KATÓ.

A nemes, nemzetes és vitézlő Bocsáry-familia a leghiresebb familia volt tíz vagy tizenkét vármegyében. Akár egy hadsereg, akár a Bocsáry-familia. Főhadi szállását tartá nemes Tolna, Fehér és Veszprém vármegyében, egyik szárnya kiterjedett Győrön és Komáromon keresztül a Dunáig, a másik szárnya pedig Pest-Pilis és Solt vármegyén, kis és nagy Kunokon s mindenféle Jászokon és Hajdukon át a Tiszánál ért véget.

Előőrseit előre tolta a Dráváig, hátvéde fölért nemes Hont és Nógrád vármegyékig, szabad csapatai pedig elkalandoztak Ugocsáig.

A ki e nemes uri familiának családfáját még nem látta: az még igazi nemesi családfát soha se látott.

Megvolt pedig ez a családfa a gyökeres familiának több ifju és öreg ágazatánál uj, ujabb és legujabb, s régi és még régebbi kiadásokban, mint akár a biblia vagy zsoltáros énekek. Az egyiknél szép tekercsbe göngyölve ott porladott a tükör mögött, a másiknál a pohárszék tetején, a harmadiknál a méhesben, a negyediknél a familia ládájában. Sok helyütt a familia inspektora őrizte a kocsmaszerződések, csőszkonvencziók és közös mappák szekrényében, másutt pedig a kis gyerekek azon tanulták silabizálni az ábéabot. Megbecsülték mindenütt.

Legjobban megbecsülték pedig Kazavölgyén tekintetes Kazó Miklós táblabiró úrnak uri kastélyában. Ő ugyan a maga személyében most már nem sokra becsüli, miután tizenhárom esztendő óta aluszik az urban és a kazavölgyi családi sírboltban, hanem özvegyen maradt édes hitves társa, tekintetes Kazó Miklósné asszonyom annál jobban megbecsüli azt. A mit egyébiránt a kazavölgyi családfa valósággal meg is érdemel, levén az valamennyi társa közt a legrégibb és leghitelesebb.

Van pedig ez irva remekben készitett finom pergamenra öt-hat nemzedéknek különb-különbféle kezeirásával. Az a pergamen pedig tekercsbe van hajtva és a tekercs szép világos zöld szinü vaskos tokba nagy gondosan elhelyezve. Ha pedig a toknak leveszik födelét és a pergamentekercset kiemelik abból és a tekercsnek egyik végét megfogja Kazóné asszonyom, a másik végét pedig valami uraöcscse, hát akkor amilyen hosszu a kazavölgyi kastélynak ezüstszekrényes nagy szobája: épen olyan hosszura kinyujtózik a Bocsáry-familia hires családfája. Nem is kell azt hinni, hogy az a pergamen egy kutya bőréből készittetett légyen. Sőt inkább nagyon is soknak bőréből készült az, különböző városokban lakozott nagy hirü tobakmesterek műhelyében, csakhogy minden darab nagy ügyességgel össze van ragasztva, ugy, hogy az egész most már nem is látszik többnek, csak egyetlenegy nagy darabnak.

E nagy pergamenre van irva a Bocsáry-familiához tartozó uri családoknak megszámlálhatatlan sok ezerre menő fi- és leányági maradéka. A Bocsáryak ugyan nincsenek rajta, tudnivaló levén, hogy az utolsó vitéz férfiu, a ki e néven élt, a szerencsétlen mohácsi csatában a gyilkos töröknek keze által vitézi halállal halt meg, de annál inkább ott ékeskednek ama fiak és unokák nevei, a kik azoktól származának, kik az ő sok leányait feleségül vették. Ott vannak pedig a Kazó, Kazy, Kazay, Halyós, Halytó, Halyagos, Kovács, Gyárthó, Lakathos, Laszly, Véghes, Tekeressy, Bánthó, Virágh, Oroszy és több nagy uri családok ivadékai. Ezek is és mások is; ki tudná azt mind valamennyit elszámlálni.

Már aztán derék legény is legyen ám az, a kinek kedvéért Kazóné asszonyom ezt a nagy családi ereklyét a nagy almáriomból, menyasszonyi selyem viganója mellől előveszi. Ha csak a vármegye viczispánja nagy tisztességgel és nagy pöcsétes levélben meg nem keresi, vagy a járásbeli szolgabiró nagyon szépen meg nem kéri s egyuttal a tilosban fogott kártevőit nagy szigorusággal meg nem bünteti: bizony másként ehhez nehezen fér akárki ember fia.

Ilyen formán azonban sok mindenféle titkot meg lehetett tudni a nagy ereklye titkaiból. Meg lehetett tudni példának okáért, hogy amaz elszegényedett ágak, kiket sok gyerekkel áldott meg a gondviselés, kiknek kezén tehát az ősi birtok százfelé lett darabolva, semmiképen sincsenek az ő fiaikban és leányaikban megörökitve. Hasonlóképen hiányoznak ama leányok ivadékai, kik kunhoz, jászhoz vagy hajdúhoz mentenek feleségül, miután kun, jász és hajdu igaz nemes embernek nem tekintethetnék. Nemkülönben teljességgel hiányoznak azok, a kik megfeledkezvén a familiának nemes erkölcseiről s az ősök iránt tanusitandó kellő tiszteletről, hitüket megtagadták és pápistává lettek. De más részről hiányoznak ama leányok ivadékai is, kik holmi papokhoz és tanitókhoz mentek feleségül, miután ilyen lépés a nemes familia szokásai szerint mindenkor illetlennek tekintetett. A nagy hirü tudósok és superintendensek, kik a családból származtak, megbecsültettek ugyan, de leányt biz ott hiába kerestek feleségül. Arról pedig, hogy valami kereskedő vagy mesterember keveredett volna a familiába, természetesen szó sem lehetett.

Mindez ősi tisztes családi erkölcsöknek pedig szigorubb megtartója és méltóságosabb képviselője senki nem lehetett, mint tekintetes Kazóné asszonyom.

Ő maga is, de istenben boldogult férje is a Kazó-ágból származott. És ő is utolsó volt ez ágból és férje is. Ő is magával hozta a Kazó-familia birtokait és férje is. És ő is büszke volt ősi nevére, valamiképen boldogult férje, csakhogy ő még sokkal büszkébb, mint néhai Kazó Miklós uram.

Pedig hát Kazó Miklós uram nem utolsó ember volt a maga idejében. Sőt egynémely hazafias cselekedete és bátor elhatározása szájról szájra is adatik és még az ország krónikáiban is följegyeztetett. A vármegyének sohasem volt olyan hires viczispánja, mint épenséggel ő. Egyszer egy lovas kapitányt egész svadronjával együtt lefegyverezett s bevitetett a komáromi várba, miután a makacs kapitány nem oda szállásolta el legényeit, a hová ő parancsolta. Lett ebből aztán nagy veszedelmes história. A kanczellária rá akart ijeszteni a vármegyére is, a viczispánra is, de miután nem ijedt meg egyik sem, Kazó Miklós uramat fölczitálták a királyi szó meghallgatására. Fölment nagy bátorsággal s meghallgatta a szót nagy lelki nyugalommal s mikor a fölséges király azt kérdé tőle: »Mivel tudja menteni magát, hogy megbántotta a király katonáit?« – azt felelé: »Én mint nemes ember szintén a király katonája vagyok, háboruban kardot viselek, békében igazságot szolgáltatok«. Még a király sem tudott erre megfelelni.

Egyszer pedig a győri püspök, a ki neveztetett Fengler Józsefnek és a ki nem nemes szülőktől származott, elméne bérmálni Kazavölgyére is, a holott Kazó Miklós uram vala a házi gazda is, viczispán is. Mint házi gazda fogadta a püspököt nagy lakomával, mint viczispán fogadta azt nagy parádéval. A püspök urnak pedig szokása volt az ő kegyes hivatásához képest a kálvinistákat, lutheránusokat s egyéb mindenféle tévelygőket az ő hitük ártalmasságáról hathatós szavakban és jámborságra buzditó kegyes intésekben meggyőzni. Kazó Miklós uramat nem intette, mert ő irányában mindenféle ékes szavak hiábanvalóságáról eleve meg volt győződve, de annál jobban buzgólkodott a tudatlan földnépénél, a zsellérek, napszámosok, szegődvényesek és cselédek közepett. Tudván pedig ezt Kazó Miklós uram, a mint a kegyes életü püspök az ő nemesi kuriájából kilépett, nagy sebten letevé kalpagját, leölté drága prémes kék mentéjét, leoldá czifra rezes kardját s felöltözvén ezüst pitykés dolmányába, fog vala kezébe egy nagy husángot s iramodik a püspök után, a kit is talál a kápolna előtt nagy sereg népség által körülvéve. Látván pedig a kegyes püspök az ő szives házi gazdáját ily kegyetlen indulattal közelegni, szól vala hozzá ekként: »Nemde nem eltéveszté utját viczispán uram, hogy ily nagy fenekedéssel ront ide hozzánk?«, melyre Kazó Miklós uram nagy nyugodtan igy felele: »Tisztelem én méltóságod uri kegyes személyét, nem is avatkozom én a hit dolgába, magam is áhitatosan meghallgatom méltóságod bölcs tanitását, hanem csak azért jöttem, hogyha netalántán valaki az én felekezetemből itt az ő hitében meg találna tántorodni, őt ime ezzel az én pásztorbotommal az igazság legelőjére a tilosból visszatéritsem.«

Mikoron pedig Kazó Miklós uram vármegye követe volt az 1790-ik évi pozsonyi országgyülésen és ott a protestánsok ősi jussáért heves szavakban buzgólkodnék: megtámadá őt az ámbituson gróf Kollonics László kalocsai érsek, megfenyegetvén őt a következő szavakkal: »A domine spektábilis gorombaságait meg fogom jelenteni a fölséges királynak.« Melyre Kazó Miklós uram megsodorintván előbb az ő bajuszát, ekként felelt: »A fölséges király urnak megjelentheti, de a fölséges uristennek nem jelentheti meg, minek utána ott meg nem hallgattatik jelentése.«

Ilyen dolgokat és ezekhez hasonlókat mívelt Kazó Miklós uram, hogy róla egész országszerte ugy beszéltenek, mint nagy erényekkel bővelkedő igaz nemes emberről és bátor szívű magyar hazafiról.

