VII.
Hát bizony Toklyó Miska nem akart egyebet, csak gyerekeit meginteni, hogy egyelőre legalább tovább ne szaporodjanak.
– Aranyos lelkem Julcsám, most már megint a paphoz megyünk. Most már közel vagyunk ahhoz, hogy a szent eskü is összekapcsoljon bennünket. Hanem hát senki sem tudja a jövendőt. Eltelhetik még egy hónap is, félesztendő is, két esztendő is, mig a czélhoz eljutunk. Addig azonban elég annyi gyerek is, a mennyi már eddig van. Erre nézve akarok intézkedni.
Sághy Julianna csak a szemeit meresztette erre a komoly beszédre. El nem tudta gondolni, mit akar Toklyó Miska. Hogy lehetne azt meggátolni, hogy több gyerek ne legyen, ha az isten ugy akarja, hogy több gyerek legyen?
– Csak valami bolondságon ne törd a fejedet, édes Miskám!
– Ne félj, jól meggondoltam a dolgot. Állitsd ide a gyerekeket.
A gyerekeket összeszedték s a bölcső mellett sorba állitották.
Első volt a Miska. Ezt már láttuk a büntető biró tárgyaló szobájában. Oda állt az apja mellé kóczosan, borzasan, – a hogy a játékból kiszabadult. Volt már vagy hat éves.
Második volt a Pista. Ez még csak négy éves volt. Egy sült burgonyával volt nagy viaskodásban. Előre láthatta mindenki, hogy ő lesz a diadalmas, nem a burgonya.
Azután jött a Jancsi. Ez még csak két éves volt. Valami gonosz sejtés támadhatta meg a kis lelkét, mert a szája pityergőre állt.
Negyediknek ott volt a Zsuzsika a bölcsőben. Ez még csak két hónapos volt s most édesdeden aludta az igazak álmát.
Toklyó Miskának poroló pálcza volt a kezében. Szigoru arczot öltött s harsány hangon igy szólt a gyerekekhez:
– Gyerekek, ti nagyon gyorsan szaporodtok. Mig én éjjelt-nappalt egygyé teszek, hogy édes anyátokkal isten szine előtt összekeljek s ti az én törvényes gyerekeim legyetek, addig ti istenadta kölykei egyebet se tesztek, csak szaporodtok. Azt mondom most már dörgöm-morgom teremtette, hogy addig, mig én meg nem engedem, vége legyen minden szaporaságnak, mert ugy elverlek benneteket, mint a kétfenekü dobot.
Fölállt Toklyó Miska, nagyot toppant a lábával, jobb kezében a poroló pálczát suhogtatta, balkezével a bajuszát pödörte. Várta a hatást.
Zsuzsika bizony föl se ébredt; Pista, Jancsi nyilván érezte bűnös voltát, de egyik se mert szólni. Csak a Miska állott elő becses egyéniségének védelmével.
– Édes apa, én nem szaporodtam.
– Hát ki szaporodott te kölyök?
– A Zsuzsika szaporodott. Mire én észrevettem, már ott volt a bölcsőben.
– Hallgass kölyök, takarodjatok a szemem elől. Megmondtam, mihez tartsátok magatokat!
A kölykek elszéledtek erre-arra. S ekkor Toklyó Miska oda fordult asszonyához.
– Hallottad édes Julcsám? Igy kell a gyerekkel beszélni, nem pedig elkényeztetni.
Hallotta is, látta is biz ezt az »édes Julcsám«, nevetett is rajta nagyot, sőt meg is ránczigálta Toklyó Miska orrát.
– Elment bizony kissé a te eszed édes Miskám; – nem hiszem én, hogy a gyerekek neked szót fogadjanak.
– Szeretném én azt látni!
Majd meglátjuk, hogy szót fogadtak-e hát a gyerekek?
Másnap vittem Toklyó Miskát keresztelőre. Fölkerestük a kálvinisták parókhiáját, de nem a püspökhöz mentünk. Őt nagyon szigorunak találtuk évek előtt. A második paphoz több bizodalmam volt. Több engedékenységet vártam tőle. Egyébként ő is csak oly tudós, emberszerető férfiu volt, mint a püspök.
Előadtam én magam az esetet. Bemutattam Toklyó Miskát; elmondtam, hogy nincs megkeresztelve; eléje tártam a korbizonyitványt s a kiállott fogság után most már kétségbe nem vonható hadmentességet s kértem Toklyó Miska megkeresztelését, az anyakönyvbe bevezetését, a hivők seregébe való fölvételét s ekként a kálvinista anyaszentegyházhoz való tartozásának örökös biztositását.
