IV.

Arra pedig jó oka volt, hogy összeszidja a két kuvaszt. Mert az a két kuvasz nem engedte meg, hogy magát kedvére kialudja. Alig fordult a Gönczöl szekerének rudja aláfelé, alig volt két vagy három óra éjfél után, az a két eb olyan ugatást mivelt, hogy nemzetes uramnak föl kellett ébrednie. Bizonyosan azt hitte a két ostoba állat, hogy nemzetes uram és a kölyök megfagy a hajnali hidegben.

Ádventi napokban hol van még a reggel éjfél után két-három órakor.

De azért nemzetes uram fölébredt, felült, körülnézett és kucsmáját felhuzta a két füléről. Az ég kitisztult, ragyogtak a csillagok s a hold kényesen sétált s kevélyen és pazarul szórta a fényt az ég magasán. Hó boritotta a vidéket. Olyan világos volt, hogy a pap prédikácziót tanulhatott a hófénynél és a holdvilágnál. Csak a csárda fölött, csak a falu mögött és csak arra föl a Halyag felé sötétlettek a Bakony szálas erdei.

Nemzetes uram kis mámort érzett. A tegnapi sok bortól s az éjjeli mély alvástól. Nem is mulik el a mámor addig, mig egy italnyi jóféle illatos törkölypálinkát fel nem hajt. Ezért be kell nézni a csárdába okvetlenül.

Ott ülő helyében levette a kucsmát a fejéről. De nem azért ám, hogy istenhez fohászkodjék, a miért őt az isten megtartotta az éjszaka és szerencsésen fölvirasztotta a mai napra. Hanem azért, hogy egy marok hóval jól bedörzsölje homlokát, szemét és füleit s a kucsma fekete szőrével mind ama helyekről a havat letörölje. Ennyiből állt a mosdás, fürdés, öltözködés és a pipere. A királyi vadászatokon sincs máskép soha. Tanulhatnának tőle az udvari és nagyvárosi mindennemü és rangu és koru pipesek.

Föltápászkodott s kiment az országos utra, indult a csárda felé. Egy kissé bántotta a lelkiismeret, hogy az este a nélkül mult el, hogy a csárdába benézett volna. No de pótolni lehet ezt a mulasztást.

A poronty természetesen eszébe se jutott.

De valami hiányosságot mégis érzett. Megállt, gondolkodóba esett. Mi hija is lehet csak a világnak?

– A pipa. Igaz a! Hol is csak az a pipa?

Keresi a dolmányzsebben kivül. Ott nincs. Keresi a dolmányzsebben belül. Ott sincs. Körülnézi a csizmaszárakat. Azokban sincs. Hátra fordul, körülnéz, hátha elejtette. Nincs sehol, pedig a havon meg lehetne látni. Csak a két kuvasz ólálkodik körülötte. Rájuk förmed.

– Hová tettem a pipámat héjh?

Jól tudja azt a két kuvasz, de meg nem mondaná a világért se. Csak a füleiket hegyezik. Ki is nevetnék nemzetes uramat, ha ez illetlen dolog nem volna.

Végre a helyes útra téved nemzetes uram kutató elméje.

– Persze, hogy a tarisznyában van a pipa.

Oda nyul a vállához balkezével, hogy a tarisznyaszijjat megrántsa s a tarisznyát előre forditsa. Nincs tarisznyaszij. Megtapogatja hátulsó oldalát. Nincs tarisznya.

– Hol a pokol fenekében van az a tarisznya?

Csak ezt várták a kuvaszok. Nyomban visszafutottak az ó-téglavetőhöz.

Azonnal nyilvánvaló lett nemzetes uram előtt, hogy a tarisznyának ott kell lenni, a hol az éjszakát töltötte, Az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt.

Megfordul, visszaballag, megtalálja a tarisznyaszijjat, megfogja s annál fogva fölemeli a tarisznyát. Nagyon nehéz a tarisznya.

– Mi a manó! Hiszen nem a nagy csutorát tettem én ebbe az este!

Fölhajtja a tarisznya hajtókáját s belenyul. Egy borzas fejecske, két apró fülecske akad a kezébe.

– Ez nem a pipa, nem is a nagy csutora.

De nem ám. A poronty van ott nemzetes uram. Ime kezd is már nyöszörögni, fészkelődni.

– Hejh a ki áldottja van ennek a világnak!

Akkor jutott csak eszébe a gyerek s mind az a sok bosszuság és vesződség, melyen ő az este a két kuvasz miatt keresztül ment. Bosszusan lehajtotta a tarisznya hajtókáját, fölkapta vállára a tarisznyát, hiába nyöszörgött és rugdalódott benne a gyerek, meg se állt vele a Gombási csárdáig.

