HOGY LETT EGY DISZNÓBÓL KÉT DISZNÓ.

Kazay Borbála, özvegy Cseresnyés Istvánné előkelő, nagy birtoku, tekintélyes asszonyság volt Veszprémben. Birtokai három-négy vármegyében feküdtek. Palotáján nagyobb volt az aranyos nemesi czimer, mint a püspöki palotán. A legjobb gazdasszony volt, akit csak képzelni lehet belső és külső gazdaságban. Takarékossága közmondásos volt, sőt közel esett a zsugorisághoz. Én rokonságban álltam vele, s nagyon kegyelt mindaddig, míg az az eset nem történt vele, a mit most elbeszélek.

Fia, Nándor, egykor vitéz honvéd, később a hatvanas évek elején összeesküvő bajtársam s jó barátom. A disznóper idejében a vármegyének központi főszolgabirája volt.

Volt Borcsa nénémnek – én csak így neveztem – egy disznaja. A disznó hét éves volt, emse, fehér szőrü, hátulsó ballábára sánta. Veszprémben két disznófalka van; az egyiket alsónak, a másikat felsőnek nevezik. Amazt az alsó kanász, emezt a felső kanász kormányozza. A kérdéses disznó az alsó kanász elé járt legelőre.

A disznó egyszer szőrin-szálán elveszett. A kanász azt jelentette, hogy ő a város végeig elhajtotta, estennen bizonyosan elcsavargott s valami rossz ember ellopta. A keresés hiába volt, nyomára nem akadtak. Eltelt néhány hét s már Borcsa néném is kezdett megnyugodni a szerencsétlenségen.

Egyszer a pandurok portyázásból hazajönnek és jelentést tesznek Cseresnyés Nándornál, a központi főszolgabírónál. Hivatalos jelentés után az őrvezető azt kérdi a főbírótól:

– Hát az öreg tekintetes asszony eladta azt a nagy emse disznót?

– Adta a fenébe, – felelte a főbíró, – hanem ellopták.

– El-e? – kérdé csodálkozva a pandurkáplár. – Hiszen – folytatá – most találkoztunk Tóth Pál füredi lakossal a kéri csárdánál, s vitte a disznót kocsin haza.

– No hát csak menjetek utána rögtön, hozzátok meg a disznót is, Tóth Pált is; a disznót vigyétek anyámhoz, Tóth Pált vigyétek a börtönbe.

A pandurok kimentek s a parancsolatot teljesítették. A disznó bekerült a hidasba, Tóth Pál a börtönbe.

A vizsgálóbíró Német Imre megyei esküdt lőn. Nagyfejü, de nem nagyelméjü herkulesi széles alak, egy kissé szerette a bort, a deliquensre rettenetesen rá szokott rivallni s akit kihallgatott, akár vádlott volt, akár tanu, attól nem tűrte az ellenmondást s a vádlott részéről semmiféle igazolást el nem szenvedett. Ugy két hét mulva elővette Tóth Pált, hogy kihallgassa.

De Tóth Pál nagyon bátran felelgetett neki. Elmondta, hogy ő a disznót igaz úton szerezte, a pénteki hetivásárban a piaczon vette, özvegy Jákói Sámuelnének tizenhat forintot fizetett érte s hivatkozott egy csomó tanubizonyságra.

Német Imre ebből a védekezésből persze egy szót se hitt el, de akárhogyan agyarkodott a vádlottra, az csak megállt erősen, sőt követelte, hogy azonnal bocsássák szabadon, adják vissza a disznaját s kárpótolják a huzavonáért.

Német Imre elförmedt ezen a vakmerőségen s jelentést tett a főbirónak, hogy ő még ilyen »szemtelen vádlottal« nem találkozott az életben, mit csináljon vele?

A főbíró nem akart anyja ügyébe tovább beavatkozni s a vizsgálóbírót hozzám utasította, kérjen tanácsot én tőlem.

Ekkor feljött én hozzám, hogy megkérdezze, mit csináljon, megkorbácsoltassa-e Tóth Pált vagy mi?

Utasitottam, hogy mindenekelőtt özvegy Jákói Sámuelnét hallgassa ki, az embert ne bántsa s aztán a körülményekhez képest folytassa tovább a vizsgálatot, ha pedig özvegy Jákóiné megerősíti Tóth Pál vallomását, ezt azonnal bocsássa szabadon.

Özvegy Jákói Sámuelné mind maga, mind férje után a legtekintélyesebb veszprémi csizmadiák közé tartozott, s alig lehetne olyan hatóságot képzelni, a mely előtt bátran ne tudott volna beszélni.

Maga elé idézte őt Német Imre s megkérdezte: adott-e el pénteken disznót, milyen volt a disznó, ki vette meg?

