VI.

Ezen az uton vége van minden reménységnek. A sorozási irások eltüntek, Toklyó Miskának már most el nem hiszik az ő becsületes ungvári szereplését.

Még egy kis reménység volt, de a pókhálónál is vékonyabb. Megkértük a hatóságot, keresse föl valahogy lovag Czernikovecz János Keresztély kapitányt, öreg ember lehet ugyan már, ha még él, de hátha valami különös isteni csodaképen emlékeznék az 1861-iki sorozásból a ludtalpú Toklyó Miskára.

Nyomait nagynehezen megtaláltuk. Valami húsz-huszonöt év előtt mint alezredes sebet kapott a düppeli sánczoknál. Az ördög vitte is őt oda a mi kárunkra. Sebjeiben meghalt s ott van eltemetve valahol Schlezvig-Holsteinban, Sandborg nevü falu temetőjében. De oda már nem megyünk utána.

Mikor a katonai ügyosztály már minden tudományából kifogyott s további irka-firkára nem volt módja: ujra tárgyalást tartott, ujra megidézte Toklyó Miskát.

Jegyzőkönyvet vett föl. Abban kimondta, hogy Toklyó Miska nem tudta magát igazolni s miután esetében a védkötelezettség alól való kibuvás gyanus jelenségei mutatkoznak: ügye áttétetik a büntető birósághoz.

No most már ott állunk, hogy kirántják alólunk a gyékényt.

Toklyó Miskának most már eszébe jutott a bajuszát megint kipödörni. E czélból inni kellett. Három napig mindig ivott. Három napig mindig dühös volt, mint a szarvorru. Alig birtam vele.

Nem tudta elgondolni, mi lesz már az ő ügyével. Nekem volt ugyan egy kis sejtelmem a jövendőkre nézve, de azt istenért se mondhattam meg neki. Kivált oly állapotban, a mikor a bajusza ki volt pödörve.

A büntető biró nem volt épen kegyetlen természetü ember. Szivesen elnézte volna Toklyó Miska sorsának ostoba változatait, de lehetetlen volt. Az egész ország szeme rá nézett. Ha Toklyó Miskát felmenti: örökre kiesik az igazságügyek miniszterének kegyéből és sohase lesz belőle táblabiró. A haza védelme a legmagasztosabb kötelesség. Az, a ki azt elmulasztja, méltó a példás büntetésre.

Magam védelmeztem Toklyó Miskát. De nem ért az semmit.

Bűnös-e Toklyó Miska?

Ebben a kérdésben úgy agyoncsépelt engem a közvádló és a büntető biró, hogy utóbb alig ismertem önmagamra.

Én csak azt hajtottam, nem lehet a csecsemőt megbüntetni azért, mert a bábaasszony nem viszi keresztvízre. Erre azt felelték: állitsam hát a biróság elé a bábaasszonyt, akkor majd azt vonják felelősségre.

Azután azt hajtottam, hogy ha a mindenféle bécsi és budapesti miniszterek sajtosnak nem adják a sorozási iratokat: Toklyó Miska olyan tisztán állana ma a világ előtt, mint a hajnalcsillag.

Kinevettek e gyerekes beszéddel. Azt mondták: a ki valamit állit, annak kell bebizonyitani állitását. Állitsam elő azt a sajtost, a ki a sorozási iratokat megvette.

Halasztást kértem huszonnégy órára. Köteleztem magam arra, hogy huszonnégy óra alatt háromszázötven sajtost hivok be tanunak. Ennyit találtam a czégek jegyzékében. A boszuállás érzete is eltöltött már. Olyan sajtszaggal akartam elboritani a Fortunát, hogy még a vidékét is elkerülje ép szaglásu egészséges ember. Annyi sajtos csak elég lesz hozzá.

Mind nem használt semmit. Semmi észrevételem, javaslatom, kérelmem és előterjesztésem meghallgatásra nem talált. Hiába rémítgettem a birót semmiségi panaszokkal.

Utóbb katonának is felajánlottam Toklyó Miskát. Tessék inkább megvizsgálni, felülvizsgálni, sorozó bizottság elé állitani, besorozni, felavatni, semmint börtönbe zárni. Tudtam úgyis, hogy ludtalpa s előhaladt tisztes kora miatt nem veszik be.

De ebben állott a biró erőssége is.

– Ugy-e Toklyó Miska, jó volna most kendnek egy kis sorozó bizottsági vizsgálattal megmenekülni. De nem úgy verik a czigányt!

Még ki is csufolt a biró.

De ezt csak azért merte megtenni, mert már magában elhatározta, hogy az enyhitő körülmények figyelembe vételével enyhe itéletet fog hozni s két hónapnál hosszabb fogságra nem fogja elitélni.

A minthogy nem is itélte el. De azért két hónapi fogságra mégis csak elitélte.