A jólelkü és tudós lelkész a füle mellékét vakargatta előadásom alatt. Sohase keresztelt még életében olyan csecsemőt, a ki be is volt már csukva s a bajuszát a fülére csavarhatta. Nyilván azon tünődött, miféle kánonok szerint kereszteljen ő már mostan?
De kérelmünket meg nem tagadta. Az igaz, hogy nem is teljesitette. Időt akart nyerni további megfontolásra. Oda fordult Toklyó Miskához.
– Tudja-e felebarátom a Miatyánkot?
– Nem tudom.
– Hát a Hiszekegyet?
– Azt sem tudom.
– Hát a Tizparancsolatot?
– Azt se tudom. Hanem csókolom a kezét főtisztelendő uram, mindezt jól tudja az én asszonyom.
– Az nem elég. Magának is meg kell mindezt tanulni felebarátom. Mert ámbátor a csecsemő, mikor a keresztviz a fejére töltetik, mindezt nem tudja, de a mi szent vallásunk szerint a csecsemővel az isteni kegyelem jár. A felnőtteket ugy kell keresztelnünk, mint a hogy Keresztelő János keresztelte meg a Jordán vizében azokat, a kik Judeából s a Jordán mellett való egész tartományból hozzá seregeltek. Ennélfogva magának felebarátom ismernie kell előbb a mi hitünk főágazatait. Ha mindazt megtanulta: akkor jőjjön ismét szinem elé.
Egy fiatal káplán volt jelen. Ott állott a tudós lelkész háta mögött. Nagy megütközés látszott az arczán, mikor főnöke kijelentését hallotta.
Meg kell vallanom, hogy a tudós lelkész szavai némi aggodalmat keltettek bennem is. Hiszen Keresztelő János azoktól, a kik hozzá folyamodtak, azt is megkivánta, hogy büneikről vallást tegyenek. Mennyi idő kell ahhoz, mig Toklyó Miska minden bünét összeszedi s Keresztelő János előtt feltárja?
S aztán a hitágazatokat megismerni? Nagy sor az! De nagyon sok pap van, a ki azokat pap létére se ismeri.
No de mindegy. Korai aggodalmakkal ne rontsuk az emberek sorsát. Toklyó Miska fekügyék neki a Miatyánknak, Hiszekegynek, Tizparancsolatnak.
Neki is feküdt isten igazában.
Nem telt bele három hét s ugy elmondta mind a három hitágazatot, mint a karikacsapás. Julianna asszony még meg is magyarázta neki a szavak értelmét.
Vittem ujra a paphoz s bejelentettem, hogy most már, istennek légyen hála, mindent tud.
Azonban a papnak időközben füléhez jutott az a hir, hogy Toklyó Miska valamikor aligha görög katholikus nem volt. Ha pedig az volt: akkor már meg van keresztelve. Ha pedig meg van keresztelve: akkor ő ujrakeresztelést követ el, mint a baptisták, anabaptisták és nazarénusok. Ezt pedig szigoruan tiltja az egyház törvénye. Tévelygésbe esni kálvinista bölcs lelkipásztornak nem szabad.
De görög katholikust épen nem szabad csak ugy egy kanna vizzel kálvinistává tenni. Ezt meg az állam törvényei tiltják kegyetlenül. De minthogy még se egészen bizonyos, hogy Toklyó Miska görög katholikus: legczélszerübb lesz időt nyerni s Toklyó Miskát az összes hitágazatok megtanulására utasitani.
– Édes felebarátom – szólt – magának még meg kell tanulni a Heidelbergi Kátét is. Akkor lesz a szent keresztségre érett, mert akkor lesz otthon az isteni tudományban.
A fiatal káplán megint ott állott a tudós lelkész háta mögött. Most már a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy ő másként cselekedett volna.
Szegény Toklyó Miska, sejtelme se volt arról, mi az a Heidelbergi Káté. Nagy, szent és bölcs tudomány az, de nem olyan koponyának való, mint az övé. A debreczeni, pataki és pápai diákok is elvesződnek azzal esztendőkig s még se tudják ők se s a mit az egyik héten tudnak is belőle, bizton elfelejtik a másik héten.