Ott átadta a gyereket a csárdásnénak.

– Nézze csak hugom asszony, micsoda szerencsétlenség ért engem az utban.

A csárdásné kihuzta a gyereket a tarisznyából, levetkőztette, talált egy pár gyüszűnyi czipőcskét a háznál, azt a két piros lábfejecskére felhuzta, azután édes tejjel, estéli pecsenyemaradékkal, kis darab kalácscsal a gyereket tele tömte, jól tartotta s végül az asztalra oda ültette nemzetes uram elé.

Nemzetes uram ott ült az ivóasztal mellett. Maga ült ott ebben a korai hajnali időben. Az asztalon most már három állapot világított előtte. A faggyu gyertya, a gyerek és a pálinkás üveg. Mind a három egyaránt mosolygott rá. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Egy-egy pillanatban, a mikor bosszuságra gerjedt, azt gondolta, hogy valamelyiket a három közül földhöz kellene vágni.

Különben pedig pipázott, mint a kémény.

– Nézze csak hugom asszony, mit szól már ehhez a dologhoz?

S elbeszélte estéli baját a kutyákkal és a gyerekkel.

– Azt a két kutyát agyonlövöm még ma!

– Lövi a manót nemzetes uram. Az a két kutya az enyém, jóravaló állat mindakettő. A gyerek pedig a magáé. Nagy szerencse ez. Isten adta magának nemzetes uram. Ismerem is már ezt az apróságot. Tegnap délben itt volt már az édes anyjával. Az anyja is derék, szép, fiatal cseléd. Tegnap is én etettem meg ezt a kis jószágot. Nézze csak, hogy nevet ránk! Majd visszajön érte az anyja.

Fölkapta a kis gyereket, hogy összecsókolja. A kis gyerek azonban kihajolt a csárdásné öléből s két kis karját kitárva nemzetes uram ölébe kivánkozott.

– No lássa nemzetes uram, hamis a maga zuzája! Én etetem, én csókolom, mégis magához kivánkozik. Látom én azt, nem az este óta van ez az ismeretség. Jól tudta azt az édes anyja, kire hagyja ezt a kis porontyot.

Szemmel látható volt, hogy a gyerek nemzetes uramhoz kivánkozik.

Nemzetes Böthök uram egyet szippantott a pipából, egyet huzott az illatos törkölyből s egyet sodorintott kusza bajuszán.

– Ne beszéljen már olyan bolondságot hugom asszony. Akárhogy van most már ez a dolog, én a bajba beleestem. De mit szól ehhez majd a Lidi néném? Kiver a házból a gyerekkel együtt.

Ez bizony kitelik nemes Böthök Lidia kisaszszonytól.

Tudni kell ugyanis, hogy nemzetes Böthök Bálint uram közel jár már az ötvenedik esztendőhöz, de még mindig csak urfi, azaz legényember.

Surján gyerek korában már ott volt a tisztujitásoknál, követválasztásoknál, királyi vadászatoknál. Mikor az ideje eljött, honvéddé lett. Ő is agyonütött egy-két németet, ő neki is beverték a fejét egyszer-másszor. Hogy a fegyvert le kellett tenni: besorozták erőszakkal osztrák katonának.

Apja, anyja nem volt. Hanem ott volt Lidi nénje; nemes, nemzetes Böthök Lidia kisasszony, az ő apjának – nyugodjék békével – édes testvére. Volt már vagy hatvanöt éves, a mit ugyan nem illik hánytorgatni, noha most már túl van minden veszedelmen. Mert ha eddig férjhez nem ment, ezentul már nem megy férjhez.

E jó nénje nem hagyta nemzetes uramat osztrák katonának, hanem sietett őt kiváltani s a mint Olaszországból megérkezett, nyomban saját házához venni. A mi annál inkább czélszerü volt, mivelhogy nemzetes uramnak nem volt külön saját háza.

Volt valamelyes birtokuk. Néhány darab a városlődi határon, néhány darab Urkut felé, Vámos felé. Egy-két darab Somodon, a Hárságy alatt, a Halyag felé, a Horhi pusztán s a Kétbiró-kutjánál is. Ki szántóföld, ki kaszáló. Még Esseghvára alatt is volt egy kis nyilasuk. Összes birtokuk se ért ugyan sokat, de miután harminczkilencz darabból állt, mégis három nap kellett ahhoz, hogy a messze határokon át bejárhassák. Nemzetes uram még egész életében se látta valamennyit. Nem is igen érdemes. Egy-két holdnál nagyobbra úgy se rugott egyik se.