És ez igaz is volt. Csakhogy tudni kell azt, a minek pedig az ország nem igen jöhetett tudomására, hogy mind eme nagy erényekben még sokkal inkább bővelkedett Kazó Miklósné asszonyom. Mert ha eltagadhatlan igazság is az, hogy Kazó Miklós uram szembe mert szállani katonával, pappal, püspökkel, főispánnal, sőt még az esztergomi primással is, más részről szintoly kétségbevonhatatlan igazság az is, hogy Kazó Miklósné asszonyommal meg nem mert szembeszállani se katona, se pap, se püspök, se főispán, se esztergomi primás, sőt még Kazó Miklós uram maga sem.

És ebben rejlett az isteni gondviselésnek csodálatra méltó nagy bölcsessége. Kazó Miklósné asszonyom semmiképen bele nem avatkozott sem az országnak, sem a vármegyének, sem a superintendencziának, sem pedig a külső gazdaságnak, kocsmának, malomnak, zsidó árendásnak és csikónevelésnek semmiféle dolgaiba. Érteni ugyan ezekhez is értett tökéletesen, de sok nagy egyéb elfoglaltatása miatt a világ kormányzásának e részbeli feladatát egészen átengedte Kazó Miklós uramnak, arra azonban mindamellett gondja levén, hogy a familiára ez oldalról se háramoljék semmiféle megaláztatás.

Hanem már a mi a belső gazdaságot, a háztartást, a borjú, csirke, malacz és leánynevelést illeti: ebben persze Kazó Miklósné asszonyom volt az egyedül való auktoritás. De nem csak ebben. A cselédség fölött rendet tartani, a templomba járásra felügyelni, a szegény eklézsiákat ékes templomi szerekkel ellátni, a szegényebb sorsú közel lakó atyafiakat lábra állitani, a disznótorokat, névnapokat és egyéb ünnepélyes lakomákat rendezni, a szomszédokkal és atyafiakkal pörlekedni, prókátorokkal tanácskozni, a kerületi és királyi táblabirákat meginformálni, a familia igaz jussát biztositó pöcsétes leveleket takargatni, a családfára felügyelni s a familia tekintélyét megőrizni, ha pedig néminémüképen csorbát szenvedett volna, azt megorvosolni: mind ezen nagy rettenetes feladat teljesitésében Kazóné asszonyom nagyobb ur volt, mint a király az ő birodalmában. A mióta pedig Kazó Miklós uram egynéhány szerencsétlen hajótörött embert a Dunából kimentvén, a nagy erőfeszités és meghülés folytán ágyban fekvő beteg lett s rövid testi gyötrődés után elhalálozott és nagy, ékes szomorú pompával eltemettetett: azóta még inkább megsokasodtak Kazó Miklósné asszonyom sulyos teendői.

Most már vesződnie kellett annyira-mennyire még a vármegye ügyeivel is. Most már a külső gazdaság, a kocsma, malom, zsidó árendás és csikónevelés gondja is az ő nyakába szakadt. Igaz, hogy rendkivül kedvelte a fakó lovat, neveltetett is magának olyan négyes fogatot fakó lovakból, a milyen nem volt sem az előtt, sem az óta három vármegyében. Más szinü lovat be nem engedett fogni az ő függő hintó kocsijába.

Mindamellett két dolog miatt nagy lelki nyughatatlanság támadott az ő szívében.

Az egyik volt az a nagy zálogos pör, melynek miatta a kastély mögötti szőlőt és erdőt a vele járó három tábla földdel veszedelem környékezte. Épenséggel kilenczven esztendő óta birták már ő és elei azt a birtokot és épenséggel ötven esztendő óta foly már a zálogváltó pör, de mindeddig teljességgel eredménytelenül. A mikoron ő férjhez ment és ekképen a familia dolgainak vezetését kezébe vehette: akkor már a pör csaknem elveszett. Az ő lankadatlan erélyének sikerült ugyan annak folyamatán egyet forditani, de most már megint fenyeget a baj, miután bizonyos dunaszentmihályi atyafiak, bizonyára roszlelkü, éhenkórász, kapzsi emberek, nagyon utána estek s ugy látszik, jobban is győzik, mint az eddigi pörös felek.

A másik aggodalmat pedig okozta neki az ő egyetlen egy édes, szép Kató lánya, a ki most már innen-onnan belépett a tizennyolczadik esztendőbe.

Nem kell pedig azt gondolni, hogy Kató azért okozott talán aggodalmat, mert nem lett volna elég formás, elég szemre való. Sőt ellenkezőleg, a ki csak őt látta, a szemét mindenki rajta felejtette. Az ő testi lelki szépségében, az ő termetének ékes voltában nem talált hibát még az irigyje sem. Arcza olyan fehér volt, mint a most leesett hó és olyan piros, mint a most kinyilott rózsa. Fekete szemeiben ugy égett a tüz, mint az izzó szén parázsa és a mikor hajadon fővel templomba ment és szépen befont fekete haját megláthatták, a mint az leért a viganó aljáig: utána bámult volna a fele falunépség, ha rá mert volna tekinteni. Nézése szelid, tartása egyenes, lépése módos, viselete takaros, beszédje illedelmes, egy szóval mindenkinek, a ki csak vele találkozott, közmegelégedésére való volt. Édes anyjához engedelmes, az idősebbekhez tisztelettudó, a jobbágyokhoz, zsellérekhez és egyéb szolgáló emberekhez jó szívet tanusító.

Ennélfogva könnyen el lehet gondolni azt is, hogy Kazóné asszonyomnak az sem okozott aggodalmat, vajjon akad-e az ő egyetlen egy leányának illendő kérője. Akad bizony. Sőt már akadt is és pedig oly nagy sokaságban, hogy időbe telik, mig az ember azt számba tudja venni. A Túry, Csepy, Káldy, Mocsy, Búzás, Rozsos, Marczalházy, Rábatői familiákban nincs oly fiatal ember, a ki a kazavölgyi kastély felé tisztességes szándékkal már el ne látogatott volna, de bizony annak eddig még semmi láttatja nem volt, mivelhogy az egyik ellen Kazóné asszonyomnak, a másik ellen Kató leányzónak volt alapos kifogása. És pedig csodálatra méltó módon mindig akképen, hogy a mi hibákat netalán Kató fedezett volna is föl az ifju emberekben, azon hibáknak mindíg Kazóné asszonyom volt bőséges megmagyarázója.

Kazóné asszonyom aggodalma tehát nem ebből származott, hanem hogy egész rövidséggel megmondjuk, ő az ő édes egyetlen leányában semmiképen sem tudta még eddig föltámasztani azt az életrevalóságot, mely ő benne magában lakozott. A leány nem látszott kedvelni a perpatvart, a cselédeknek nem parancsolgatott elegendő keménységgel és szemmel látható idegenkedést érzett, valahányszor a prókátorok megjöttek és a familia ügyeit s különösen a nagy zálogos pert előterjesztették.

Nagy szomoruságot okozott ez Kazóné asszonyomnak. Mi lesz a híres nevezetes Kazó familiából ilyen leánygyermekkel? Hogyan fiúsitsa ő azt a leányt, a kiben még az asszonyi virtusok is fogyatékosak, nemhogy a férfi erkölcsök feltalálhatók volnának? Hiszen ezzel a leánynyal végkép elvész a familia, örökre be kell pecsételni a családfát, bizonyosan el fog veszni a zálogos pör s a kastély mögötti szőlőt és erdőt s a három tábla földet soha nem látott, isten háta mögött lakozó idegenek fogják elharácsolni.

A mitől most már annyival inkább lehet tartani, mivel a tekintetes tábla a Szent István napja után elmult második csütörtökön olyan itéletet hozott, a mely ellen alig lehet most már orvosságot találni. Most ugyan a szüreti törvényszünet miatt hallgat a törvény, de mihelyest elmulik Szent Márton napja, pedig most már az is itt lesz pár nap mulva, azonnal itt teremhetnek az ellenfelek, hogy a zálogos birtokot fölmérjék és fölbecsüljék s ekként Kazóné asszonyom igaz jussaiban turkáljanak.

Sőt már a levélhordó czigány a tegnapi napon levelet is hozott bizonyos Bánthó István dunaszentmihályi lakostól, valahonnan Tolna- vagy Baranya-vármegyéből, melyben Kazóné asszonyom csak hugomasszonynak tituláltatik s egyuttal neki nagy tisztességgel tudtára adatik, hogy mihelyt Bánthó István az ő szüreti dolgait s egyéb őszi munkáját elvégezi, azonnal atyafilátogatóba elnéz Kazavölgyére, a mivel egyébiránt eddig is tartozott volna nagyon régen, de most erről bocsánatot kér és ebbéli tartozását le fogja róni, a mely alkalommal egyéb familia-dolgokról is, különösen pedig a zálogos pörről némi mondani valói lesznek, addig is ajánlván az ő huga asszonyát istennek oltalmába s kérvén az ő atyafiságos szeretetének ő rá való kiterjesztését is.

– Söprüt neked, bestefia! – mormogott Kazóné asszonyom, mikor a levelet végig olvasta. – Majd elvárlak én a zálogos pörre, csak ide jőjj!

Fölkelt ülőhelyéből, kinyitotta az ebédlő ajtaját s kikiáltott éles, csengő hangon:

– Kató, Kató! Jere ide lányom!

Kató épen a pitvarban etette a galambokat, még egy marokra való ocsut vetett nekik s azzal a kosarat letette és futott be.

– Vendégeket látunk a napokban édes lányom, de nem akarok velük egy födél alatt lenni, miután sohasem láttam őket s ezek azok a szépséges emberek, a kik a zálogos birtokból ki akarnak tudni bennünket; – eredj lányom, hozzátok rendbe a csereházat, ott legyen a tanyájuk.