Őszült már Toklyó Miska. Közelgetett az ötvenedik esztendőhöz. Ereje is fogyott, kedve is fogyott, reménysége is fogyott. Fogyni kezdett már bennem való bizodalma is. Egy-két hétig csak tanulgatta a Heidelbergi Kátét, de nem volt annak semmi foganatja. Nem is értette s ki is szállingózott a fejéből. Addig-addig tanulgatta a Heidelbergi Kátét, mig utóbb még a Miatyánkot is elfelejtette. Nem tudta már igazán kipödörni a bajuszát se. Ha haragudni kellett neki, akkor is inkább sírt már, mint haragudott.
Láttam, hogy igy semmire se megyünk. De arra, hogy elhatározásomat megváltoztassam, mégis maga Toklyó Miska adott alkalmat.
Egy estennen szokatlanul kipödrött bajuszszal jött be hozzám. Könyv volt a kezében. A két szeme égett, mint a tűzláng. Megállt előttem vagy öt lépésre.
– Engedje meg nagyságos uram, hogy valamit elkövessek!
Mire engedelmet adhattam volna, azt a könyvet ugy vágta a padlóhoz, csak ugy döngött.
– Én nagyságos uram, a Heidelbergi Kátét nem tanulom. Tiz esztendő óta húznak, nyúznak, fojtogatnak: elszenvedtem. Börtönbe zártak, csúffá tettek, nevemet meghurczolták: kiállottam mindezt. Sok gyerekem, kedves asszonyom van: koldus vagyok, mint a gazdátlan kutya; megdöglöm, gödörbe rugnak, nehány árva sírdogál értem, de különben a varju se károg utánam. Akármi lesz most már, de én a Heidelbergi Kátét tovább nem tanulom.
Igazad van Toklyó Miska.
Jer hát elő Szent Irás, te könyvek könyve, te minden igazságnak, bölcsességnek és isteni tudománynak örökké buzgó tiszta forrása, te talán utba igazitasz.
Tegyünk kisérletet azzal a fiatal káplánnal. Nyilvánvaló volt, hogy ő szivesen segített volna Toklyó Miskán.
Ismertem már valami egyházi pereskedésből. Konok jellemü, de tehetséges, tanult fiatal ember. Vad és nyers ösztönökkel teljes lélek. A szent hitvallók természete volt benne, a kik makacsul ragaszkodnak igazságukhoz, ha tüzes vas gerebenbe ültetik is őket. Azt hitte, azt erősitgette, hogy olyanok legyenek a lelki pásztorok, mint a régi nagy, igazi szent emberek. Inkább menjenek gályára, semmint az igazságból engedjenek. Összetüzött minden pappal, minden főnökével. Utóbb is a jó lelkü püspök vette magához, azzal az istenes szándékkal, hogy embert csináljon belőle. Ha sikerül: ékessége lesz az egyháznak. Ha nem sikerül: elküldi misszionáriusnak Horvátországba vagy Oláhországba.
Elmentem hozzá.
– Öcsém uram, bizalmas szavam volna magához. Engem az egyházkerület mindenféle magas tisztességgel felruházott, de én bizony mint afféle öreg ember az egyházi tudományokból sokat elfeledtem. Szeretném pótolni a hiányokat. Könyvből tanulni öreg embernek már nincsen kedve. Vezetőre volna szükségem. A püspök ur és lelkésztársa ugyan jó barátaim, de előttük kissé röstelkedem. Magára gondoltam öcsém uram. Ugy beszélgetés közben megtanulnék én mindent, a mi kell segédgondnoknak, egyházkerületi tanácsbirónak, zsinati képviselőnek. Nem is lennék háládatlan. El is járnék a parókhiára, de csak olyankor, a mikor a püspök ur és lelkésztársa nincs itthon.
A fiatal lelkész örömmel fogadta ajánlatomat. Ime alkalma nyilik egy bágyadt hitü és tudományu öreg képviselőt megerősiteni az üdvösségre vezető tudományokban! Nagy sor ez egy kis szerény káplánra nézve.
A következő vasárnapon értesitett, hogy a püspök ur elment atyafilátogatóba Kis-Kunságba, lelkésztársa pedig nagy nászebédre hivatalos. Az ebédnek nem lesz vége éjfél előtt. Az egész délután és az egész este a miénk lehet.
Megizentem, hogy három órakor nála leszek.
– Toklyó Miska, délután három órára zárt kocsit rendelj, öltözzél föl fekete ünneplő ruhádba, jösz velem.
Oda mentünk a parókhiára. Toklyó Miskának meghagytam, hogy a kocsiban maradjon s alugya ki magát kedvére mindaddig, mig nem szólítom. Magam bementem az ifju paphoz. De előbb mégis beszóltam az egyházfiához, hogy ma délután ne menjen ki mulatni, maradjon a parókhián, szükség lesz rá.
