

Sárga levél béhullatja,

Az madár is elsiratja.

Fakó lova ott füvelget,

Le sem vötte kantárt nyerget;

Hegyestőrt az nyergen cserget,

Ráczot rajta már nem kerget.

Fejér abaköpenyegje

Az legénynek leterítve;

Nyakbanvető farkasbőre,

Bús fejével arra dől le.

Sárga levél csak hulldogál,

Bús madárszó csak sirdogál,

Nyugszik ő is, vagy álldogál:

Csak szomorú nótát tanál.

«Rossz világ van idehaza,

Bujdosik már az katona,

Édes anyja ha siratja,

Egész világ csak átkozza.

Erdők, berkek, vad kősziklák:

Bús fejünköt lappongtatják;

Ezek még is bátor tanyák:

Bújdosókat nyúgosztalják.

Levelét fa csak hullajtja,

Keltünk-jártunk eltakarja,

Kis madárka bús szózatja

Hírünk-nevünk elsiratja…

Úgy elmégyek, meglátjátok,

Soha hirem sem halljátok;

De ha mégis hallanátok:

Tudom, hogy megsiratnátok!

Piros kantár a kezembe,

Piros csizmám a kengyelbe,

Indulok lengyel végekre, –

Búsan nézek hazám fele.

Szülőföldem, Isten hozzád!…

Az hazám már Lengyelország,

Az hazám már Lengyelország,

Még is sirva gondolok rád!»

S az merre jár lova lába:

Búsúl az erdő utána,

Árnyékot borít reája –

Elbujdosó katonára.

Az az árnyék elfedezzen,

Az az ösvény elvezessen!

Szíved mindent elfelejtsen:

Hogy ne fájjon, emlékezzen!

– Ez éneket oly időben

Szörzék Ungh vize mentében,

Mikor volnánk menőfélben…

Vezéreljen a jó Isten!