V.

Lidia kisasszony kiránczigálta a gyereket a tarisznyából. Mély álma volt a gyereknek a csárdabeli nagy lakoma után, föl se ébredt jó szerével, csak az arczát fintorgatta, csak nyöszörgött és nyujtózkodott.

Megnézte Lidia kisasszony a gyereket elől, hátul, tetőtül talpig. Kisült, hogy csakugyan nem nyul.

Kemény szemekkel támadott nemzetes uramra:

– Hogy került ez a gyerek a tarisznyába?

– Mondtam már kedves Lidi néném, az úton találtam, a farkasoknak ott nem hagyhattam, a Gombási csárdásné tette a tarisznyába.

– Akkor hiszem el, ha akarom. Vagy czigánygyerek, vagy koldus kölyke, vagy fattyu-gyerek. De most már azt kérdem, mit akarsz ezzel a gyerekkel?

– Attól félek, rajtunk szárad édes Lili néném. Az árokba nem dobhatjuk, mint a kutya-macskakölyket. Minden árok be van fagyva fenékig.

Lidia kisasszony arczának keménysége nem enyhült meg e szavakra.

– Rajtunk pedig nem szárad. Én ezzel a fattyuval egy födél alatt nem hálok. Keféld le a ruhádat; mosdjál, fésülködjél meg; úgy áll mindened, mintha ágról szakadtál volna, mintha a förgeteg hozott volna. A hogy kocsmázó, éjszakázó, korhely embernél szokott lenni. Jösz velem a biróhoz.

Szegény jó nemzetes uramnak meg kellett mosdani és fésülködni. Nehéz dolog volt nagyon. De hiába. Nagy bűnének sulya alatt el kellett szenvednie.

Lidia kisasszony beszólitotta a bejáró asszonyt s ölébe nyomta a gyereket. Azután fekete selyemkendőt tett a fejére, fekete napernyőt vett a kezébe s oda szólt nemzetes uramhoz.

– Menjetek előre, én is ott leszek mindjárt.

Szűz hajadon arcza hatvanöt éves kora daczára is elpirult arra a gondolatra, hogy mellette ölbeli kicsinyt vigyenek az utczán végig.

A biró ott pipázott már a község tanácstermében; jóra való ember volt, atyafi volt.

Lidia kisasszony kezdte a szót.

– Biró uram, bátyám uram, ez az én szerencsétlen Bálint öcsém egy talált gyereket hozott az imént a házhoz. Tessék azt átvenni vagy a községnek, vagy a nemesi közbirtokosságnak, mert én a házunknál gondját nem viselhetem.

A biró kérdő szemmel nézett nemzetes uramra. Nemzetes uram pedig leült, pipára töltött, rágyujtott s tövétől-hegyéig elmondta, hogy esett meg a szerencsétlenség.

Ott állt a hadnagy a sarokban. Biró uram intett neki.

– Eredj fiam a községi bábaasszonyhoz, szólitsd ide.

– Nem lehet nemzetes biró uram; tegnapelőtt bevonult Veszprémbe bábaasszony-vizsgálatot tenni. Ott is marad néhány hétig, mert irni-olvasni is meg akarják tanitani.

– Addig tehát várnunk kell, mert senkire másra a gyereket rá nem parancsolhatjuk. Megkérlek azonban, édes Lidia hugom, úgy is mint biró, úgy is mint jó atyafi bátyád, hogy addig, mig így vagy amugy nem határozunk, azt a kis porontyot ne tedd ki a hóra. A mennybéli angyalok se viselik olyan jól gondját, mint te.

– Én-e? Mit gondol bátyám uram, én legyek egy födél alatt azzal az aprósággal?

– Hiszen édes Lidia hugom, a mint értem, nem szopós már a gyerek. A bejáró asszonyod meg lesz vele a tehénólban is. Ruhácskáról majd gondoskodik a köztársaság. S aztán nem is várom én meg a bábaasszonyt, majd megszólitom még ma vagy holnap a többi községi szegődöttet is.

Bölcs ember volt a biró, nem hiába volt szentgáli biró. Nemes Lidia kisasszony ugyan savanyú képpel nyugodott meg az elhatározásban, de azért a gyerek csak visszakerült hozzá.

Volt a községnek és közbirtokosságnak egy csomó szegődött embere. Volt négy kanásza. Alsó, felső, belső, külső. Volt két gulyása, tizenöt kerülője, ugyanannyi csősze, két hadnagya, négy kisbirója, négy éjjeli őrje, aztán levélhordó, dobos, kéményseprő, két pap, két tanitó, jegyző, segédjegyző, két kovács, két mészáros borbély, baromorvos, csárdások, kocsmárosok, csaposok, molnárok s több effélék. Mindezeket a község és közbirtokosság fizette. Mindezek a köztársaságból éltek, annak javát huzták, vonták, röviditették. Ezek közt csak akad, a ki a talált gyereknek pártját fogja.

Akadt a manóba. Biró uram mindegyiket meghivatta s mindegyiknek lelkére beszélt. Minden tárgyalásra megidézte nemes Lidia kisasszonyt is. Valamennyinek alapos kifogása volt.

