III.

Lassanként belátta nemzetes uram is, hogy itt a harasztban bizony egy kis gyerek fészkelődik, a ki senki másra, csak épen ő rá várakozott. Miért nézne két szemével épen ő rá? Miért nyujtogatná két apró kezecskéjét épen ő feléje? Ha nem azért!

De mit csináljon most már?

Első dolog természetesen a kucsmát elvenni a kutya lába mellől s azt föltenni fejére.

Azután a gyereket is ki kell venni a haraszt mélységeiből. Nyilván való, hogy a gyerek ölbe kivánkozik.

Ölbe?

Hát nemzetes uram vegyen ölbe nyafogó kölyket? Nem teszi ő azt a Pilátusnak se. Nem dajka ő s nem volt dajka az öreg apja se. Az lenne csak csúfság a világon, ha valaki meg találná látni, hogy ő ölben gyereket tart. Sohase volt az ő ölében egyéb, mint malacz, nyul, őz-ünő, kecske-gida, csobolyó, csutora s egyéb efféle nemes emberhez való jószág.

Azonban szürkül az est. A szél is csöndesebb, estére egészen eláll. Néhány percz mulva egészen sötét lesz. Nem látja őt meg senki.

Megfogja a piczinynek egyik kezét s egyik lábát s annál fogva fölemeli, mint a süldő nyulat.

A poronty már nem szopós. Talán több esztendősnél. Kövér pufók kölyök. Olyan éles fogai vannak, mint a vésü. Ruhácskája elég meleg, csak lábfeje meztelen. Visit, mintha nyúznák.

Elereszti kezét lábát s leteszi a harasztra. Mindjárt elhallgat, nem visit tovább. De mégis nyöszörög. A feje mélyebben van, mint a lába.

Nemzetes uram ott ülő helyében kibujik a posztószél tarisznyából s oda teszi a tarisznyát a gyerek háta és feje alá. A gyerek tovább nyöszörög, de csikszemeit le nem veszi nemzetes uram arczáról. Mintha nem is félne, sőt mintha bizakodnék nemzetes uramban.

– Mi kell te patkány? Talán éhes vagy? Azt akarod, hogy csecset adjak? No csak azt várd.

Nemzetes uram belenyul a tarisznyába s kivesz onnan egy darab vadászpogácsát. Letör belőle egy falatnyit s oda adja a gyerek kezébe. Vajon mit csinál vele?

Mit-e? Iczi-piczi kezével úgy megfogja az a kölyök azt a pogácsát, mint Krisztus a vargát s tömi magába egész gyönyörüséggel.

Nemzetes uram a fejét csóválja.

– Ejnye adta porontya, tud ám enni!

Ujra belenyul a tarisznyába s kiveszi onnan bicskáját s kivesz egy jókora háta-szalonnát. Hosszu szeleteket vág a szalonnából s kinálja a gyereket. Eszik a gyerek, mint a farkas.

– A ragyogóját ennek a fattyunak, megeszi minden szalonnámat. Te féreg, te utóbb engem magamat is felfalsz! Utóbb még majd talán megiszod a boromat is.

Igaz a! Szomjas is lehet a kölyök.

Nemzetes uram megint belenyul a tarisznyába s kiveszi a csutorát. Lecsavarja kupakját, nagyot húz belőle ő maga, azután megtörli a csutora száját s oda tartja a piczinynek ajkaihoz.

No nézze az ember! A csutora kotyog-kotyog, de egy csöppnyi se megy félre, iszik a gyerek, mint a gödény, pedig jóféle gyönge borocska van a csutorában.

– Egészségedre te kukacz!

Még meg is törölgeti azt a piczi szájacskát.

De ádáz haraggal néz a két kutyára.

– Dögök, ti varrtátok a nyakamba ezt az éhes kölyket, kocsiostort készitek a bőrötökből.

Az ostoba kuvaszok azt hiszik, most dicséretet és elismerést kaptak a nemzetes urtól. Farkukat csóválják örömükben.

De rég leszállt a nap, a hó is elállt, a szél is elült, foszlányos felhők úsztak az égen s onnan a vámosi határ felől ragyogni kezdett a holdvilág. Kezdett az idő hidegebbre válni. A gyereknek kezecskéje, lábacskája olyan hideg volt már, mint a valóságos jég.