Az a csereház pedig volt a kastély előtt ötven vagy hatvan lépésnyire. Valamikor osztályban a Halytó-ágnak jutott, a kivel azonban a Kazó-ág pörbe keveredvén, az a ház sok lélekgyötrő alkalmatlanságnak volt okozója a rossz szomszédság birtokában. Mit lehetett egyebet tenni, el kellett biz azt cserélni három annyit érő külső járt birtokért, meg két darab négy éves csikóért, hogy a rossz szomszédoktól meg lehessen szabadulni. Ettől kezdve ez a ház csak csereháznak neveztetett. Ez a ház volt boldogult Kazó uram hivataloskodó háza; itt tartott törvényt a szolgabiró és esküdt ur, mikor Kazavölgyét utba ejté; itt volt a mosó-konyha, sütő-konyha és a mángorló s itt lakott egyszer-másszor egy-egy kegyelembe vett birtoktalan öreg atyafi ember is. Most épenséggel üresen állott mind a négy szobája.

Ezt a házat kellett Kató leányzónak rendbe hozni, kiszellőztetni, befüttetni Bánthó Istvánék részére, hogyha netalán megjönnének.

Azonban elmult Szentmárton napja, elmult az első ádvent is, és a csereháznak még mindig nem ért ide várt vagy váratlan vendégje. Kazóné asszonyom már kezdte hinni, hogy ő a dunaszentmihályi atyafiakkal való megismerkedést e folyó esztendőben nem lesz kénytelen elszivelni.

De ő kelme megcsalódott.

Mert igaz ugyan, hogy Bánthó István uram már Mindszentek napján elindult Dunaszentmihályról és még most sem ért Kazavölgyére, noha már ötödik hete van utban, de ezen nagy késedelemnek bizony nem ő volt az oka. Mert tudni való, hogy mig az ember Dunaszentmihályról Kazavölgyére eljuthatna, addig keresztül kell menni Ágotán, Bölcskén, Csegén, Balháson, Némedin, Vöröstornyán, Szentgyörgyön, Hántán, Bántán, Tinójáráson és Leányvásárján, a mely utba eső nemesi közbirtokosságok kebelében mindenütt lakoznak jó atyafiak, a kiknek vendégszerető házát elkerülni nem volna illendő és sehogy sem volna megegyeztethető az atyafiságos szeretettel. És minek utána az idő már késő őszre jár, sőt a hó a Bakonyban le is esett, ennél fogva nemcsak minden utbaeső disznótor miatt kellett elvesztegetni egy-egy napot, hanem azon felül még számot kellett vetni ama körülménynyel is, hogy az utasokat Bölcskén nyomta az Imre-nap, Némedin a Márton-nap, Szentgyörgyön az Erzsébet-nap, Bántán a Katalin-nap s Leányvásárján András napja, találkozván véletlenül e néven nevezett jó atyafi mind amaz emlitett kompossesoratusokban. Magától értetődik, hogy Bánthó István uram soha ember szeme elé nem iparkodott volna jutni, ha ő csak egyetlenegy atyafi házát is elkerülné s ez által magára és a Feri gyerekre holtig tartó neheztelést venne.

Magával vitte ugyanis Ferit is, a nagy kamasz kölyket, a ki csak a nyáron jött haza a debreczeni kollégiumból azzal az elhatározással, hogy ő többé semmiféle könyvet a kezébe nem fog venni, miután a tudományokhoz neki sem kedve, sem talentuma. Pedig a fiu nem volt épen nyavalyás elméjü, hanem benne lévén a maradhatatlan gonosz vér, inkább vadászni és lovagolni és huzalkodni szeretett, mintsem nagy tekintélyben elhalálozott néhai öreg apjának, tisztelendő tudós Bánthó Kelemennek istenes példáján indulva s apjának és rokonainak jó tanácsát követve, magát az egyházi vagy prókátori pályára elszánta volna. Sőt inkább le nem győzhető makacssággal csak mindig a mellett versenygett, hogy ő gazda fog maradni, noha jól tudhatá a rakonczátlan, hogy apjának alig van hét vagy nyolcz száz holdnyi járt birtoka s annak is nagy részét a Duna járja, egy része pedig csak füzes és rekettyés, a hova csürhét hajtani se igen lehet, mert a töméntelen sok nádi farkas csuffá teszi a nyájat. S aztán ha még csak maga lett volna mint egyetlen fiu, de otthon még három gyerek gubbaszkodott és egy szöszke leány. Mi lesz ezekből, ha mind valamennyi csak a készre tátja a száját? Mehetnek majd Gerjenbe és Szalmavárra bocskoros nemesnek.

Most is azért hozta magával Bánthó István uram a fiut, hogy egyrészt otthon az ő távollétében valami istentelenséget el ne kövessen, másrészt pedig, hogy a tuladunai atyafiakkal is ismerkedjék Hátha talán hozzá való lány is akadna valahol, a mi annyival inkább kivánatos lenne, miután a fiu csodálatra méltó testi erővel birván és azon kivül pajkos természetü levén, ha csak a szent házas élet meg nem szeliditi, még olyan dolgokra is vetemedhetik, melyek miatt szégyent is vallhat a nemes familia.

Ilyenformán történt tehát, hogy ámbátor Dunaszentmihály, a mely feküdt Tolnavármegyében, alig négy napi járóföldre volt Kazavölgyétől, a mely feküdt Komáromvármegyében: mindamellett Bánthó István uram az ő Feri fiával nem négy nap alatt, hanem épenséggel harmincznégy nap alatt ért el Kazavölgyére.

Kazavölgyén épen Miklós-estét ünnepelt Kazóné asszonyom. Mert ámbár néhai Kazó Miklós uram régen elköltözött már ez árnyékvilágból és attól kezdve az ő nevenapját megülni nem szükséges, sőt zajos jó kedvvel megünnepelni meg sem engedhető: mindamellett Kazóné asszonyom, mint kegyeletes szivű hűséges hitvestárs, Miklós-estén mindig szivesen látja az idősebb atyafiakat és jóbarátokat, hogy tisztességes beszélgetés közben folytonos emlékezés történjék a megboldogultnak fényes tulajdonságaira. Ismervén pedig az idősebb atyafiak és jóbarátok Kazóné asszonyomnak ezen jó szokását, semmiképen el nem mulasztanák az összegyülekezést s a megboldogult viselt dolgainak dicséretes fölemlegetését.

Most is ime ott ülnek már a nagy ebédlőben vagy negyvenen, közeli és távoli rokonok, egykori hivataltársak s a vármegyének oszlopos férfiai. Fiatal ember alig van köztük egy vagy kettő, miután Kazóné asszonyom ilyen alkalommal meg nem szenvedheti az éretlen fiatalság vihogását. Kató is ott ül édes anyja mellett az asztal elején s komoly arczczal hallgatja mind azokat, kik az ő édes apjáról oly nagy tisztelettel emlékeznek, a kit ő még mint kicsi gyermek ismerhetett csak. Az idő már közelget éjfél felé.

Künn csunya, zivataros idő berzenkedik. Fuj a szél, mint az itélet és veri a havat az ablakhoz. A szélvitorlák csikorgása behallatszik a szobába s a kandalló néha időnként úgy zúg, úgy morog, mint valami haragos vadállat. Istenkisértés lenne most utra indulni akárkinek. Még az eb is elhuzódik ilyenkor födél alá, kazal aljába vagy kerités mellé.

A viczispán uram, tekintetes Balogh János uram, ott ül Kazóné asszonyom jobbja mellett és simogatja deresedő hosszu szakálát és kezdi a szót ekképen:

– Épen tizennyolcz esztendeje, mikor az én boldogult Miklós urambátyámmal ugy déltájban elindultunk, hogy estére Tatába érjünk és aztán a havas, zimankós idő miatt utat vesztve egy czigányputriban töltöttünk egy napot és két éjszakát. Ezt el kell mondanom a kedves hugomasszonynak és az uraknak, barátaim uraiméknak.

Tudta ugyan már ezt a históriát Kazóné asszonyom, tudták ezt a jelenvalók, tudta az egész vármegye, sőt tudta már Kató leányzó is, mindamellett a viczispán uram iránt viseltető szükséges tiszteletnél fogva elhallgatott az egész társaság, hogy meghallgassa, miképen töltött a boldogult házi gazda egy napot és két éjszakát a putriban.

Mielőtt azonban viczispán uram elkezdte volna a szót: a nagy csendességben éktelen ebvonitásnak utálatos hangja hallatszott a falu felől. A csunya zsivaj mind inkább-inkább közel jött a kastélyhoz s jobban-jobban volt hallható, akárhogy dörömbölt a zivatar.

– Ugyan mi történhetik a faluban? – kérdé félig magában, félig a vendég uraktól Kazóné asszonyom.

Nem felelt a kérdésre senki, hanem azt mindenki jól hallotta, a mint Kazóné asszonyomnak mind a kilencz nagy komondor kutyája veszett orditással, mint az oroszlán, rohant ki a kapun keresztül a kastély elé. Különösen a Burkus kutya, mely akkora volt mint egy borju, csodálatos mérges üvöltéssel látszott az utczára kiiramlani. Jaj a gyámoltalannak, a kit ez a sok mérges eb az utczán talál.

Föl is ugrott Kazóné asszonyom s menten utasitá Jánost, az udvargazdát, hogy egy lámpával menjen a kutyák után. Sietett is János, nagy hirtelenséggel öltvén magára a subát s vevén kezébe a hosszunyelű fokost.

A zaj és sivalkodás mind nagyobb lett, holmi erős férfihangok is hallatszottak immár, sőt nyiltan kivehető volt a csengő hang is, mintha csak kocsin jöttek volna uj vendégek.

Egyszerre a nagy sivalkodás közben fájdalmas vonitással nyargaltak vissza a komondorok, egyenesen be a konyhába és előszobába, elbujván ott nagy szűköléssel, azonban a bátor Burkus nem volt köztük, az ott künn vonitott a hóban.

János is jött vissza s nagy elképedve megállt az ajtóban.

– Tekintetes nagyasszonyom, valami veszedelmes utasok tartanak a kastély felé kocsin és lóháton; nem jó emberek lehetnek, mert a mi kutyáinkat soha ilyen mérgesnek én nem láttam teljes életemben; az egész falu fel van már zendülve; egy lovas legény a szegény Burkust fülénél fogva felkapta a ló hátára s onnan felhajitotta a kastély tetejére; ej-hajh, ilyen legényt sohase láttam; szegény Burkusnak kitörött keze-lába. Megyek az emberekért vasvillára.