– Megnyugszik-e kend Toklyó Miska az itéletben vagy azt fölebbezi?

Toklyó Miska rám nézett. Mit szólok az itélethez s a biró kérdéséhez?

Mielőtt szólhattam volna: jött be a hivatalszolga.

– Tekintetes biró ur, jelentem alázatosan, egy kis fiu, valami Sághy Miska nevü kér bebocsáttatást.

Bejött egy kis fiu. Szakasztott Toklyó Miska, csakhogy még nem több hat évesnél, a bajusza még nincs kipödörve s két hónapra még nincs elitélve. Egyéb különbség még nincs apa és fiu között.

A fiu nagy bátran bejön, odamegy Toklyó Miskához s kezet csókol neki.

– Édes apa, kéreti az édes mama, tessék mindjárt hazajönni. Édes mama az ágyban fekszik, egy kis baba sír mellette.

Tehát Toklyó Miskának megint ujabb gyereke született.

Toklyó Miskának öröme is nagy volt, búbánata is nagy volt. Vagy örömében vagy bújában sírva fakadt, fiát kézén fogta s ment kifelé.

De a biró közbeszólt:

– Megálljon csak Toklyó Miska, feleljen előbbi kérdésemre. Megnyugszik-e vagy fölebbez?

Toklyó Miska daczosan felelt, de okosan.

– Se meg nem nyugszom, se nem fölebbezek. Tessék velem azt tenni a mit tetszik. Hadd megyek haza lelkem Julcsámhoz s kis csecsemő gyerekemhez.

– Nyilatkozata megnyugvásnak vétetik s ön ezennel a fogházfelügyelőnek átadatik.

Alig tudtam kieszközölni huszonnégy órai halasztást, hogy gyerekágyban fekvő asszonyától s ma született kis porontyától elbucsuzzék.

Hiába. A törvény csak törvény. Lelkiismeretes birónak kötelessége, hogy azt pontosan és szigoruan végrehajtsa.

Én is megnyugodtam az itéletben. Jogom lett volna fölebbezni, de nem tettem. Mig az iratok a felső biróságokat megjárják: beletelik egy esztendő s addig Toklyó Miska ügyében semmit nem tehetünk. A két hónapot majd csak kiállja, nem törik bele a nyaka.

Másnap magam vittem be Toklyó Miskát a fogházba fiakkeron. Nem akartam, hogy a rabszállitó kocsiba gyömöszöljék.

Akkor még nem a kőbányai uj temető mellett, hanem valahol az Angyalföldön volt a gyüjtőfogház. Ide utalták Toklyó Miskát. Itt kellett büntetési idejét kitölteni.

Beszéltem a fogházfelügyelővel, hogy Toklyó Miskának adjon jobb élelmezést és jobb társaságot. Ne zárja össze mindenféle csirkefogóval és kapczabetyárral.

A jobb élelmezés s naponként egy félliter borocska nem tőle függött, hanem a fogházorvostól. De az orvossal nem boldogultam. Ha Toklyó Miska beteg lesz: kap jobb élelmezést s egy kis borocskát, de ha beteg nem lesz: nem kap. Toklyó Miska pedig az orvos kedvéért sehogy se akart beteg lenni.

A mi a jó társaságot illeti: abban czélt értem, mert az a fogházfelügyelőtől függött. A fogházfelügyelő jó pajtásom s valamikor honvédbajtársam volt. A mit tehetett, szivesen megtette.

Először is Toklyó Miskát nem sok emberrel, csak négy elitélttel zárta össze a 66-ik számu zárkába. Ez elég bő zárka volt és csak öten voltak benne. Ha négyen leültek: akkor egy ember kényelmesen sétálhatott benne. Négy lépés előre, négy lépés hátra.

Az a négy elitélt érdekes négy ember volt.

Az egyik egy pancsovai gyógyszerész. Tudtán kivül keveredett hamis tanuságba. Kapott négy hónapot. A négy hónapon át mindig végrendeletet csinált.

A másik elitélt: hamis-pénz-terjesztő bácskai kocsmáros. Találtak nála vagy tizenöt hamis ezüst forintost. Nem tudta urát adni: kitől kapta. Elitélték néhány hónapra. Mindig azon kesergett, hogy a felesége hűtlen lesz, míg ő itt fog ülni.

A harmadik egy föltaláló lángelme volt. Mindenféle tüzeket és vizeket födözött fel s kisérletezés közben a szolgálójának kilőtte egyik szemét. Ezért kapott félesztendőt. Meg is érdemlette. Az egész idő alatt mindig azt magyarázta társainak: mennyi tűz van a vízben s mennyi víz van a tűzben.