– Adtam bizony, – felelte a derék asszonyság, – de a magamét adtam, nem a vármegyéét, ne legyen ahhoz a tekintetes urnak semmi köze.

El lehet képzelni, miként nézett e beszédre a haragos vizsgálóbiró küntálló nagy véres szemeivel. De az asszonyság nem ijedt meg ezektől sem. Hanem azért, miután jól kifeleselték egymást és magukat, mégis elmondotta, hogy a disznó 7 éves volt, emse volt, fehérszőrü volt, hátulsó ballábára sánta volt. És elmondta, hogy csakugyan Tóth Pál füredi embernek adta el tizenhat frtért.

A vizsgálóbíró látta, hogy ez a disznó, amelyet özvegy Jákóiné asszonyom eladott, csakugyan a Borcsa néném szakasztott disznaja. Nagy szorultságában azt kérdé az asszonyságtól:

– Meg merne-e esküdni vallomására?

– Százszor is, – volt a felelet, – de előbb látni akarom a disznót.

Elmentek együtt a disznóhoz, szemügyre vették elől-hátul, a hidasból leeresztették az udvarra s özvegy Jákói Sámuelné megesküdött, hogy ez csakugyan az ő disznaja volt.

Úgyde már akkor Borcsa néném is eskü alatt állítá magáénak a disznót, ő pedig mégis csak a főszolgabiró édes anyja volt.

Német Imre újra eljött hozzám tanácsért, hogy most mondjam meg már, mitevő legyen.

Utasítottam, hogy hallgassa ki a disznó azonosságára nézve a kanászokat.

Megtörtént. Mind a két kanászt s mindkettőnek valamennyi bojtárját szembesíté egymással is, a disznóval is.

A felső kanász és bojtárjai esküdtek arra, hogy a disznó eléjük járt öt év óta s özvegy Jákóiné tulajdona; az alsó kanász és bojtárjai esküdtek arra, hogy a disznó eléjük járt szintén öt év óta s a disznó Kazay Borbála asszonyság tulajdona.

A vizsgálóbíró most volt már aztán megzavarodva. Futott hozzám nagy lélekszakadva, folyt róla az izzadság rettenetesen.

Utasítottam, hogy mind Kazay Borbálát, mind özvegy Jákóinét hallgassa ki tüzetesen, hol vették a disznót, miért s mióta lett az sánta?

Kazay Borbála asszonynéném előadta, hogy a disznót megboldogult Gábor báttyától örökölte Tót-Vázsonyban; a disznó csavargó volt, egyszer belopódzott Szentgyörgyi Horváth Ágoston krumpliföldjébe s a kerülő farba lőtte, azóta lett a disznó sánta.

Özvegy Jákói asszonyom pedig előadta, hogy ő a disznót két esztendős korában a menyétól kapta ajándékba; a disznó nagyon konyhás volt, egyszer a Csapószeren bevetődött Fischer olajos udvarába s ott egy goromba olajos legény egy nagy doronggal leütötte a farát, azóta lett a disznó sánta.

Az egyik hivatkozott tizenhét tanura, a másik hivatkozott huszonhét tanura; s minden tanu esküdött arra, hogy a disznó az ő asszonyáé s nem a másiké.

Német Imre vizsgálóbiró már nem gondolkodott tovább, belátta, hogy ez a kérdés túl van az ő tudományán s jött fel ismét hozzám, hozta iratait, az iratok már voltak egy fél talicskával.

De e kérdés most már az én tudományomon is túl volt. Azt mondtam a vizsgálóbírónak, hagyja nálam az iratokat, majd gondolkodom, mit csináljak.

A disznót valamely semleges területre kiverni s onnan haza ereszteni s aztán megvárni, hova megy haza: most már hiába való lett volna, mert a disznó negyedév óta hízott Borcsa nénémnél, tehát valószinü volt, hogy ő hozzá megy haza.

Azon gondolkodtam, hogy a disznót leöletem és boncztanilag megvizsgáltatom, csak az iránt nem voltam tisztában, hogy a három tulajdonos beleegyezése nélkül van-e joga ehhez az igazságszolgáltatásnak?

Mig a fölött töprenkedem: nagy kétségbeeséssel rohan hozzám a vizsgálóbíró, hogy megdöglött a disznó, mi lesz most a bűnvizsgálattal? Mosolyognom kellett kétségbeesése fölött.

Nosza, azonnal utasitottam a járási és megyei főorvost, hogy bonczolják föl a disznót s adjanak véleményt, hogy sántasága miből származott? Meglőtték-e, leütötték-e valamikor vagy sántán született?

