(1710.)

Kuruczok, kuruczok, hajh szegény kuruczok –

Be megsötétedett ti fényes napotok!

Óh gonosz szerencse, óh keserves óra!…

Trencséni mezőnek vérrel borítója.

Sok ezren borultak ott önnön vérekben, –

Mások tántorodtak régi hivségekben.

Labancz már Ocskai; sok vitéz hadnagyi

Átkozva siratják az ő labanczságát:

Verje meg az isten állhatatlanságát!

Kemény Beleznai, serény Jávorkával,

Ama Bornemissza, hires Rácz Miskával,

Esküsznek Újvárban egymásnak kezére,

Erős esküvéssel Ocskai vesztére:

«Bátor vérontásom, történjék halálom,

Álnok árulónak bosszúját megállom, –

Álnok árulónak bosszúját megállom!»

S nyárnak hévségében – ősz sűrű ködében

Kergetik Ocskait nagy kegyetlen télben.

Beleznai kétszáz labanczát levágja –

Pilátushoz küldi őket vacsorára.

Bornemissza véle gyakran kergetődzik,

Rácz Miska éjjel is ott környül leskődik…

Jávorka pediglen paraszti ruhában –

Egynehány vitézzel csak bétör házában.

«Hej Ocskai László! a nagy dobzódástúl

Kelj föl immár, – érted elgyöttünk Ujvárból!…

Vérünk árulója, most add meg magadot!»

– Fölkele Ocskai; de fegyvert ragadott…

Kiverik kezébül, s úgy homlokon vágják –

Vér elboritotta mind a két orczáját.

Viszik már, viszik már, kötve paripára.

Nyargalton-nyargalvást – viszik már Újvárba.

Hogy vitték a kapun, istrázsa kiáltott:

«Itt hozzák, itt hozzák az Ocskai Lászlót!»

Hadi szék birái ott egybe gyűlének.

Hiteszegő felett ők széket ülének.

Irjátok furérok, irjad sereg diák –

Vérveres téntával a nagy sententiát:

«Világ példájára feje elüttessék,

Várnak bástyájára karóba tüzessék.

Hadd lássák mindenek; az lator mint jára,

Ki megszegvén hitit, támadt hazájára!»

– Mikor rézdobokat megütték a vártán,

Mikoron a sipot megfujták a bástyán:

Akkor az piaczon álltak mind fegyverben, –

Kihozzák Ocskait, vasakkal terhelten.

Ott felzöndülének vitézek, hogy látták:

«Öld meg az árulót! Hozzá!…» azt kiálták.

S ha fejét nagy hamar hóhér el nem csapja;

Testét vitézlő rend ízekké szaggatja!

Föltüzték az fejét a bástya fokára,

A mely néz Nyitrára, – egy nagy árboczfára.

Nagy fekete hollók sürün szálldosának –

S ott környül kerengvén, ekkép károgának:

«Kár, kár, kár, kár vala Ocskai Lászlónak,

Ilyen nagy vitéznek – lenni árulónak!

De nem kár, hazáját, vérit eladónak

Szemeit kivájni, fekete hollónak!»

– Már Ocskai László másoknak nagy példa:

Gonosz árulóknak így lészen halála!

Lelkeket világon szélvészek kergetik –

Azután pokloknak lángjára vettetik.

– Ezt szörzék Újvárban, ezerhétszáz tízben…

Szegény magyarokat segétse az isten.