A negyedik csángópénzgyüjtő nagy hazafi volt. Társait minden áron szoczialistává akarta tenni s mindig arra biztatta őket, hogy ha kiszabadulnak, alkossanak egy pártot s őt válasszák pártvezérré. Társai minden nap meg akarták ezért agyakolni. Szidták, mint a szerb tövist, de ő azért minden nap ujra és ujra hirdette elveit.

Nos hát ezek közt volt Toklyó Miska.

Le is nézték őt keményen, mert nem tudta megmondani, hogy őt miért itélték el. Az igaz, hogy ezt magam sem tudtam egész biztosan. Ha kérdezték Toklyó Miskát: mindig valami keresztelő levélről, házasságról, sorozó bizottságról beszélt. Nem értette az ördög se, mi volt a bűne. Micsoda ügyefogyott ember lehet pedig az, a ki azt se tudja: mit vétett s mégis tömlöczbe kerül.

Hanem azért mégis jobb élelemhez jutott, sőt még borocskához is.

Köszönhette a királyi főügyésznek.

A királyi főügyész nagyon nemes gondolkozásu régi megyei táblabiró volt. Ezer meg ezer rossz emberrel, csalóval, gyilkossal, orvval volt dolga életében, meg is öregedett lassanként, de azért annál jobban szerette az embereket.

Szemlét tartott a gyüjtő-fogházban s lassanként oda került a 66-ik számu zárkához is, a hol Toklyó Miskával együtt öt nevezetes férfiu hüsselt. A férfiak fölálltak, a hogy kellett s egyik a másik után elmondotta élő szóval, ki-ki miért és mennyi időre van elitélve.

Csak Toklyó Miska hallgatott.

– Hát ön miért van elitélve?

– Házasodni akarok méltóságos uram, a lelkem Julcsámmal akarok megesküdni.

A királyi főügyész jó szerével tudta már Toklyó Miska esetét. Mégis tovább kérdezősködött.

– Mennyire jutott már a házasságával?

– Annyira már jutottam, hogy becsuktak.

Nagyon nevetni való dolog volt ez, de a királyi főügyész azért nem nevetett.

– Mi a kivánsága?

– Szabadulni szeretnék méltóságos uram, de addig is jól esnék egy kis borocska.

– No isten áldja!

A királyi főügyész megfordult s menni készült. Toklyó Miska utána szólt:

– Méltóságos uram, ha összejön a lelkem Julcsámmal, tessék neki megmondani, hogy köszöntetem, csókoltatom. Ne tessék ám neki azt mondani, hogy rossz dolgom van. Csak tessék megbiztatni, hogy egy-két hét nem a világ; otthon termek, mint a parancsolat, nem sokára!

A királyi főügyész maga elé rendelte a fogházi orvost.

– Keressen orvos ur valami betegséget Toklyó Miskában, hadd ehessék jobb ételt s hadd ihassék egy kis borocskát.

– Igen is méltóságos uram, rögtön keresek.

Dehogy keresett. Esze ágába se jutott keresgélni. Hanem leült az asztalához s a fogházfelügyelő részére nyomban kiállitott egy bizonyitványt, a mely szerint Toklyó Miska fogoly, a 66-ik számu zárka tölteléke súlyos és fájdalmas irógörcsben szenved az egész jobb karján; utasittatik tehát az élelmezési igazgatóság, hogy őt naponként szokott élelmezése mellett negyed kilogramm hussal és fél liter borocskával lássa el.

Dehogy volt Toklyó Miskának irógörcse. Hiszen nem is irt ő soha s nem ismert ő semmiféle görcsöt. Hanem ha az orvos betegséget akar találni az emberben: hát talál azonnal, a mennyi csak tetszik. Miből élne a sok orvos, gyógyszerész és fürdőtulajdonos?

Igy jutott Toklyó Miska egy kis jobb világhoz az angyalföldi gyüjtőfogházban. A királyi főügyész is még az napon elballagott Julianna asszonyhoz s elmondta neki Toklyó Miska izenetét.

Mégis csak szerették Toklyó Miskát az emberek!

Végre is letelt a két hónap.

Toklyó Miska ott hagyta a 66-ik számu zárkát, a tudta nélkül való hamis tanut, a hamispénzterjesztő bácskai kocsmárost, a feltaláló lángelmét és a csángópénzgyüjtő nagy hazafit. Elbucsuzott mindegyiktől tisztességgel.

Haza ment.

Julianna asszonynyal együtt kisirta és kivigadta magát s jött megint szolgálattételre az irodába.

– No Toklyó Miska, folytassuk-e tovább a házasságot? Már nem sok van hátra belőle.

– Nem bánom nagyságos uram, csak az ne legyen a vége, hogy utóbb is felakasztanak.

– No hát holnap megyünk a paphoz.

– Halasszuk el holnaputánra. Holnap ünnep van s egy kis rendet akarok otthon csinálni, mert már nagyon sok a gyerek.

Vajjon mit akar most Toklyó Miska?