IX.

Jer csak szerencsétlen anya! Jer most már a szakértők keze alá!

Hadd állitsanak a mérték alá. Tudnia kell ám azt a világnak, hogy a te termeted magassága százötvenhét czentiméter. A törvény se lenne bölcs és igazságos, ha a te tested súlya hatvannégy kilogrammnál több vagy kevesebb volna. Koponyád méreteit is mulhatatlanul össze kell számitani, hogy a köztársaság rendje szilárdul fennálljon. Hogy hajad tömött és gesztenyeszinü; hogy homlokod és szemöldököd, szemed, szád, orrod és füled rendes, fogaid épek s közülök egy se hiányzik; hogy bőröd kevéssé szinezett s egész mivoltod se jól táplált, se rosszul táplált, hanem mérsékelten táplált: mindezt jegyzőkönyvbe kell venni a jövendő idők tanulságainak gyarapítása végett.

Ez még semmi. Mindezt elvégzik pár nap alatt. Ha sietnének: fél óra is elég lenne erre a munkára. De mire való volna veled a sietés?

Most következik a megfigyelés. Megfigyelés nélkül meg nem mondhatja a tudós ember, hogy okos vagy-e, bolond vagy-e te boldogtalan lány. Most már tehát megfigyelési állapotba helyeztetel.

Megnézik szemed bogarát. Kicsiny-e, nagy-e, fényes-e, homályos-e? Nem azt nézik ám szemeiden át, mi sugárzik a lélekben, mi ég és mi tombol a szívben, minő emlékezésnek fénye és sötétsége, minő reménykedésnek szürkülete vagy hajnalderüje fénylik szemeid csillagában. Hanem beszélnek mindenféle látáról, szivárványról s kimondhatatlan hártyákról, nedvekről és szövetekről, mintha a te szép szemed egyéb se volna, mint valami szatócsnak boltbeli raktára. Különösen nagy gondjuk van arra, hogy sokat pislogsz-e édes lányom vagy keveset, mert ez a te igazságodhoz mindenképen oda tartozik.

Megnézik arczodat, azt az egykor napsütötte barna rózsás arczot, mostan pedig hervadó halvány arczot: vannak-e benne izomrángatódzások? Vannak-e jobbfelől, vannak-e balfelől? S nagy komolysággal jegyzőkönyvbe írják elvégre, hogy nincsenek se jobbfelől, se balfelől. Gondos készülődések után arra is rájönnek, hogy nálad a félfejü fejfájások s mindenféle zsábák is feltünően hiányoznak.

De ez még mind semmi.

Különösen meg kell vizsgálni nyelvecskédet. Egyenesen áll-e vagy görbén, középen fekszik-e vagy kissé balra, reszket-e gyakran, mint a delejtű, vagy nyugadalmas természetü? Mert e nélkül hiábavalóság minden tudomány.

Hát még a kérdezősködések? Egészséges volt-e apád, anyád? Nem örököltek-e valamit öregapádtól, öreganyádtól? Hát nagybátyáid, nagynénéid, hát kisebb-nagyobb testvéreid? Mit tudsz róluk?

Te tanulatlan és ostoba leány, te persze mind e faggatásra azt feleled, hogy te azok közül nem ismertél senkit, nem is örököltél utánuk semmit, szegények voltak azok, mint a templom egere, nem láttál te tőlük egy ösztövér malaczot se. Pedig nem ez ám a kérdés. Hanem az a kérdés: nem voltak-e a te apai és anyai őseid iszákosak, nyavalyatörősek, háborodott elméjüek vagy olyanok, a kik önkényt váltak meg az élettől?

Elszorul a szived e kérdésekre. Minek hánytorgatják föl a rég bedült és begyepesedett sirokat? Mit bántják a te apádat, a te anyádat, a kik nem vétettek senkinek, a kiket te sohase is láttál s a kik már régóta pihennek a hant alatt? Úgy szeretnél sírva fakadni, úgy szeretnél elfutni, elmenekülni e tudós emberek elől. Mire jó, mire való ez a borzasztó megfigyelés? Miért kell ennek hetekig, hónapokig tartani?

Mert hetekig és hónapokig tart. Közbe jön a tavaszi ujonczozás; járási orvosnak, megyei főorvosnak ott van dolga, azt a dolgot halasztani pedig nem lehet.

Elmulik az ujonczozás, ujra kezdődik a megfigyelés.

Beszélgetnek vele száz dologról, intéznek hozzá ezer meg ezer kérdést. Olvastatnak vele könyvből. Elmondatják vele minden imádságát könyv nélkül, a mennyit csak megtanult életében. Kisértetbe hozzák emlékező és itélő képességét. Egyik napon bevisznek hozzá egy csúf bogarat. Mutatják neki a megfigyelő rabszoba asztalán.