Nemzetes uram ujra meg ujra huzott egyet a csutorából s megint elkezdte dudolgatni a Kakas dalát. »Eladtam a kakasom, tizenhárom garason.«

Közben megnézte, mi van a tarisznyában. Volt biz abban sok mindenféle. Lőportartó, kostök, pipaszerszám, sós-paprikás faszelencze, bicska, szalonna, vadászpogácsa, darab kenyér kendőbe takarva, zsákmadzag, bajuszpedrő, még egy kis csikóra való csengő is. Manó tudja, hogy keveredett oda. Visszakerült bele a csutora is, de azért még mindig maradt benne hely a gyerek számára is.

Fogta a tarisznyát, kinyitotta. Fogta a kölyket, a tarisznyába beültette. Akkor megfogta a tarisznya két szélét s a kölyket belerázta, belezöcskölte. Csak a feje látszott ki belőle. Még csak nem is orditott a kölyök, hanem mosolyogva, jó kedvvel nézett nemzetes uram szemébe.

– Bárcsak megfagynál az éjjel, adta kölyke!

Mélyen beásta a tarisznyát az enyhe harasztba. Kucsmáját füleire húzta s maga is mélyen befuródott a haraszt alá.

A hold oda világitott torzonborz arczára. De ő csak tovább dudolgatta az altató dalt. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« Mire tizedszer eldalolta: ő is aludt, a gyerek is aludt istennek nevében. Oda feküdt melléjük a két kuvasz is a hó tetejére.

Alugyatok! Csöndes jó éjszakát! Kakas-szó, kutyaugatás, emberhang, zajgó lélek, bűnös érzés nem zavarja álmatokat. Nyugton lehettek a magas Bakonyban. A nagy erdők zúgása, ezer csillag fénye s a tiszta holdnak ezüstös mosolya őrködik fölöttetek. No meg a két kuvasz.

De nem őrködik a boldogtalan anya fölött.

Futott, futott az az asszony, mignem elérte Herendet. Tizszer is elesett, ujra fölkelt s megint futott. Néha azt gondolta, jobb volna fekve maradni. A förgeteg eltemetné, a hó beboritaná, nem kellene tovább kínlódnia. De a förgeteg zúgásában megint gyermeksírás ütődött füleihez. Az a hang, az a hang! Alig vánszorgott már, de azért felugrott s tovább futott.

Alkonyatkor ért a nagy kocsmához. Nem is úgy lépett, hanem úgy esett be a pitvarba. Betámolygott az ivóba, leült a kályha mellé a sarokba. Ölébe tette két kezét, két kezébe temette fejét s ott ült órákig szótlanul. Csak néha-néha vonaglott egyet, a mint zokogását elfojtotta. Ruhájából a havat kirázni se jutott eszébe, ott olvadt ki a hó belőle a kályha mellett. Csuron-víz lett mindene. De ő ezzel nem törődött.

Jó ember volt a korcsmáros, jó asszony volt a felesége. Észrevették a lány szótlanságát, nagy keserüségét. A kocsmáros úgy jó későn este oda szólt hozzája.

– Éhes vagy lányom, vagy beteg? Honnan jöttél, mi járatban vagy?

A lánynak akkor is könnyei folytak.

– Nem tudom mi bajom. Szegény cselédleány vagyok, helyet keresek.

Adtak neki enni. Alig evett valamit. Adtak neki egy pohár forralt bort is, azt megitta. El is mámorosodott, erőt is nyert tőle.

Sok vendég volt a kocsmában. A szentgáli nemes urak mulattak nagy sereggel. Valami vadászatból haza jövet tértek oda be.

A lány oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.

– Köszönöm a szivességét nagyasszonyom, de én most fizetni nem tudok. Kérnék éjjeli szállást is s akármiféle munkában becsületesen megszolgálnám s megfizetne érte az isten is.

– Eredj a konyhába, láss a dolog után, maradj itt holnapig, holnap disznóölés lesz, hasznodat vehetem, azután majd meglássuk.

Csodálatos erő van az asszony lelkében. Hát még a bűnös asszony lelkében!

