(1706.)

Sebes viz a Garam, siet a Dunába,

Kuruczok tábora éppen ott megszálla.

Rákóczi tábort üt a Garam-torokban,

Persia-szőnyegen pihen szép sátorban.

Persia-szőnyegen, fényes tigris bőrön…

Sátor előtt állnak palotások bővön.

Verik az rézdobot, fujják a trombitát,

A sok nyalka kurucz üli az paripát.

Rákóczi tábora torpad8) az síkságon:

Rákóczi sátora dombon áll magában.

Friss, kerek dombon áll tegnapi nap olta;

Nemcsak az sátor, a domb is csak azolta!

Jó kurucz vitézek csak tegnap dombolták,

A földjét kezekben süveggel hordották,

Urunknak sátora magas helyen legyen;

Szép tábora fölött végig tekinthessen!

Aranyos zászlója lobogjon magasra!

Messzéről mindenki mindjárt megláthassa!

Süveggel hordották, a dombot ugy rakták,

Rákóczi patyolat-sátorát rávonták.

Nagy Rákóczi jár az gyönyörű mezőben,

Rettenetes kardja villog a kezében.

Kardjával fölmutat Esztergom várára,

Vár tornyán lobogó császár zászlajára:

Mire a fényes nap háromszor felsütne,

Hejh, magyar lobogó lesz oda feltűzve!

Szóljatok álgyúim, szörnyen ropogjatok,

Dunának két partja rengjen alattatok!

Hejh! s megbődülének Rákóczi álgyúi,

Hejh! s megrendülének Esztergom tornyai,

Amott az vár alatt törik már a falat;

Vég-Esztergom vára, jobb lesz, add meg magad!

Odafent az tokos csak elhivé magát.

Nem adja a várat, berdót igen kajált.

Éjten-éjjel, mikor a lövés elhallgat;

Fényes tigris-bőrén Rákóczi nem nyughat.

Készíti hiveit, hires vitézeit:

Fodor és Révay hajdu-ezereit.

Az palotás-ezret, az Esze Tamásét,

Csajági Jánosét, Lócziét, sok másét.

Éjten-éjjel egyszer az álgyú hármat szól:

Hát az sok kurucz az várra csak úgy nyomúl.

Tüzes garanáttúl világos az éjjel,

Hajh! sok anya fia borúl ott bé vérrel!

Hasad az szép hajnal, piros az hegyoldal…

Esztergom várában Rákóczi felnyargal.

Esztergom utczáin szikrát hány patkója,

Esztergom bástyáin lobog a zászlója…

Mikor Esztergomban örömet lőttenek:

Ez versek kevesség azután költenek.

Ha kérded: ki irta? – egy igaz magyar fi,

Igaz örömében, – elhigyje akárki.