HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK.

EGY HIRES ÜGYVÉD NAPLÓJÁBÓL.

Ezt a történetet el nem hiszi senki. Pedig nem is régen történt s igazán ugy történt, a hogy elbeszélem. Még most is élnek, a kik benne szerepeltek. Egyedül az asszony, a jó feleség halt meg pár év előtt, de annak is lehet még sirját látni s fejfájának irását olvasni a kőbányai uj temetőben.

Toklyó Miska szegény legény volt itt Budapesten. Nem épen fiatal legény, de azért mégis legény. Napszámos munkával kereste kenyerét. Valahonnan a vidékről vetődött a fővárosba. Hétköznapi ruhája kopott volt, szennyes volt, foltos is volt, de rongyos sohase volt. Ünneplő ruhája tisztességes posztóruha volt. Ruhatára négy öltözetből állott, a hogy illik józan, becsületes napszámoshoz. Téli-nyári hétköznapi, téli-nyári ünneplő: ime a négy öltözet.

Kávét, sört, pálinkát nem ivott. Furcsa elvet hozott a vidékről. Kávé a zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak: ezt szokta mondani. A bort hát ő is megitta, sőt a mikor a viszontagságok már nagyon rá nehezedtek, nagyon is megitta. De még erre nézve is megvolt a maga furcsa elve.

Azt hitte ugyanis, hogy a magyar embernek ki kell pödörnie a bajuszát, mert különben itt a fővárosban németnek vagy tótnak gondolhatják. De abban is bizonyos volt, hogy a kinek nincs száz forint a zsebjében: annak nem illik a bajuszát kipödörnie.

Mert a kipödrött bajusz nyalka bajusz, a nyalka bajusz pedig büszkeség. De mire legyen a szegény ember büszke, ha szeretője sincsen, száz forintja sincsen?

Toklyó Miskának nem volt szeretője, de száz forintja se volt. Bajuszát tehát csak akkor pödörhette ki, ha egy vagy két pohár jó bort ihatott. Mert a jó bor: jó kedv.

Ha pedig az embernek jó kedve van: akkor szép lány, száz forint akár eszébe se jusson. Akkor a bajuszt is ki lehet pödörni s legény voltát is meg lehet bizonyitani.

Legalább ne nézzék se németnek, se tótnak.

Igy esett, hogy minden ünnepnapon ivott egy kis jó bort, hogy jó kedve legyen s kipödörte hetykén a bajuszát. A mi már annálfogva is jó volt, mert egyébként kis termettel áldotta meg a gondviselés.

Egyik vasárnapon kényesen sétálgatott Toklyó Miska a városligetben. Ott, a hol székek vannak az ut mellé kirakva s minden székért, annak a ki beleül, fizetnie kell két krajczárt.

Csinos, szőke, szemrevaló fehér személy üldögélt egy széken. Mellette jobbra-balra négy-öt apró gyerek és lány, szintén egy-egy széken mindegyik. Hogy a fehér személy lány volt-e vagy menyecske: biztosan megmondani nem lehetett. Koránál és gömbölyü idomainál fogva menyecske is lehetett már. Tisztes uj és tiszta ruha volt rajta; volt órája is, óraláncza is, gyűrűje is, függője is. Az ember vagy jóravaló iparosnőnek, vagy jóházbeli szakácsnénak gondolhatta. A sok apró gyerek és lány ott körülötte nyilván valami rokonságféle lehetett.

Jött azonban az adószedő asszony. A ki a székekért be szokta hajtani a két krajczárt. Ime hat szék elfoglalva. Veszi ki táskájából a hat czédulát, nyujtja a nőnek s kéri a tizenkét krajczárt.

– Mért fizessek én magának tizenkét krajczárt?

– Hát a hat székért. Nem látja, hogy minden szék hátára rá van irva: két krajczár?

– No ez is furcsa. Már ingyen le se ülhet az ember.

Föláll. Nyul a szoknyája zsebébe pénzes erszényeért. Keresi, kutatja, nincs sehol.

Elpirul, körülnéz, zavarba jön. Utóbb oda szól a gyerekekhez:

– Nincs nálatok gyerekek egy pár krajczár? Vagy otthon feledtem, vagy elvesztettem az erszényemet.

