Az isten áldja mög a kis kutyám lábát!

Sokszor mögterelte Hunyady gulájját.

Gyünnek a csöndérök, úgy hallottam: értem;

Kevés bajjaimér’ nagy rabságra visznek.

Elkésérnek engöm az urak elejbe,

Régi czimboráim ott vallnak szömömbe.

Lekésérnek akkor a sötét börtönbe –

Istenöm! nem tudom, mi történik velem.

Anyám, édös anyám, mondja az uraknak:

Mondják mög az urak, velem mit akarnak.

– Fijam, édös fijam, az urak az’ végzik:

Huszonnégy órára fejedet elvészik.

Anyám, édös anyám, kár volna az’ tönni:

Hóhér keze által fejemet elvönni!

Sárga réz sarkantyóm szélnek rezzögetni,

Robogós gatyámat szélnek robogtatni.

Szép kondor hajamat szélnek kondorgatni,

Szép piros orczámot napnak pirogatni.

Gyönyörű barmaim, tizönhármon vagytok,

Mind a tizönhármon szép fehérrek vagytok.

Tizönharmadikat a nagy sas elvitte,

Szép piros vérével földet beföstötte.

Az itató helem vérben bugyboríkult,

Az ötető helem fenékbűl fölfordult:

Ez lössz osztán néköm az utolsó órám.

Kedves édös anyám, mas’ már isten hozzád!