Azt a szakértő véleményt érdemes elolvasni, a melyet a tudós orvosok erről a dologról készítettek. Magam vezettem őket, magam adtam fel a kérdéseket. Nem bíztam se másra, se rájuk.

Az előzetes kérdésekre bizton megfeleltek. A disznót emsének és fehérszőrűnek találták. Vitatkoztak ugyan kissé a fölött is, de a vitát hosszúra nyúlni nem engedtem.

Az volt a második kérdés: csakugyan hét éves-e a disznó? A szakértőknek az a bolond ötletük támadt, hátha az a disznó se nem az egyik, se nem a másik disznó, hanem valami harmadik disznó, a kihez se Borcsa nénémnek, se Jákóiné asszonyomnak semmi köze. Az életkort tehát meg kellett határozni.

Csakhogy a malaczokról nem vezetnek anyakönyvet. A kanász ugyan meg tudja mondani, hogy melyik malacz hány hetes, melyik süldő vagy ártány hány hónapos, melyik emse vagy kan hány esztendős, melyik sertés, kocza, hízó vagy kijáró mióta élvezi az életnek örömeit, de tudós szakértő a kanász szaván el nem indulhat. A tudós szakértőnek a tudomány szabályai szerint önálló véleményt kell mondania.

De Wirchov és dr. Hyrtl akkor még a disznó csontjainak, porczogóinak s koponyavarratainak fejlődéstanát meg nem állapította s a kormány rendeleteiből se volt világos, hogy a disznó mikor tanköteles, mikor védköteles, mikor élemedett, mikor aggott? Mindezt a szakértőknek kellett kinyomozniok.

Meddig csecsemő, meddig süldő, mikor fejezi be serdülő korát a disznó? Mikor jut a meglett korba? Ha hét esztendős: miről bizonyos, hogy hét esztendős? De hátha csak hat esztendős? De hátha már nyolcz esztendős? Olyan vita kerekedett a szakértők közt: majd megölték egymást. A disznó persze nem szólhatott közbe, mert már meg volt halva s föl volt bonczolva.

Végre rárivalltam a szakértőkre, maradjanak meg annál a kérdésnél, lehet-e ez a sajnálatraméltó holttetem hét esztendős?

Lehet.

Hála istennek. Most már térjünk át arra: miért sánta ez a disznó?

Erre azonban könnyedén nem térhettünk, mert az egyik nagy tekintélyü szakértő azt a kérdést vetette föl, hogy voltaképen sánta volt-e hát az a disznó? Mert ő vaktában el nem hiszi, hogy sánta volt, mivelhogy a disznónak az a természete, hogy ne legyen sánta.

Meg kell vallanom: elég gondos volt a szakértők puhatolódzása. Csak abban tévedtek, hogy a jobb hátulsó lábát találták sántának, holott a disznó míg élt és futkosott, a ballábára volt sánta. A jegyzőkönyvet és szakvéleményt azonban sikerült közös egyetértéssel kéz alatt kiigazítani.

Ütés volt-e, lövés volt-e a sántaság oka? Az ütés Jákóiné asszonyom győzödelme, a lövés Borcsa néném diadalma.

Megvizsgálták a forgókat, csuklókat, izületeket s a mindenféle izomcsomókat. Az egyik orvos a prágai, a másik a kassai sonkának volt a híve. E fölött hajba kaptak. Úgy döntöttem el a vitát, hogy ez a disznó házi sonka. Végre is kisült, hogy a disznóban se ágyúgolyó, se puskagolyó, se szatyma, se göbecs, se sörét nem volt, se egykori lőcsatornának semmi nyoma nem fedeztetett fel. Hanem e helyett volt valami izom összehúzódás, mely husánggal való goromba ütéstől bízvást származhatott.

A szakvélemény tehát ütésre szólt. Borcsa néném ebben meg nem nyughatott. Feljött a kérdés a budapesti kir. egyetem orvoskarához is. De itt is, érett megfontolás után, Tóth Pál igazsága nyert megerősitést.

Keserves kártérítésre itéltük Borcsa nénémet a disznóért is, Tóth Pál szenvedéseért is, a rettentő sok tanuköltségért is.

Haragos volt érte. Gyilkos szemekkel nézett rám, ki a kártéritést inditványoztam. Oda mentem hozzá vigasztalni, mi az a pár száz forint ő neki?

– Nem a pénzért haragszom én, hanem azért, hogy olyan elfajzott rokon is van a világon, a ki egy parasztnak fogja pártját én ellenem. Úgy ám, fiskus uram!

Elfordult tőlem és sok időre felmondta az atyafiságot…

De szó a mi szó, ha az a disznó ma is élne, ma se tudnám, miként kelljen és lehessen ezt a pert jól befejezni.