Nem volt a gyerekeknél egy fillér se.

Az adószedő asszony csipőre tette jobb kezét s elkezdett patvarkodni.

– No ez szép! Elfoglalni a fizető publikum elől a székeket s aztán nem fizetni.

Urak, urnők, gazdag emberek, pénzes urfiak sétálgattak ott alá és föl, meg is álltak egy pillanatra, meg is hallgatták a csetepatét s aztán mentek tovább.

De éppen ekkor ment arra Toklyó Miska is. Ő is megállt. Ő is meg akarta tudni a kitört viszály okát. S mihelyt megtudta: elővett a zsebjéből tizenkét krajczárt s oda adta az adószedő asszonynak.

– Itt a pénze! Ne kiabáljon itt. Kössön csomót a nyelvére.

Az adószedő asszony elhallgatott, elvette a pénzt, átadta a nőnek a hat czédulát s ment a többi székhez. Toklyó Miska is elindult; alig tekintett a nőre s a sok gyerekre, ment tovább. Bajuszán pödörintett egyet. Mint olyan ember, a ki jól végezte dolgát s e pillanatban megvan magával és sorsával elégedve.

De a megsegitett nő utána szólt:

– Tessék csak megállani egy pillanatra, hadd köszönöm meg a szivességét. Aztán a becsületes nevét is szeretném tudni, hogy majd a pénzt köszönettel megfizessem.

Toklyó Miska megállt s ugy félszakosan visszanézett.

– Szivesen tettem, nem várok érte köszönetet.

Ekkor vette észre, hogy az a nő nagyon csinos nő. Okos, nemes arcza; szelid barna szeme, jól kikerekitett válla, melle, csipője. S bizony nem is idős. Épen feleségnek való, ha ugyan még nem menyecske. Mért ne mondaná meg neki nevét?

– Nem vagyok biz én más, csak a Toklyó Miska. Ez volt mindig a becsületes nevem. Itt lakom az Aréna-uton 99. szám alatt. Élek a magam emberségéből. Ha pedig nem vétenék szómmal, azt kérdeném: hát kegyedet mi néven tiszteljem?

– Sághy Juliánna vagyok Komáromból. Szakácsné vagyok a Katripéd épitőmesteréknél már két év óta. Ezek a kis gyerekek testvérbátyám gyerekei, a ki becsületes asztalosmester a maga kezére. Ott van a szállóhelyem is.

Igy kezdődött meg az ismerkedés.

Ismerkedésnek ismeretség a mindennapi rendes folytatása. Eleintén csak ugy ünnepnapon, azután meg minden napon találkoztak. Összeszoktak. Természetük összeillett. Elhatározták, hogy összeállnak, közös lakásra vonulnak. A lány mosást vállal. Erős, egészséges volt, mosáshoz, vasaláshoz értett. A legény pedig hivatalt vállal. Ha már szeretik egymást, meg is kell a lányt becsülni. A napszámmunka bizonytalan kenyér.

Hivatalt! De micsoda hivatalt?

Volt Toklyó Miskának nagy befolyásu hatalmas ismerőse. Egy közrendőr. Elbeszélte neki sorát, dolgát, istenes szándékát. A rendőr pártját fogta a kerületi kapitánynál. Igy azután Toklyó Miska hivatalhoz jutott.

Kapott hordár-engedélyt. És pedig olyan állomásra, a hova négy utcza torkollott. Volt a közelben két bank és két miniszterség. A banknak sok hivatalnoka, a miniszterségnek sok fogalmazója és titkárja. A bankhivatalnoknak sok pénze van: azért nem sajnálja. A miniszteri fogalmazónak és titkárnak kevés pénze van, ez meg azért nem sajnálja. Olyan bankhivatalnok s miniszteri fogalmazó pedig kevés van a világon, a ki naponként egy-két levélkét ne küldene szép asszonyhoz, szinházjegyért, uzsoráshoz vagy lófuttatás dolgában.

Szerencsés hordár az, a ki ilyen hivatalos állomáshoz juthat. Alig telt el egy vagy két esztendő, kis lakásuk tisztességesen be volt butorozva. Fehérnemüt, ágybelit is szereztek a mennyi csak kellett. Ha Juliánnának valami rokona vendégül jött: annak se kellett a puszta padlón hálni.