– Mégysz ám a pokol fenekére, – mondá Kazóné asszonyom s nagy bátorsággal kiállt a pitvarajtóba. A fölriadt vendégek oda seregeltek háta mögé.

E pillanatban oda ugratott eléje egy lovas legény a sötétből. Lova horkolt, toporzékolt, maga pedig zuzmarás fővel, félrevetett dolmányban és mosolygó arczczal ugy ült a lovon, mint a hogy a szálfa van a földbe nőve.

– Ki vagy legény, mit keressz itt ilyen későn? – kérdé Kazóné asszonyom.

A legény nem szólt, odább ugratott s helyébe nagy csörgéssel és csörtetéssel egy három-lovas kocsi gázolódott.

A kocsi tele volt hóval és bundával, a bunda szintén tele volt hóval és Bánthó István urammal. Az a lovas legény senki nem volt más, mint az a kamasz Feri kölyök, a ki két farkast ütött le a bársonyosi nyilas mellett s mind a kettőt a kápára akasztá, e miatt volt a nagy zenebona a falubeli kutyák között.

Bánthó István uram kikeveredvén a hóból, bundából és kocsiból, nagy tisztességtudással oda állott Kazóné asszonyom elé s megfogván azt és átkarolván és neki kezet csókolván, szólt ekképen:

– Szerencsés jó estét kivánok a kedves hugomasszonynak, az isten tartsa meg erőben, egészségben Kató hugommal és minden háza népével egyetemben, bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, de a rossz utak és a csúf idő miatt nagyon elesteledtünk; majdnem szerencsétlenségünk is akadt az utban s aztán az a rossz Feri gyerek se fogadott szót, azt a két férget magával hozta, noha mondtam neki, hogy az nagy illetlenség lészen ilyen uri háznál; régen akartam már atyafiságos tiszteletem tenni, de most már itt volnék, a ki volnék Dunaszentmihályról Bánthó István, istenben boldogult Kazó Miklós uramnak ötöd izben való és kedves hugom asszonynak hatod izben való unokatestvérje, ez itt mellettem pedig az én rossz Feri fiam, csókolom a kezét kedves hugomasszony!

– Hozta isten urambátyám, – szólt mosolyogva Kazóné asszonyom, a mint kikeveredhetett csókból és ölelésből, – nagyon szívesen látom Feri öcsémmel egyetemben, örültem levelének, vártam jövetelét, köszönöm atyafiságos jó indulatát, tessék beljebb kerülni uri vendégeim közé. János, legyen gondod kocsira, lóra, a dögöket dobd a félszer tetejére, a kutyákat csititsd el hamarosan, isten hozta urambátyám, tessék beljebb kerülni szegény özvegy hajlékomba!

Ekképen történt meg az első találkozás. Az urak, vendég urak ujra bementek a nagy ebédlőbe és ujra elkezdték a barátságos beszélgetést, csakhogy most már nem Balogh János viczispán uram, hanem Bánthó István uram vitte a szót, a kinek el kellett mondani a jártában-keltében talált atyafiság összes dolgait, valamint a farkasokkal való összetalálkozás históriáját is.

– Erről nem sokat tudok tisztelt urak és atyafiak, mert mikor a bársonyosi szőlőhegyből kibukkantunk, akkor a lovak rögtön meghorkantak s erre a Feri a saraglyához kötött hátas lovát előre rántván, egy fokossal hátára vetette magát s előre rutagatott; alkonyodni is kezdett, a szél is vágta szemem közé a havat, hallottam ugyan a farkasüvöltést a nyilas mellett, de látni nem láthattam semmit, csak mikor már a gyerek hozta a két csikaszt.

Nosza neki estek most a gyereknek, hogy beszélje el a viaskodást, de a gyerekből harapófogóval se lehetett a szót kivenni.

»Nem nagy dolog volt az« – csak ennyit mondott, belátván azt, hogy oly fiatal gyerkőcznek ily nagy uri társaságban nem illik beszélni s hogy az a Kató leány, a ki ott hallgatózik az asztal mellett, még dicsekedésnek is találná venni.

Meglehet ugyan, hogy a Kató leányzó minden belső méltatlankodás nélkül elhallgatta volna az ifju embernek beszédét, de Kazóné asszonyomnak bizonyosan fölélesztette volna az ő lelki nyughatatlanságát, ha a Feri kölyök ilyen alkalmatossággal meg nem tartóztatta volna magát a hivalkodástól; és miután már a sok unszolásnak vége-hossza nem akart lenni s a kakukkos óra is az éjfél utáni két órát elkakukkolta, ennél fogva felállott az asztal mellett s uri vendégeihez ekként szólott:

– Megbocsát a tekintetes viczispán uram, valamint tisztes uri vendégeim és atyámfiai is, ha én most már nyugodalomra megyek; – nem vagyok már tegnapi asszony s miután szegény özvegy létemre minden gondot és aggságot magamnak kell viselnem s korán reggel talpon lennem: ennél fogva engedelmet kérek; – tisztes uri vendégeim és atyámfiai mulatozzanak tovább, épenséggel mintha otthon volnának s a miképen becses uri kedvük tartja; ha pedig és a mikor éjjeli nyugodalomra akarnának menni, Kató lányom majd eligazit mindent. Csöndes jó éjszakát kivánok mind közönségesen.

Nosza felugráltak e szavakra mind az öregek és fiatalok, hogy mindnyájan, kit-kit a mint kora, rangja és atyafiságos állása megilletne, Kazóné asszonyomat nagy tisztességgel megöleljék vagy néki köteles alázatossággal kezet csókoljanak. Nem is mulasztotta el ebbéli kötelességét senki sem s jó időbe telt, mig Kazóné asszonyom a maga ágyas házába bevonulhatott, hogy sötét szinü rokolyáját letenné, lelkét és a Kató leányt istennek oltalmába ajánlaná s ekként a napi fáradalmak után nagy lelki nyugalommal elaludnék.

Az urak, vendégurak és atyafiak sem virasztottak tovább. Dalolni és holmi egyéb vidám mulatságot tartani nem szándékozván, a csöndes beszélgetésre pedig az idő már elhaladván, Balogh János viczispán uram ekként szólott Katóhoz:

– Édes lányom, már most nekünk is csak mutasd meg az éjjeli szállást, valamennyien utról jöttünk s utra készülünk, nézd, a dunamelléki atyádfiai is már csak bóbiskolnak.

Kató leányzó fölemelé pillantását s ragyogó szemeivel az ujonnan jött atyafiakra tekintett. Bánthó Mihály uramon igaz, hogy meglátszott az uti fáradság, de a Feri kölyök bizony csak akkor kapta félre a fejét, mikor a leány most először szeme közé akart pillantani. A két farkastól nem ijedt meg, de a leány két szemét nem birta megállni. Szemmel látható volt rajta, hogy nemcsak megrettent, hanem a füle hegyéig el is pirult. Hiába, nem tudta eltitkolni, hogy fehér személylyel nincsen még bánásmódja.

Kató beszólitott egypár leánycselédet s míg az urak, atyafiak egymástól az éjszakára elkövetkeztek: a gyertyákat és lámpákat elkészité.

– Bocsánatot kérek édes bácsi, – szólt a leány viczispán uramhoz, – kis házunkban mindenkinek vetett ágygyal nem szolgálhatunk, hanem a mint édes anyámasszony megrendelte és a mint tőlünk telik, mindenkinek elégséget teszünk.

– Fütött szoba, tiszta szalma, egy korsó víz: ez kell nekünk édes hugom éjszakára, semmi más – szólt Bánthó István uram.

Ugy is lett. Valami huszan a kastélyban kaptak vetett ágyat, a többit pedig Kató leányzó átvezette a csereházba, térdig gázolván a hóban s keresztül törtetvén a hóviharon és sötétségen. Bánthó István uram és a Feri kölyök ott is külön szobát kaptak, a mely már egy hónap óta számukra készen állott, a többi vendég és atyafi pedig három szobában tiszta szalmára heveredett le, mely oda be volt hordva nagy bőséggel s hófehér ruhaneművel be volt takarva, hogy a háznak becsülete csorbát ne szenvedjen.

A következő három napon meg nem fogyatkozott a vendégeknek száma. A hóförgeteg eltorlaszolta az utakat és utczákat annyira, hogy istenkisértés nélkül lehetetlen volt útra kelni. És a mi még ennél is több, se a hóesés, se a szél nem akart elállani, Kazóné asszonyom világ minden kincséért utra nem eresztett volna még egy vándorló legényt se, nemhogy az ő kedves vendégeit és atyafiait bocsátotta volna el, holott éjszakánként a lélek is megfagyott benne, mikor a faluvégéről s kertek alól jól hallhatá a farkasok üvöltését s elgondolá, hogy egykor ilyen időben az ő szegény, istenben boldogult férje urának is czigányputriban kellett tanyáznia. Ha pedig az a putri utba nem esett volna, milyen nagy szerencsétlenség támadhatott volna ebből mind a vármegyére, mind a familiára. Valahányszor e három nap alatt erre gondolt: mindig eszébe jutott a két jusskereső Bánthó atyafi is, a kiket ugyan még a legkisebb aggodalommal bocsátott volna el, ha a tisztesség megengedné, noha őket félteni se igen lehetett, mert hiszen ott volt az a nagy kamasz kölyök. – Olyan erős mint a bika. – Lám a bársonyosi nyilasnál is agyon ütött két farkast. – A mit ugyan jól cselekedett, miután ő, habár azok gonosz szándékkal jöttek is ő hozzá, csúfos véget nekik nem kiván, de mindamellett merészkedjenek csak előhozakodni idejövetelük czélja felől, majd megmutatja ő nekik, merre vezet ki az út Kazavölgyéről s majd tudtokra adja ő érthető módon, ki az az özvegy Kazó Miklósné, született kazavölgyi Kazó Juditha asszony nemes Komáromvármegyében.