Az egyiknek nincs felesége, mit csináljon a gyerekkel? A másiknak anyósa lakik a háznál, e miatt is megunta már a világot. A harmadik szegény, mint a templom egere, maga se tud élni. Egy csomó ember kint lakik erdőn, mezőn, pusztaságon; oda csak nem vihetik a gyereket. Néhány azt mondta, betegje van a háznál. A belső emberek: papok, tanitók, harangozók, templomatyák, gondnokok, presbiterek, dékánok, egyházfiak nyilván bebizonyitották, hogy ők az istennek szolgái, nekik a köztársaság nem parancsol. A legtöbbje pedig azzal állt elő, hogy amúgy is annyi gyereke van, mint a fűszál; azt meg senki se tudja, hogy ezen tul még mennyi lesz; abba a kis darab világba, a melyet nekik hasitott ki a gondviselés, az a gyerek már bele nem fért.

Csikó volna, borju volna, bárány, gida, malacz volna: azt csak elfogadnák tartásra, de mit csináljanak ők gyerekkel?

Az évszakok rendre eljöttek egymás után. A tél után tavasz, tavasz után nyár, de azért a tárgyalás be nem végződött. Nemes Lidia kisasszonyt minden héten megidézték néhányszor. Nem elég, hogy eddig elég volt lábbelinek télre egy pár talpas tutyi, nyárra egy pár borjuczipő s most minden hónapban elszakad két pár, hanem ezen felül még a sok járás-kelésben annyi tyukszeme nőtt még a talpán is, hogy egész éjjel borogatni kellett s utóbb már a szobából se tudott kimenni.

A gyerek azonban nőtt keményen. Tudott már menni is. Olyan erős lett, mint a vasék. Akkorákat tudott kiáltani, hogy a tizedik szomszédban is meghallották. De ha Lidia kisasszonyt meglátta: annak köténye mellől el nem ment s ha el akarták vinni: orditott, mintha sütögetnék.

Nem különben ragaszkodott nemzetes uramhoz is. A mit annyival inkább lehetett csodálni, mert nemzetes uram még akkor is rá mordiázott, a mikor gyümölcsöt hozott neki a kertből és a szőlőből.

Nemzetes Böthök uramon is nagy változás történt.

A szent-gáli nemes urak ugyanis, az ő dőzsőlő pajtásai dévajkodtak vele. Nem akarták elhinni, hogy a gyereket az uton találta. Valami czéda elméjü pajtása azt koholta ki, hogy álmában, a mikor a haraszton pihent volna, valami czigányasszony kigombolta dolmányát és mellényét s úgy tette meztelen keblére a rajkót, még a mellényt be is gombolta rá s nemzetes uram még se vette észre.

Ezt azonban még csak eltürte volna, mert ez nem volt igaz.

Hanem azt is beszélték róla, hogy ő nem is a tarisznyában, hanem ölben vitte haza a gyereket. Csináltak róla verset is. »Nemzetes uramnak ölében a fattya – Mit csináljon vele: szépen csititgatja.«

Rossz vers, se füle, se farka, de van benne történeti igazság. Igaz ugyan, hogy szegény, ártatlan, magával jóltehetetlen csecsemőt, a kit anyja elhagyott, ápolni nem épen vétek, de nemes emberhez és királyi vadászhoz még se méltó s a ki mégis ezt cselekedné, biz az elvárhatja magára nemes uraimék sulyos itéletét.

Nem is állta ki nemzetes uram ezt a csufolódást. Úgy ott hagyta dőzsölő pajtásait, mint Szent Pál az oláhokat. Nem látta őt többé se a tanácsterem, se semmiféle kocsma és csárda. Otthon maradt s hozzá látott a dologhoz.

Legelőször is elkezdett furni, faragni s olyan keritést csinált a tavaszra nemesi udvara körül, nem volt annak párja a faluban.

Kora tavaszszal már megcsinálta a lakóház és a többi épület tetejét s azt a bokrétát, a melyet a csucsfal fölött a tető sarkába illesztett, megbámulta mindenki.

Emelt az udvar felől ékes kaput s beföstötte zöldre. Csak úgy fénylett.

A mikor pedig az épületek falait kijavitotta s kimeszeltette s a lakóház ajtait, ablakjait szintén szép zöldre kiföstötte: oly diszes, oly ékes, oly szemre való lett a nemes Böthök-nemzetség ősi kúriája, alig akadt hozzá hasonló Szent-Gál községében.

Csodáról beszélt mindenki.

De hát a mikor kitavaszodott s a mezei munkát meg lehetett kezdeni! Nemzetes uram maga vigyázott az etetésre. Olyan kövér lett minden igása és kijárója, mint a duda. Elvetett ő minden földet s nem hagyott ugaron semmit.

Nosza kalapot emelt most már mindenki ő előtte.

Még egykori dőzsölő pajtásai is, akik annyit csufolódtak, hol egyenként, hol kettenként vagy többesben fölkeresték, tisztességgel megkövették s igaz barátsággal megkérték, ne vesse meg ezentul őket és barátságukat, de sőt inkább vegyen részt nemesi társaságukban.

– De kedves barátaim és atyámfiai, elég volt nekem a szóból. Nem megyek én addig közibétek, mig azért a gyerekért el nem jön az anyja vagy a mig azt ki nem adhatjuk olyan kézbe, mely gondját viseli.

A mikor pedig ezt másod-harmad szájból meghallotta Lidia kisasszony, nyomban eltipegett a biróhoz s nagy komolyan e szavakat intézte hozzá:

– Biró uram, bátyám uram, sohase fáradozzon tovább a gyerek dolgában. Én a gyereket senkinek semmi áron ki nem adom.