Azonban alig telt el egy vagy két esztendő: kis gyerekük is született.

A kis gyerek isten áldása. De egyuttal kegyetlen hitelező is. Még olyan embernek is hitelezője, a ki különben sohase csinál adósságot. Tökéletes pontossággal kell utána a kamatot fizetni. Szeretetben, gondban, élelemben, ruházatban, orvosban, gyógyitó szerszámokban s egyéb effélében.

A legelső fizetési kötelezettség pedig abból áll, hogy nevet adjunk neki. Se neki, se anyjának e miatt ne legyen becsületbeli fogyatkozása. A név örökség is. Jó apának, jó anyának az az első gondja, hogy valami örökséget hagyjon gyerekére. A név igen gyakran jó örökség. A ki Eszterházy herczeg nevet örökölhet: már a neve után is megélhet uri módon. A Toklyó név azonban nem ér egészen annyit, de hát az is csak valami. Éjben, sötétben, sáros utczán sokat ér a kézi lámpás, ha még oly pisla is a fénye. Az életnek sötét utján, sáros utján annyit megér a becsületes Toklyó-név is.

De mi legyen hát a gyermek neve? Mi lenne más, mint Miska? Az apja is Miska, legyen ő is Miska. Egy nevük lesz ugyan, de azért nem vesznek rajta össze. Mert a mikorra már a gyerek fölcseperedik: akkorra az apjának ugy is Mihály lesz a neve. Mire pedig a gyerek is megérdemli a Mihály nevet: akkorra már ugy se törődik a világgal az öreg Miska. Öreg lesz, meg is hal, porrá is válik s megint csak egyetlen Toklyó Miska marad a világon.

Toklyó Miskának mind e tünődése egészen hiábanvalónak bizonyult. Miska ugyan lehet az ő fia, de Toklyó Miska semmiképen. Az a pap, a kihez keresztelni elvitték a gyereket, megmondta kereken, hogy a gyerek törvénytelen, hogy apja-anyja nincsenek a szent házasság kötelékével összecsomózva s hogy a gyerek ennélfogva lehet ugyan Miska, de csak anyja neve után Sághy Miska, nem pedig Toklyó Miska.

Toklyó Miska haragra lobbant, mikor ezt meghallotta.

– Az áldóját annak a papnak! De nem hagyom magam csuffá tenni!

Fogta a gyereket, oda vitte a paphoz s nagy hangon követelte, hogy az ő gyerekét az ő nevére irja, ne pedig az anyja nevére. Oda tartotta a gyereket a pap orra alá.

– Vak-e vagy nem vak a tisztelendő ur? Ha nem vak: nézze meg ezt a gyereket jól. Lehet-e ez más, mint valóságos igazi Toklyó Miska?

A pap nem igen nézegette a gyereket, hanem rendőrt szólitott be, a ki Toklyó Miskát galléron fogta, kilóditotta s gyerekestül, mindenestül a kapitány elé állitotta. El is itélték Toklyó Miskát csakhamar öt forint büntetésre. Mit kiabál a papnak a lakásán? De igazságáról ott se mondott le. Volt nála pénz, épen öt forint. Kivágta a kapitány asztalára s ment haza haragosan, de büszkén. El volt szánva arra, hogy ügyét tovább viszi.

De a pap se volt rossz ember. Utána ment Toklyó Miskának, fölkereste őt szerény kis lakásán s apának is, anyának is megmagyarázta, hogy a kis Sághy Miska csak akkor lehet kis Toklyó Miska, ha apa és anya előbb szent házasságra lépnek egymással. Értsék meg hát a jó szót s kövessék a bölcs tanácsot.

Az asszony látta be először az igazságot.

– Bizony édes Miskám, nekünk házasságra kell lépnünk egymással.

Igaz a! Nem is nehéz dolog. Naponként negyven-ötven jegyes pár lép házasságra. Akárhány van köztük Toklyó Miskáéknál kisebb ember. Csak el kell menni a paphoz.

El is mentek a következő napon. Felöltöztek ünneplő ruhába s odamentek ahhoz a paphoz, a ki a kis Miskát sehogy se fogadta el kis Toklyó Miskának.