A negyedik napnak reggelén elállott a szél s elnyugodott a hóförgeteg. Marasztotta ugyan Kazóné asszonyom az ő uri vendégeit és atyafiait s eléggé bizonykodott a nagy hófuvatok meglábolhatatlansága felől, sőt a kiküldött kisbéres ott az urak füle hallatára mondá, hogy a pásztorháznál a hármas nyárfa mellett legalább is öt-hat öl magasan fekszik a hó, mindamellett hiába volt minden szíves szó és atyafiságos marasztalás.

Nem volt mást mit tenni, mint a jobbágyokat, zselléreket hóhányásra kirendelni, az utat a jáki határig járhatóvá tenni, minden távozó kocsit egy-két lapáttal ellátni s aztán a maradhatatlan vendégektől nagy sok hálálkodással elkövetkezni.

A negyedik napon már a nagy ebédlő melletti szobában a kerek asztalnál csak négyen ültek le ebédelni, ugymint Kazóné asszonyom Kató leányával s Bánthó István uram Feri fiával. Sehogy se lehetett ugy ejteni a sort, hogy a Feri gyerek vagy szemközt ne essék, vagy mellé ne kerüljön a Kató leánynak. A mi egyébiránt Kazóné asszonyomban a legkisebb felindulásnak sem lett okozója, miután olyan hallatlan vakmerőség eszébe sem juthatott, hogy az a kamasz kölyök szemet vessen az ő egyetlen leányára.

Az ebédnek bevégeztével épen a legjobb beszélgetés közben Kazóné asszonyom nagy komolyan felállott az asztal mellett és ezt mondá a fiataloknak:

– Gyerekek, mulassatok a hogy tudtok, kellő jámborsággal, nekem egy kis atyafiságos beszédem lesz urambátyámmal.

Ezzel megindult a belső szobák felé.

– Kivánságára kedves hugomasszony, – szólt Bánthó István uram s ő is megindult utána.

Beérkezvén pedig az ezüst-szekrényes nagy szobába, Kazóné asszonyom a közepére ült ama vörös bársony diványnak, mely állott négy aranyos oroszlánlábon s melynek görbülése hasonlatos volt a dunai csónak görbüléséhez, az orrán egy aranyos oroszlánfej tartván fogai közt arany karikát, farkán pedig lógván rajta piros rojtos, arany bojtos czafrangok, mintegy az oroszlánnak farkát jelképezvén.

– Hozzon ide urambátyám egy karosszéket s foglaljon abban helyet itt velem szemközt, – mondá Bánthó István uramnak.

Miután Bánthó István uram ezt megcselekedte s azonközben Kazóné asszonyom a zsámolyt lába alatt rendes helyére igazitotta volna, két kezét hóna alatt összekulcsolva tisztes komolysággal így szólt az asszony:

– Urambátyám azt mondá, midőn ide érkezvén szegény hajlékomban először láthattam, hogy mi hatod izben való unokatestvérek volnánk. Ámbátor én atyafiszerető jó rokon vagyok minden atyámfiához, legyen az boldog vagy boldogtalan, fi- vagy leányágbeli, osztályos vagy sógorságból eredett, közeli vagy távoli, egyenes vagy oldalágos, szerző vagy tékozló, várakozó vagy várományos, rangbeli vagy szántóvető és ámbátor különösen nagy szerencsémnek tartanám, ha a köztünk netalántán fennálló atyafiság tagadhatatlan valósága iránt megbizonyosodhatnám: mindamellett engedelmet kérek urambátyámtól, hogy noha itt a magam házánál nem illenék, mégis meg kell mondanom, hogy a kazavölgyi családfára a dunaszentmihályi Bánthó-atyafiság nincs följegyezve. Van ugyan egy Bánthó följegyezve ezelőtt mintegy száznegyven esztendővel, de az szecsődi Bánthónak neveztetett és mag nélkül halt el, ő tőle tehát a dunaszentmihályi Bánthók nem eredhetnek.

Bánthó István kétfelé simitá deresedő bajuszát s ekképen felelt a szóra:

– Noha kedves hugomasszony, semmi sincs tőlem távolabb, mint hogy kedves hugomasszonynak itt saját uri hajlékában kedvtelenséget okozzak és noha egy ilyen atyafiszerető nagylelkü uri asszonyságról egyáltalán fel nem tehető, hogy holmi csekély jussbeli viszálykodás miatt a vértagadásra még csak gondolna is, a mi egyébiránt a mi igazaink és erősségeink mellett nemcsak czéltalan lenne, hanem egyuttal veszedelmet is okozna: mindamellett már csak a rám háramló nagy tisztesség okáért is azt kell mondanom, hogy mi valósággal atyafiak vagyunk, habár a kazavölgyi családfában némi tökéletlenség előfordulna is.

– Abban tökéletlenség nincs, – mondá Kazóné asszonyom egész elhatározással.

Bánthó István uram megint kétfelé simitá deresedő bajuszát s igy szólt:

– Nem akarok e miatt osztozni kedves hugomasszony, hanem az mégis igaz, hogy kedves hugomasszony fiágon való dédősapjának apja Kazó Sámulnek neveztetett, a kinek egyik hajadon leányát, névszerint pedig Borbálát, Bánthó Sámuel vette el törvényes hitestársul, a ki szecsődinek iratott, mivelhogy Szecsődön volt prédikátor és esperes.

– Ugy, tehát konvenczionális ember volt.

– Igen is, szolgálatjára kedves hugomasszony, híres nevezetes férfiu volt, a jézsuitáknak nagy virtussal ellentállt s gályán veszté életét.

– A kazavölgyi családfán konvenczionális emberek maradékai nem szoktak följegyeztetni.

Bánthó István uram megsodorintá bajuszának egyik szárnyát s így folytatta a szót:

– Ezen Bánthó Sámuel fia volt ifjabb Sámuel az én dédapám; ennek fia volt Mihály, az én ősapám: ennek fia volt ismét Sámuel, az én nagyapám; ennek fia volt Kelemen, az én édes apám, a ki most 78 esztendős s általam szivesen tisztelteti kedves hugomasszonyt.

– Köszönöm igen szépen.

– Kazó Borbála, az én ükös anyám, egy kazavölgyi pusztát kapott osztályrészül itt Túladunán, de miután férje gályákra hurczoltatott s a jézsuiták a javakat konfiskálgatták: sem ő, sem Sámuel fia nem ült meg ezen pusztán, nehogy a jézsuiták szagot kapjanak s nyomra bukkanjanak. Bánthó Mihály ősapám nagyon belekeveredett a kurucz világba s nehogy a birtokot elharácsolják tőle: zálogba adta azt nagybátyjának Kazó Péternek, a kedves hugomasszony dédapjának. Ez a zálogos birtok az, a mely miatt köztünk az a kis villongás támadott. Nem ugyan mi köztünk, a kik most együtt vagyunk, hanem eleink között, mert azt elhiheti kedves hugomasszony, hogyha e pör örökséget nem képezne s ha maradékaim megrövidétését lelkemre vehetném, én már régen tűzbe dobtam volna e pörnek aktabaktáit, – olyan igaz, minthogy most itt vagyok.

– Nem kételkedem rajta; az atyafiságot is érteném, noha annak majd bővebben utána fogok nézni magam is; – hanem hát a pörre nézve mi szándékban van urambátyám? Ezt akarom tudni!

– Azt is megmondom, ha rosz néven nem veszi kedves hugomasszony. Tetszik tudni nagy bölcsen, hogy a végső itélet már meghozatott s hogy most már csak a végrehajtás vagyon hátra.

– Tudom, hanem azt is tudom, hogy én apellálok, repugnálok, opponálok, reppellálok s hogy a fölmérésnél, kihasitásnál, becslésnél, executiónál, liquidatiónál, authenticatiónál, statutiónál külön-külön minden remediumot acceptálok, mert én még ötven esztendő mulva is a birtokban akarok ülni.

– Engedje meg a fölséges uristen kedves hugomasszony, hanem ahhoz nekem is lesz egy kis szóllóm s ha csak valami nagy testi vagy lelki baj meg nem látogat, mihelyt kitavaszodik, ide fogunk jönni a királyi és megyei emberekkel.

– A kiket azonban saját uri személyemben fogok innen kiverni söprőnyéllel, mint a csürhét.

Bánthó István uram megsodorintá bajuszának azt a másik szárnyát, melyet az előbbi alkalommal meg nem sodorintott. És folytatá a beszédet:

– Hogy azonban atyafiságos szeretetünket mind az otthon valók részéről is kedves hugomasszony iránt megbizonyíthassuk, mi minden perbéli előmenetelünk daczára is barátságos egyezséget ajánlunk olyan formában, hogy ha kedves hugomasszony a zálogos birtok egyik felét a fele zálogsommáért kiadni hajlandónak mutatkoznék: mi akkor a másik felének örök, nyugodalmas birásában minden törvényes záradéknak magunkra s fi- és leányágbeli maradékainkra vállalásával kedves hugomasszonyt s istennek tetszése szerint származott és származandó maradékait mind végiglen meghagyni szintén hajlandók volnánk.

– Nem alkuszom, nem egyezek, nem amikázok, nem cserebelélek. Ha van jussuk: vigyék el, de felestársa senkinek nem leszek s ki nem adok egy talpalatnyit.

– Értsük meg a szót kedves húgomasszony. Hogy atyafiságos bizodalmamról eleven tanuságot tegyek, azt is megmondom, min fundálódik a mi barátságos ajánlatunk. Tetszik tudni, hogy a régi osztályos levelekben s egyéb fundamentomos irományokban két kazavölgyi birtokról tétetik emlités, ugy mint az egyik, a mely tartozik Kazavölgyéhez és az e néven nevezett kompossesoratushoz, a másik pedig, a mely kazavölgyi pusztának neveztetett és a nemes uri familiának külön kuriális birodalmát képezte. Minek utána az idők folyamában e két határ összeolvadt s különböző osztályok által eredeti formájából ki lett vetkőztetve, most már nekünk nyertes fölpereseknek napnál világosabban ki kell mutatnunk, a határnak melyik részén feküdött légyen azon pusztai birtok, mely Kazó Borbálának öröksége s ekképen a mi igaz jussunk. Ugyde ama közös elődünk Kazó Sámuel, mint tetszik tudni, a cseszneki várba vitte be, mint e várnak kapitánya, a familia archivumát, a honnan az a veszprémi káptalanba szállittatott; mikoron pedig jött volna a török és Veszprémet fenyegetné, onnan a szepesi káptalanba hurczoltatott. Ez archivumban volt pedig az a levél, melyben a kazavölgyi és puszta kazavölgyi határok meg vannak irva és miután boldogult Kazó Miklós urambátyámnak öreg apja Mária Terézia királyunk különös engedelmével néminemü irományokat a szepesi káptalanból kikapott: ennél fogva ama határozó levél vagy ott maradt és ott van mostanáig is, vagy pedig itt fekszik Kazavölgyén kedves hugomasszony birtokában.