Az ifju pap szobája és hivatalos helyisége ott volt az udvarban jobbra földszinten. Szobája könyvekkel, egyházi munkákkal és pipával volt teljes. A kálvinista papok akkor még szivarral, szivarkával nem rontották a levegőt és a jó erkölcsöket, hanem híven ragaszkodtak az ősi csibukhoz és pipához.
Elkezdtük a tanulást.
A szent keresztséggel lépünk be először istennek birodalmába. Első kérésem tehát az volt, magyarázza meg nekem a Szent Máté évangélista évangyéliomának 28-ik részében és 19-ik versében foglalt szent igéket.
»Tanitsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében.«
Megmagyarázta készséggel.
– Ha ez így van öcsém uram, miért nem keresztelik meg a felnőtteket, a kik áhitják a szent keresztséget?
– Ki mondja, hogy meg nem kereszteljük? De sőt nagy lelki örömmel tesszük.
– Bocsásson meg öcsém uram, ha egészen még sem bizhatom a szavában. Kisérletet tettem én már Toklyó Miskával, de bizony nem sikerült.
Az ifju emberben kezdett feltámadni a szent daczosság érzete.
– Nálam még nem tett nagyságod kisérletet.
Vállat vontam, kicsinylő hangon feleltem:
– Mind igy beszélnek a papok öcsém uram, de ha kenyértörésre kerül a sor, százféle módon ki tudnak Jézus Krisztus parancsa elől térni. De magát öcsém uram menti legalább ifju kora.
A fiatal papból kitört az ős természet.
– Semmi hivalkodó mentségre nincs szükségem uram. Méltóztassék felfüggeszteni itéletét s aludni hagyni kétségeit, miglen alkalmam nem lesz meggyőzni nagyságodat.
Engedelmet kértem egy perczre kimenni.
Oda mentem a kocsihoz. Toklyó Miska csakugyan aludt s hortyogott, mint a menydörgés. Megráztam, fölkeltettem s bevittem a paphoz.
– Ime itt az élő példa öcsém uram! Ez ama híres, nevezetes Toklyó Miska!
Az ifju lelkész letette kezéből a pipát, az almáriomból kivette a palástot s nyakára felövezte. Csöngetett az egyházfinak.
– Készitse el a keresztelő edényeket.
Azután vallatóra fogta Toklyó Miskát. Kemény, szilárd hangon beszélt, csak a buzgóság és szeretet enyhitette hangját.
Az egyházfi az alatt megteritette az ur-asztalát s az asztalra helyezte a medenczét s a kannát és imakönyvet.
A lelkész hozzám fordult.
– Ön lesz uram az egyik keresztapa: Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen országgyülési képviselő s a másik én Jász-Kara-Jenei Boldizsár, istennek szerény szolgája.
Balkezével megfogta Toklyó Miska fejét s lenyomta a medencze fölé; jobb kezével pedig a kanna vizzel ugy tarkón öntötte, hogy szegény Toklyó Miskának még az inge is tele lett keresztvizzel.
»Toklyó Mihály, keresztellek én tégedet az Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében! Ámen!«
Azután kieresztette Toklyó Miskát Jordán vizéből. Imát mondott, áldást hintett rá s megoktatta mind a földi, mind a földön tuli élet üdvösséges volta felől. Végezetül megcsókolta s az Ur Jézus Krisztusban testvérének szólitotta.
Toklyó Miska ruhájából és szemeiből csorgott a viz. Hogy ne csorgott volna könyje, hiszen most hallotta életében először ezt az édes szót:
»Toklyó Mihály«.
Nyomban be is anyakönyveztük.
Ez alatt Toklyó Mihály a kocsin ló halálában vágtatott haza Sághy Julianna asszonyért. Meghozta rögtön s most már a szent házasságra elszánt jegyesekként jegyezte föl neveiket az ifju lelkész.
A legközelebbi három vasárnapon át megtörtént a jegyesek kihirdetése. Azután megtörtént a házassági szent esküvő. Ezzel azonban mégis kellett két hetet várni, mert épen a harmadik hirdetésre Toklyóéknak megint egy gyerekük született.
– – Hanem az is igaz, hogy Jász-Kara-Jenei Boldizsár lelkész urnak talán még ma is folyik az ő fegyelmi pöre a miatt, hogy oly hebehurgya sietséggel vetett véget az országos ügynek. Csak az enyhiti nagy bünét némileg, hogy eljárása isten törvényeinek megfelelt.