Már most, hogy e sokféle tenyérnyi birtokból melyik a Lidia kisaszszonyé, melyik a nemzetes uré: nincs az az ügyvéd és nincs az a mérnök, a ki ezt meg tudta volna mondani. De nem is volt rá szükség. Nem kérdezte, nem kereste azt senki. A mig mindketten élnek: addig édes-közösen birják. A mikor egyik meghal: az egészet a másik birja. Ha pedig majd utóbb valamikor mindakettő elköltözik az árnyék-világból: a távolabbi rokonok lássák, mit csinálnak.

Nemzetes uram sohase házasodott. Egyszer-kétszer egyik-másik nemes leányzóról tett ugyan nénjének valami czélzást, de jó Lidi nénje annyi kifogást tett hamarosan s olyan szent igazsága volt mindenben: hogy utóbb egészen letett a házasságról.

Nem is volt épen nagy szükség a házasságra. Ételéről, italáról, fehérnemüjéről gondoskodott Lidi nénje. Tehenet, baromfit, háztartást, még külső gazdaságot is ellátott Lidi nénje. Azon túl pedig mire való a feleség? Hogy napkeltétől napnyugtáig szidja, oktassa, fenyitse, kárhoztassa nemzetes uramat? Ezt is jól elvégezte Lidi nénje.

Erre pedig épen nagy szükség volt.

Mert nemzetes uram neki adta magát a henye életnek. Korhelykedett szüntelen. Örökké a községháznál tanácskozott s örökké a kocsmákon dorbézolt nemes uraimékkal együtt. Jó Lidi nénje utóbb azt mondogatta néki, hogy a kocsmázást elnézi már, csak a községi tanácskozásról mondjon le. Ott készül és onnan árad minden veszedelem. Ott határozzák el a korhelykedő kirándulásokat. Vadászatot, vásárt, határszemlét, korteskedést, malomvizsgálatot, becslést, csere-berét, birtokátadást, beiktatást, kárlátást, erdőjárást; kocsmák, borok, mértékek ellenőrzését s több efféle haszontalanságot, a mi mind nem egyéb, mint ivásra való alkalmatosság. A hivatalos eljárásról mindig két-három nap veti őket haza. Malmokban, kocsmákban, csárdákban dőzsölik át a napokat és éjszakákat.

Meg is lett szomoru következése ennek az életmódnak.

A földek fele vetetlen maradt. Igás jószág soha se volt elég. A ház teteje is bomladozott. A keritést régen elhordták már télen át a czigányok tüzelőnek. Omlás-bomlás mindenütt. A szőlőt, kertet úgy felverte a gaz, siralom volt ránézni. Ha Lidia kisasszony megengedte volna az adósságcsinálást: ma már a zsidóé volna minden.

De még ez mind hagyján!

Hanem nemzetes Böthök uram termete, szine-valósága is elváltozott. Alig volt ötven éves, már hatvanasnak látszott. Öreg embernek nézte mindenki. Bajuszát hol kipödörte, hol nem. Szakála úgy nőtt már, mint az avar. Csak a dőzsölő pajtások előtt volt még, ha volt, valami tekintélye. Mindenki biztosra vélte, hogy a nemes, nemzetes Böthök-nemzetség vele kialszik. S nem is valami nagy dicsőséggel.

Volt is mit hallani napról napra Lidi nénjétől.

Hátha most még azt a kölyket is haza viszi? Hátha az ő jó Lidi nénje komolyan gondolja azt, a mit a csárdásné csak dévajságból mondott?

Sietnie kellett azonban, hogy még napfölkelte előtt hazaérjen. A reggeli köd miatt legalább nem látják, mit visz a tarisznyában.

De hátha visitani talál?

Oda szól a csárdásnénak.

– Úgy beletegye ám hugom asszony azt a kölyket a tarisznyába s úgy elaltassa, hogy a faluban meg ne nyikkanjon, mert különben a legelső kapubálványhoz paskolom.

Pedig dehogy paskolta volna.

Aludt a kis gyerek egész hazáig, mint az aludttej.

Épen a baromfiakat etette nemes Lidia kisasszony, mikor nemzetes uram haza ért. Bement a meleg szobába, letette ott a puskát és tarisznyát s kiment Lidi nénjéhez.

– Kedves Lidi néném, jőjjön csak be egy szóra a szobába, nagy baj történt.

Bemennek.

– Nézze csak meg kedves Lidi néném, mi van a tarisznyában.

– No mi van?

– Hát egy istenadta kölyök. Az úton találtam a Gombási csárda mellett. Valami vásározók veszthették el. Azt se tudom fi-e vagy lány. Most ez a nyakunkon marad.

A jó Lidia kisasszony első szóra nem hitt az ő korhely Bálint öcscsének. Pedig csakugyan mozgott valami a tarisznyában. Oda ment, fölnyitotta a tarisznyát és csakugyan nem nyulat talált benne.