Kazóné asszonyom két éles szeme mintha el kezdett volna titkon mosolyogni. Jól tudta ő, hogy az a levél ő nála van, de csak most tudta meg, hogy mennyit ér az a familiának. Kihagyta beszélni Bánthó István uramat, a ki folytatá:

– Nehogy pedig azt gondolja kedves hugomasszony, hogy most már mi az utolsó lépésnél hanyatt esünk, tehát csak azt is megmondom, hogy mi már a Halytó-atyafiakat, kik Kazavölgyéből kitudattak, örök tanuképen hitelesen vallásra birtuk s az ő vallásaik szerint a nekünk esendő rész itt a kastély mögötti erdőben és három táblában feküszik, de mivelhogy sem ez atyafiak üldöztetését, sem kedves hugomasszony zaklatását szívünkre venni nem akarjuk: ennél fogva történt a mi barátságos ajánlatunk, a mire nézve egyébiránt ne legyen köztünk neheztelés.

Kazóné asszonyom két szemén meglátszott a haragnak indulata, két lábát levette a zsámolyról, a zsámolyt félrerugta s aztán felállván egyenesen, csipőre tette két kezét s igy szólt:

– A levél itt van, azt föl nem mutatom; a birtok itt van, azt ki nem adom; a ki lábát ide jussért beteszi, azt majd én fogadom; urambátyámnak pedig megmondom és jól megértse minden mondásomat: kenyerem-savam magának, szénám-zabom a lovának kijárja, de ha a pörről még egy igét ejt az én házamban: föl is út, alá is út. Tisztelem a dunaszentmihályi atyafiakat.

Bánthó István uram most már egyszerre sodorintá meg deresedő bajuszának mind a két szárnyát s ekként felelt:

– Most már fogatok, hanem eljövök a levélért karácsonyra.

Bánthó István kiment az egyik ajtón, hogy lovait befogassa, Kazóné asszonyom pedig kiment a másik ajtón, hogy a gyerekeket megtekintse.

Feri még akkor is az asztalnál ült, de halaványan, Kató pedig az ablaknál állt piros arczczal és könyező szemekkel. Valaminek kellett történni a két gyerek között. A két gyerek aligha egymáson nem felejtette eszét.

Kazóné asszonyom kemény hangon mondá:

– Kató, láss a baromfiak után.

Kató megrezzent és Feri felállt. És felállván, nagy eltökéléssel odalépett Kazóné asszonyom elé és igy szólott a Kató leányzó fülehallatára:

– Kedves asszonynéném: adja nekem Kató hugom feleségül.

Kazóné asszonyom sóbálványnyá meredt. Szeme oda villant a könyező leányra és visszavillámlott a vakmerő kölyökre. És szólt:

– A nevem Kazó, a lovam fakó, a lányom Kató, kendnek nem eladó!

És megfogta a leányzót egyik kezénél s kilódította a másik szobába. Látván ezt a Feri kölyök, nagy tiszteletlenséggel ezt kiáltá:

– Most elmegyek, de a leányért visszajövök s elviszem magammal, ha mind a három isten állja is utamat.

E megbotránkoztató szavakat nem is sughatta más, mint az éretlen ész és a rakonczátlan indulat, mely a Feri kölyökben lakozott. E szavakat, ha hallotta volna, még Bánthó István uram sem hagyhatta volna szó nélkül, sőt inkább még ő is a gyereket érdeme szerint megfeddette volna. Pedig Bánthó István uram is el volt keseredve az ő szivében a fölött, hogy Kazóné asszonyom által az ő atyafiságos ajánlata olyan kurtán elutasittatott. Nem is késlekedett egy perczig sem, sőt maga is segitett a lovakat fölszerszámozni és a kocsi elé fogni, nagy türelmetlenségében kemény szavakkal illetvén a bámészkodó kocsist is, mivelhogy a gyeplőszár nagyon össze volt keveredve. Nyilván csak az ő nagy szivbéli bántalmát akarta a zsörtölődéssel kiszellőztetni.

A mi sikerült is annyiban, hogy Kazóné asszonyomtól illendő tisztességgel elbucsúzhatott, tőle a sok nagy alkalmatlanságért bocsánatot kérhetett, neki az atyafiságos fogadtatást szivesen megköszönhette s őt atyafilátogatóba Dunaszentmihályra egész rokoni bizodalommal meghívhatta, egyuttal megbiztatván az iránt is, hogy sem az, a mi eddig történt, sem az, a mi ezután fog történni köztük, örökké tartó háboruságot nem okozand az atyafiszerető igaz szívek között. Mindezen kölcsönös kiengesztelődés pedig megtörténhetett amaz idő alatt, míg János gazda az utasok pinczetokját jó borral, Mártha szakácsné pedig a tarisznyát jóféle hideg sülttel és pogácsával megtölthetné s a cselédek a bundát, botos csizmát, töltött puskát, uti kucsmát, hóhányó lapátot, abraknak való zabot, etető szénát s egyéb ily szükséges utiszereket konyhából, éléstárból, csereházból, magtárból, szinből, ólból, szerszámkamrából, pinczéből, padlásról előteremthetnék s a kocsiban kellőképen elhelyeznék és megkötözhetnék.

Ez idő alatt a Feri gyerek maga nyergelte és kantározta fel hóka lovát s fölvetvén magát a nyeregbe, odaugratott a baromfiólak felé, a hol Kató leányzó vette számba a baromfiakat, melyek már az ólak előtt külön falkákban kezdtek összeseregelni, hogy ily csunya hideg téli időben még napnyugta előtt éjszakára szép rendben elüljenek. Nézte, nézte őket a leányzó, de bizony hiába, mert nagy, sok, sürü könyhullatás miatt még az ő kiválasztott, kendermagos kis jérczéjét sem láthatta, a ki pedig soha el nem ült a nélkül, hogy a leányzó lábaihoz oda ne kotyogott s két kis sárga szemeivel hozzá jobbról-balról föl ne tekintett volna.

Oda ugratott a gyerek nagy hirtelenséggel, a mely miatt lőn a baromfiaknak hangos szétriadása s a sírdogáló leányzónak néma megrettenése. A gyerek se szólt egy szót sem, a leányzó se tudott megszólalni, csak nézték egymást égő szemekkel, mint két páros csillag. Végre is a leányzó letörlé könyeit és csöndes reszkető hangon ezt susogta:

– Mikor látjuk még egyszer, édes Feri bátyám?

– Vársz-e én rám kedves egyetlen hugom, míg én érted ujra eljövök? – Ezt kérdezte Feri.

Kató leányzó nem tudott felelni, mert könyei ujra megeredtek, csak fejével integetett.

A gyerek belevágta sarkantyuit a ló oldalába, a ló felágaskodott s nagyokat ugrott a kapu felé. De Feri ujra visszavezette s szép csöndesen oda állt a leányzó mellé.

– Eljövök érted, addig is áldjon meg az én istenem!

Ezzel ujra sarkantyuba kapta lovát s mint a sebes szélvész, el-kivágtatott az udvarra; – ki az udvarból, ki a faluból, árkon, keritésen, fuvatagon keresztül, a népeknek nagy bámulatára. Azt sem mondá Kazóné asszonyomnak: jó éjszakát. Meg se várta Bánthó István uramat, csak az erdő szélén. De se ott, se tovább, se hazáig, se otthon nem szólt a Kató leányzóról se apjának, se anyjának, se semmiféle atyafiának. Sőt egy álló hétig szinevilágát se látták, ugy elcsavargott hazulról valamerre. Vad volt, szilaj volt, szegény anyját kétségbe is ejté megváltozása, nagy szótalansága. Erős volt, bátor volt, Duna se vitte el, farkas se vágta le, rossz czimborák se ütötték agyon, förgeteg se temette el, mégis aggódtak miatta minden este, minden reggel. Pedig a kölyök épkézláb volt, csak egy gonosz vállalaton törte fejét, a mi kitudódott a következő uton-módon:

Ugyanis Tamás apostol napjának estéjén azt mondá a Feri kölyök Bánthó István uramnak a pipázó szobában, mikor a többi házbeli népség már lenyugodott:

– Édes apám uram, meg akarok házasodni.

Bánthó István uram nagyot nézett e szavakra s hamarjában nem felelt, nem lévén tisztában az iránt, tréfára vegye-e a dolgot, vagy összeszidja a kölyket. A kölyök folytatá nagy, elszánt komolysággal.

– Vagy megházasodom, vagy elmegyek a francziára.

– No kölyök, e szavadból most már látom, hogy megint valami ostobaság ütközött beléd.

A kölyök folytatá:

– Kazó Katalin hugomat akarom feleségül venni Kazavölgyéről.

– Megháborodott a te elméd. Vajjon nem szemmel láttad-e s füllel hallottad-e, hogy Kazóné atyánkfiával minémü gyülölséges pörben állunk?

– Jól tudom.

– Avagy meggondoltad-e, hogy Kazóné asszonyom a legutolsó szántógyereknek is előbb odaadná lányát feleségül, mint egynek mi közülünk?

– Jól meggondoltam.

– És vajjon belátod-e elméddel, hogy míg a zálogos birtok kezünk között nem lesz, addig te Kató hugom kezéről nem is álmodhatol; az a birtok pedig kezünk közé nem juthat, míg egy bizonyos fundamentomos irományt meg nem szerezhetünk, a melyre nézve ugyan harmadnapja már a Kanczelláriától mandátumot kaptunk, de a melytől az ekzekuczió még messze van.

– Sem birtokról, sem irományról, sem ekzekuczióról nem akarok hallani. Nekem a leányzó kell, semmi más.