Az a bűnös nő dolgozott s munka közben felejtkezett. Lelkének minden kínja, bűnének minden tudata, piczinyéhez való szerelmének minden gyötrődése mintha enyhült volna a munkának zaja közben.

De nem ért az semmit. Jött az éjszaka, a magány és a sötétség. Minden fájdalom kiszabadult akkor rejtekéből s valamennyi az ő beteg lelkének rohant s tépte, szaggatta azt a beteg lelket. Zúgott a szél: gyermeke nyöszörgése zúgott a szélben. Szólt a zene a nagy ivóban: gyermekének zokogása szólt a zenében. Vidám dalokat énekeltek a szentgáli urak, még a vidám dalokon át is eljött hozzá egy hang a messzeségből, a nagy erdők mellől, az ó-téglavető gödreiből. Egy gyermek van ott, szép, üde, piros édes gyermek, aludt édesen, fölébredt magánosan, sír most keservesen.

A szemét se hunyta le a nő. Úgy kelt föl idegen fekvő helyéről, a mint este lefeküdt.

S a hajnali és reggeli munkánál mégis együtt dolgozott a többi munkás néppel.

Hanem a mikor napkölte után leültek a fölöstökömhöz s a kocsmáros körülnézett köztük, meglátta a kocsmáros a nőnek arczát s szeme az arczon veszett.

Beesett szemek, hulldogáló könnyek, szederjes ajkak, ijedtség és reszkető félelem: ebből állott az az arcz.

A kocsmáros részvéttel szólt hozzá.

– Te beteg vagy lányom vagy háborodott.

A bűnös anya nem fojthatta el tovább kinlódását. Kitört belőle a köny is, a szó is.

– Piczinyem van, édes nagyuram, a szivem megszakad érte, szeretném elhozni. Engedje meg az isten irgalmára!

– Hol hagytad?

A nő halálra ijedt, elsápadt, inai majd összerogytak. Mit mondjon, mit feleljen? – Végre csöndes hangon felelt, alig lehetett meghallani.

– A Gombási csárdában.

– No hát eredj érte. Hanem előbb egyél s egy pohár meleg bort igyál rá. Hiszen jártányi erőd sincs. Délre visszajőjj!

A lány nem is úgy rohant, hanem úgy esett oda a kocsmáros kezéhez, hogy azt megcsókolja. Szólni nem tudott.

De azután megtörölte könnyeit, haját rendbe hozta, ruháját megigazitá, evett-ivott jó étvágygyal, egy kis meleg sültet, jó karéj kenyeret, egy bögrécske tejet a picziny számára magához vett s ment elhagyott gyermeke után gyorsan, mint az evet.

Az anyának szerelme az ő piczinyjéhez örökké tart. Még a bűn se képes azt kioltani.

Repeső lélekkel sietett az anya az ó-téglavetőhöz. Megtalálta az első körültekintésre. Rohant a szélső gödörhöz, a fuvatag boltozata alá, a süppedő harasztra. A gyermeket nem találta.

Mi ez? Eszeveszett sietséggel ment ki az útra körülnézni. Ujra meggyőződött, hogy ez az ó-téglavető. Egyik gödröt a másik után befutotta s ujra odarohant a szélsőhöz.

– Uram én istenem, el ne hagyj!

Neki ment a harasztnak. Szórta szélyel két kezével. Hó szitált, falevél röpködött körülötte.

– Itt kell lenni, itt kell lenni!

Elesett, ujra fölkelt. Kifáradt, elfeküdt, elnyúlt a harasztba. Megint felugrott, a mint ereje engedte.

– Oh édes lelkem, aranyom, üdvösségem, édes piczi gyermekem!

Nem birta tovább. Összeesett. Agya elsötétült. Mozdulatlanul terült el a szétszórt haraszton. A hideg téli nap ragyogó sugara játszadozott halvány arczán, behunyt szemein, szétkuszált hajfürtein.

Elvitte a kis gyermeket nemzetes Böthök uram. Vitte Szent-Gál felé. Édes szavakkal beszélgetett a kis gyermekkel, de azért közben-közben szidta a Gombási csárda két kuvaszát.