Bánthó István uram fölkelt ülőhelyéről, elővette a pipaszurkálót, kitisztogatta öblös pipáját, az ablakdeszkáról elemelte a vörös márványból faragott dohánytartót, megtömte a pipát istenesen, taplót gyujtott, pipára gyujtott s aztán ujra leült a zsöllyeszékbe s nyugodt hangon így felelt:

– Most már látom, hogy nincs egyéb hátra, minthogy megint a kutágashoz kötöztesselek, mint olyat, a ki el akar szaladni. Hogy vehetnéd te el Kazó Katalint, ha se az anyja oda nem adja, sem a birtok vele nem jár.

– Már pedig én, édes apám uram, elhozom Kató hugomat. Ha oda adják: elhozom szép szerével; ha oda nem adják: elhozom, a hogy lehet; – de én elhozom. Nyolczadmagammal hajnalban elindulok Kazavölgyére s egy hét mulva vagy itthon leszek a leányzóval, vagy Komáromban leszek a verbung komendánsnál, vagy nem leszek sehol sem. Ha pedig édes apám uram ezt megengedni sehogy se akarná; akkor ne beszéljünk többet a dologról, hanem vegye le azt az egycsöves puskát a szegről, én se kezemet föl nem emelem, se nem kiáltok egy jajszót, lőjjön agyon, mint a kutyát. Ne is gondolkodjék, ne is szóljon egy szót se, mert nekem már az mind hiába lészen.

Látszott a kölyöknek komoly és halavány arczáról, hogy az ő lelkében igen erős az eltökélés. Bánthó István uram jól ismerte már arról az oldaláról, hogy könnyebb az élőfát gyökerestől kirántani a földből, mint e makacs kölyök szívéből kiirtani a meggyökeresedett elhatározást.

– Várj csak rám, majd mindjárt mondok valamit – szólt s ezzel kiiramodott a szobából.

Bánthó István uramnak az volt az ő rossz szokása, hogy a midőn az ő szíve és elméje valamikép megterhelődött s ennélfogva okos gondolatok hiával volt, menten sietett ki a cselédek és szegődöttek közé, a holott is mindig találván hibát, gondatlanságot, fogyatkozást: az ő szedte-vette, henye gondatlan népeit ránczba szedte, jól összehordta, miközben szívének és elméjének terheit ekként lehányván, nyugodt lélekkel és világos gondolattal foghatott ő nagy dolgaihoz. Most is azért fordula ki a szobából, hová azonban, miután ez üditő foglalkozását befejezte volna olyan eleven hangon, melyet még a tanyákon is meghallhatának, ujra visszatére.

– No kölyök, – szólt, – nem avatom kezem a te bolondos dolgaidba. Ha veszni tértél: ám te lássad. Sem nem biztatlak, sem utadat nem állom. Se jó szómat, se rossz szómat nem viszed magaddal. Ha jön a leányzó: anyáddal együtt fogadjuk becsülettel; – ha pedig szégyent, gyalázatot hozasz én fejemre s rossz hirt, emberszólást a familiára: korbács lészen és megvettetés te jutalmad. Nehogy azonban valamiképen magadhoz hasonlatos szeleburdi, oktalan kölykekkel távozz utadra: Gyárthó, Véghes és Laszly uramöcséimet megkérem, hogy veled tartsanak. Most hát takarodjál, aludd ki magadat.

Feri nem szólt, csöndes jó éjszakát kivánt s eltávozott a szobából.

Bánthó István uram pedig a fiókos szekrényből elővett egy pöcsétes irást, fejére nyomta prémes süvegét, vállára kerité rókaprémes dókáját, kezébe vette hosszunyelü fokosát s eltávozott hazulról a faluba, hogy fent nevezett uraöcscseit a veszedelmes hosszú útra rábeszélné s némely egyéb fontos tennivalókra is – melyeket azonban a gyereknek nem szükséges tudni – őket jó szóval, gazdag igérettel s a temetősarki füzes-kaszálló odaajánlásával rávenné. Ebbéli fáradozása sikerült is annyira, hogy a mikor a kakas az éjfél utáni három órát elkukorikolta: Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék jól etetett és jól itatott lovaikon már ott állottak nyeregben a pitvar előtt, hogy az égettboros butykosból nagyokat húznának s Feri gyerekkel együtt Csege felé még a kemény hajnali szélben elporoszkálnának.

Érkezésük lőn pedig Csegére még napfölkelte előtt, a hol a hat Tekeressy gyerek, mind valamennyien atyafiak s erős, ifjú legények már türelmetlenül várták őket fölnyergelt és kantározott lovakkal s Virágh Peti nemes legénynyel egyetemben, a ki ugyan nem volt atyafiság, de a Tekeressy-gyerekeknek jó pajtásuk levén, tőlük elmaradni sehogy sem akart. Minden jelből látszott, hogy közöttük jó eleve megtörtént már az összebeszélés arra nézve, hogy mikor és mi végből mennének Kazavölgyére, a holott pedig időközben szintén nagy dolgok történtenek.

Tudni kell ugyanis, hogy Kazóné asszonyom, mihelyt Bánthó István uram Kazavölgyéről eltávozott, első dolgának tekinté mindama szobákat kisöpretni és kifüstöltetni, a melyekben Bánthóék megfordultak avagy éjjeli tanyát tartottak.

Mikor pedig ez megtörtént volna, szemre birá az ő egyetlen Kató leányát, hogy nagy keménységgel kikérdezze őt ama lézengő, kamasz Bánthó gyerekkel való beszélgetései s egyéb illetlen magaviselete felől s e közben betekintsen az ő szívének és veséjének legbelsőbb titkaiba. Teljességgel meggyőződvén pedig arról, hogy a gyereknek képe fészket vert a leányzó szívében, miként az énekes madár a sürü lombos bokornak ágai közt: példás anyai szigorral megfeddé őt ama kárhozatos könnyelmüségért és önnönmagáról való megfeledkezésért, melylyel egy jött-mentre szemet vetni s annak gyalázatos vakmerőségét érdemlett módon vissza nem utasitani, sőt még édes anyja elől is eltitkolni nem irtózott. Egyszersmind pedig megoktatá a leányzót az iránt is, mit kiván tőle a familia becsülete, anyjának tekintélye s az utolsó kazavölgyi Kazó ivadéknak jó hírneve.

A leányzó békén tűrte s külső látszat szerint jó szívvel is fogadta édes anyjának bölcs oktatásait s példás szemrehányásait, noha az ő szívében folytonosan csak a Feri gyerekről gondolkodott. De Kazóné asszonyomat se ismerte az, a ki föltette róla, hogy ő neki a külső látszat is elégséges. Jól keresztül látott ő a leányzón s azért nem is késlekedett olyan tisztes praktikához nyulni, melylyel a leány nyavalyáját gyökeresen megorvosolhatná.

Nyilván való dolog volt ugyanis, hogy méltóságos Marczalházy Sámuel referendárius uramnak Elek nevű idősebbik fia, jó családbeli, deli külsejü, erkölcsös és tanult ifju, már régóta jó szemmel kiséri Kató leányzót, sőt egyszer már illendő tisztességgel meg is kérette kezét Kazóné asszonyomtól, noha akkor a leány fiatalsága miatt minden siker nélkül. Miután pedig a pörnek veszedelmes fordulatán csak Marczalházy uramnak erős keze, a leánynak még veszedelmesebb indulatán pedig csak a tisztességes férjhezmenetel segithetett: ennélfogva minden oldalról csak kivánatos volna, hogy az Elek ifju ur elfelejtkeznék a multkori lépésnek sikertelenségéről s megujitaná a familiával való jó ismeretséget.

Csodálatos módon ez meg is történt. Hogy volt, hogy nem volt, bizonyosan nem tudhatni, elég az hozzá, hogy Kazóné asszonyomnak előzetes tudomásával és beleegyezésével Elek ifju ur karácson estéjére több nemes legényekkel s uri ifju emberekkel mint jó barátjaival együtt Kazavölgyére érkezett, hogy Kató szívét meglágyitaná s hajlandóvá tenné amaz ünnepélyes szavak örvendetes meghallgatására, melyeket a második ünnepen kijövendő Balogh János viczispán uram fog az ő száján kiejteni, hogy a Kató leányzó kezét megkérje marczalházi Marczalházy Elek nemes ifju urnak s nemes Komáromvármegye ez idő szerinti tiszteletbeli főnótáriusának számára.

Szép volt a házasulandó ifju ember az ő világos kék díszes ruhájában s az ő jó nevelésü, ékes, tanult beszédjével, de Kató leányzó, a mint őt meglátta s édes szavait meghallotta: menten nagy nyilallást érzett szíve táján s két orczája olyan halavány lett, mintha most huzták volna ki a koporsóból. Szegény leány, bizony meg is lehetett volna sajnálni, ha szabad lett volna szólni Kazóné asszonyom előtt, kinek mindenütt jelenvalósága miatt azonban ezt tenni nem lehetett.

Mulattak az ifju emberek nagy jó kedvvel, tisztes jámborsággal Kazóné asszonyomnak nagy lelki gyönyörüségére s Kató leányzónak nagy lelki fájdalmára, noha pedig őszintén meg kell vallani, hogy mind az ifju emberek Elek ifju urral egyetemben mindent elkövettek az ő felviditására, ámbátor ezen ifju emberek közt egy sem találtatnék, a ki az ő szíve fenekén Kató kezére ne vágyakozott s Elek ifju urra némi-némiképen ne irigykedett volna, a mit azonban a fenálló jó barátság miatt világért ki nem mutatnának.

Öreg este volt már, midőn a legjobb mulatozás közben bejött a szobába egy cselédlány s Kazóné asszonyomnak fülébe sugott valamit.

Kazóné asszonyom felpattant mint a szikra s nagy sebten ment ki az előszobába, az előszobából pedig a pitvarba. A pitvar előtt állt egy lovas legény, a ki nem volt más, mint Bánthó Feri, a ki im ekként szóla:

– Szerencsés jó estét és boldog ünnepet kivánok kedves asszonynéném, sokan vagyunk, látogatóba jöttünk, ha jó szívvel fogad bennünket uri házánál.

– Az ördög hozott benneteket, nem is a jó szellem, – szóla Kazóné asszonyom, – szálljatok le a lóról.

– Mi is itt volnánk, – szóltak Gyárthó, Véghes és Laszly, előugratva lovaikkal.

– Vagytok-e még többen?

– Igen is szolgálatjára, – szólt Tekeressy Béni, – itt vagyok hatodmagammal egy apától, egy anyától való édes testvérek. Van egy barátunk is Virágh Peti, ihol la!

Kazóné asszonyom se bosszuságát, se örömét ki nem nyilvánithatta, mert a sok hetyke legény körülrajozta őt, ki a kezét, ki a köténye szélét csókolván meg nagy szeleburdisággal. Még utóbb neki is örülnie kellett, akármi vége lesz is örömének a rá következő nap virradtán. Egyedül csak Bánthó Feri mutatta magát szégyenlősnek és tartózkodónak, a mire tudnivalóképen elegendő oka lehetett.

Azonban az ujonnan jött vendégek elkeveredtek a régiek között és ámbátor nagy utat bejártak, egész nap le se szállhatván a nyeregből: mindamellett győzték a jó kedvet és dinomdánomot épen csak ugy, miképen a régebbi vendégek. Elek ifju ur és Bánthó Feri ugyan nem igen vettek részt a hejehujában, valamint Kató leányzó is – mint később maga elbeszélte – ugy érezte magát, mint a kit a hideg bánt s gyönge két orczája is hol elpirult, hol elhalaványodott, hol pedig egész testében reszketett, mint a nyárfalevél, de mindamellett a többi siheder csak mulatozott, oda se nézvén Elek ifju ur, Bánthó Feri és a Kató leányzó belső aggodalmainak.

Végre is telt az idő, mélységes lett az éjszaka s az ujonnan jött vendégek nyugodalomra kivánkoztak. És minek utána Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék a kastély belső szobáinak mivoltát (az ő sok hizelkedő szavukra) Kazóné asszonyom kiséretében megtekintették, Elek ifju ur és a Feri gyerek pedig egymással nagy titokban kibeszélték volna magukat: mind a régebbi és ujonnan jött vendégek sok hálálkozással éjszakai nyugodalomra tértek, a régebbiek, a mint illett, a kastélynak vendégszobáiban; az ujabbak pedig, a mint tellett, a csereházban.

Beköszöntvén pedig a reggel, ugymint karácson második ünnepének reggele, Kazóné asszonyom nagy álmélkodással látta, hogy Kató leányzó hálószobája és fekvő ágya egészen üresen áll s hogy a leány még egy óra mulva sem kerül elő, noha már a templomba az elsőt harangozzák s a kastélybeli vendégek is már nagy zsivajjal vannak.

Keresi tehát a leányt mind az egész házban és udvarban, künt és bent, szobákban és konyhában, éléskamrában és mindenütt, de csak nem találja.

– Nem láttad azt a lányt? – kérdi végre János gazdától.

– Nem én tekintetes nagyasszonyom, pedig kora hajnal óta fönt vagyok, mivel a csereházbeli vendég urakat kellett útra bocsájtanom.

– Hát elmentek a csereházbeli vendégek?

– El azok az első hajnali kakasszóra.

– No akkor rátok is száll az isten nyila, – szólt Kazóné asszonyom nagy indulattal, eszébe jutván, hogy az ő lányát ama gonosz jöttment emberek vihették el.

Nosza sietett most tüzet kiáltani s mind az egész udvarbeli népséget, cselédeket, vendégeket, bejárókat, sőt az egész falubeli jobbágyságot fellázitani. »Kapára, kaszára, lóra, kocsira, utánok, gyilkosok, haramiák« – rikoltozá szünet nélkül, hogy szinte megesett rá az embernek szíve. A sok léhütő népség, vendégség, jobbágyság lótott-futott, jajgatott és kérdezősködött, asszonyok, gyerekek, örege-apraja esze nélkül. Soha ilyen nagy riadalmat Kazavölgye még nem látott. Még a pap is hiába várta a templomba menőket, ott kellett hagynia templomot, kathedrát, úrasztalát ürességben.

Mikoron pedig legnagyobb volna a fejetlenség: imé jön Balogh János viczispán uram ötlovas hintóval, járásbéli szolgabiróval, vármegye-katonával, teljes parádéval, hogy megkérné a leányzó kezét Elek urfi számára nagy ünnepélyességgel. És jön és leszáll és néz tétova és kérdez és semmiképen meg nem érti a nagy zenebonának okát és eredetét, sőt még az Elek ifju urat se találja, minthogy az is ott hagyá Kazavölgyét hajnal hasadtával, Kazóné asszonyom is már rég bement a belső szobába, bizonyosan siránkozik s rejti magát az emberi tekintetek elől.

Azonban Kazóné asszonyom azt nem cselekszi. Erőt vesz szívének nagy keserüségén s jön ki a pitvarba, tartván kezében egy irott levelet. És szól ekképen:

– Tekintetes vicze-ispán uram! A tegnapi napnak, ugy mint az 1796-ik esztendei karácson első napjának estéjén több dunaszentmihályi tolnamegyei lakosok, ugymint Gyárthó, Véghes, Laszly és Bánthó néven nevezettek s több mások atyafilátogatás ürügye alatt uri házamba betolakodván, innen a mai napra virradóra tudtom és beleegyezésem nélkül nemcsak leányomat, ugymint kazavölgyi Kazó Katalin hajadon leányzót elrabolták s nemcsak ennek reménybeli vőlegényét, ugymint marczalházi Marczalházy Elek ifju embert elsikkasztották, hanem azonfelül a kazavölgyi Kazó-család első fundamentomos osztálylevelét s a kazavölgyi családfát is szekrényeim feltörése mellett nyilt erőszakkal s előre eltökéllett szándékkal éjnek éjszakáján, gonosz czimboraságban szintén elrabolni nem irtóztak és ámbátor ezen levelüknek rendén azzal mentik magukat, hogy a fundamentomos osztálylevél és családfa mint közös irományok kiadására királyi mandátummal birnak, mindamellett minekutána e mandátum ellen tiltakozom és annak ime ezennel ünnepélyesen ellentmondok, tehát én özvegy Kazó Miklósné született kazavölgyi Kazó Juditha asszony vádló és fölperes a fentnevezettek és gonosz czimboráik ellen betörés, nagyobb hatalmaskodás, nemesi házam megsértése, a familia-irományoknak és leányomnak elrablása miatt vádat, keresetet és panaszt emelek, fejüket és jószágukat s minden nemü javaikat megkeresem, kérvén, hogy ebbéli előleges jelentésem nyomban protukolumba vétessék.

Balogh János viczispán uram komolyan meghallgatván e rettenetes esetet, ekként szólt:

– A panasz felvétetik s járásbéli szolgabiró ur annak nyomban való beprotokollálására utasittatik.

Kazóné asszonyom most már az egybegyült nagy közönséghez ekként szólott:

– Minekutána a világi igazságszolgáltatás utjai lassúk és tekervényesek és ámbár igazságomban lévén, annak végét nyugton bevárhatom: mindamellett mindenkinek tudtára adom, hogy a ki nékem ama fundamentomos iratokat és a familia családfáját lányommal együtt vagy a nélkül először visszahozza és kezembe szolgáltatja: annak, ha nemes rendü, az egyetlen leányomat feleségül adom, ha pedig paraszt származásu, néki száz azaz egyszáz tinót ajándékozok. Isten engem ugy segéljen. Hallják meg ezt minden emberek s legyen tanum a tekintetes vármegye viczeispánja!

Nosza lőn most nagy sivalkodás és sürgés-forgás kiváltképen ama ifju vendégurak között, kik az Elek ifju urral a házhoz jöttenek. Mind valamennyi lóra kapott s fokossal s egyéb kézbeli fegyverekkel szélvész módjára a leányrablók után iramodott.

Igy lőn üres a kastély s igy lőn csendesség annak falai között dél tájra. Nem is maradt ott más, mint viczispán uram a járásbéli szolgabiróval, hogy Kazóné asszonyomat – kin erőt vett a gyöngeség, nagy sok keserü bánatában s szünet nélkül való könyhullatásai közt vigasztalnák s egyuttal most már szomoru hivatalos kötelességüket elvégeznék.

Alig ültek le azonban az ebédhez, ismét nagy zsivaj hallatszott a falu felől. Kimenvén pedig mind valamennyien, láthatták, hogy imé most fordul az udvarra egy kocsi, rajta a Kató leányzó, ki szemeit eltakarva keservesen zokog, mellette pedig lóháton ama gonosz Bánthó Feri kölyök, a ki le se száll a lováról, csak onnan beszél Kazóné asszonyomhoz:

– Kató hugomat elraboltam, társaim pedig az én tudtom nélkül holmi pörös irományokat hoztak magukkal. De nekem irományok és birtokok nem kellenek, én szívem szerint csak Kató hugomat szeretem, élve-halva csak az övé lesz hűségem. Nehogy pedig azt gondolják, hogy én jószágot akartam ragadozni, visszahoztam az irományokat és haza kisértem hugomat is olyan tisztán, mint az imádság. Imé asszonyom, fogadja vissza leányát és még egyszer utoljára kérem, adja nekem feleségül. Ha megtagadja kérésemet: isten legyen irgalmas árva fejemnek.

Még egy kissé várt a gyerek s aztán mikor látta, hogy Kazóné asszonyom nem szól, csak sír, csak lányát öleli s csak az irományokat szorongatja: szomoru arczczal, komor képpel hátra fartatott lovával.

Viczispán uram szakálát simogatta s oda férkőzvén Kazóné asszonyomhoz, azt mondá néki:

– Kedves hugomasszony, ne adnánk egy jó szót annak a gyereknek?

– Jere fiam, – mondá e szavakra Kazóné asszonyom nagy vontatva Ferinek, – szállj le lovadról, rossz kölyök vagy, meg nem érdemled, de most már legyen a lányom a tiéd; ha esküm nem kötne, soha se látnád többé.

– – E szavakat pedig sohase felejti el az Örzse szolgáló, a ki épen akkor ott alkalmatlankodván Kazóné asszonyom keze ügyében, kapott olyan hátbaütést, hogy menten hasra esett a hóban, a füle se látszott ki belőle.