– Tudod-e micsoda bogár ez?

– Tudom, ez a cserebogár.

– Hát azt tudod-e, miért van ennek hat lába?

A lánynak tátva marad a szája e kérdésre. Ragyogó két nagy szemét rámereszti a tudós szakértőre. Bámul.

– No csak ne bámészkodjál, hanem felelj szaporán!

– Én mondjam azt meg, miért van a cserebogárnak hat lába? Hogy tudhassam én azt? Bizonyosan azért van, mert isten úgy teremtette.

Van-e olyan tudós a földön, a ki megmondhatná, miért van a cserebogárnak hat lába? S születik-e olyan tudós valaha, míg a világ világ lesz?

Mindegy. A lány oktalan felelete jegyzőkönyvbe iktattatik. Az ily feleletek nyers anyagot képeznek. E nyers anyagból fog egykor kikelni a szakértői vélemény, mely megállapítja, ép elméjü-e a lány?

Azonban a szakértő tudósok fő feladata mégis csak abban áll, kutassák ki, vajon volt-e, lehetett-e valaha a lánynak kicsinyje? Szült-e igazán valamikor vagy csak a nemes vármegyét bolonditja?

Szorongó szivvel tiltakozik a lány minden további megfigyelés ellen.

Egyik napon megint bizalommal fordul a káplárhoz.

– Káplár ur, kérem a jó istenre, mondja meg nekem, nem lehetne másként az én igazságomat kitalálni? El kell nekem az orvos urak előtt mindent apróra beszélnem?

– Te csak engedelmeskedjél édes lányom mindenben. Senki se tudja azt előre megmondani, mi lesz a javadra, mi lesz a terhedre. De bizonyosan terhedre lenne, ha huzódoznál.

Megszokta a lány a szófogadást. Más kezelába volt kis gyerekségétől. Most meg nagy vétkének súlya alatt még úgy se szabad ellenállnia semminek.

Össze-vissza vizsgálták az orvosszakértők úgy, a hogy a tudomány parancsolja. A hogy a halottat szokás. Csak épen hogy föl nem darabolták. A mihez pedig igazán kedvük lett volna.

Egy szóval se mondták meg neki, hogy ifju testén mit szemlélgetnek s miért szemlélgetnek. Csak a végén tértek rá a kérdésre.

– Ismered-e az ujszülött kis gyereket? Tudod-e, hogy kell vele bánni?

– Hogyne tudnám, hiszen nekem is volt egy édes kis gyerekem.

A két tudós szakértő összenéz. Ime a rögeszme a lánynál. Még nem is kérdik: már is gyermekére tér át.

– Látod-e néha kis gyerekedet?

A lányból kitör a köny.

– Hogy láthatnám én azt? Elvette már tőlem az isten örökre az én nagy bűnöm miatt. Oh bár csak láthatnám még egyszer! Ha néha behunyom szemeimet, ha rám nehezedik az álom és a sötétség, sokszor mintha jönne hozzám messziről, mintha ölembe ülne, nyakamat átkarolná s édes piros ajkaival összecsókolgatna. Beszélget is hozzám, játszadozik is előttem, a lelkem repes az örömtől. Máskor meg ott látom az ó-téglavető gödörben a haraszt alatt, mintha csöndesen aludnék s két aranyos kis kezét kitárná én felém. Néha pedig azzal büntet az isten, mintha ott látnám meghalva, megfagyva, szétmarczangolva s nem tudom fölkelteni, uj életre hozni. Elfutok tőle, megint visszafutok hozzá, erőm még se fogy el, se nem segithetek, se vele együtt meg nem halhatok. Mikor fölébredek, mikor a börtön ablakán át bejön a világosság, sokszor nedves a fejem alja hulló könyeimtől.

Elég!

A két tudós szakértő most már mindent tud. Ismeri a lánynak testét-lelkét, minden gondolatát. Jegyzőkönyvük megtelik mindenféle ákom-bákommal s ott hagyják a lányt börtönében. Eltávoznak irásba foglalni a véleményt.

Érdekes az eset. A törvényszéki orvostan ugyan ismer már efféle eseteket. De ez is alkalmas arra, hogy a szaklapokban leírják, részletesen ismertessék. Hadd gyarapodjék vele a tudomány nálunk is, idegen országban is.

Egy nap, két nap a kaszinóban is arról foly a beszéd. Az esküdt urat közös erővel és általános derültség közt kinevezik tökfilkónak, a miért egy szegény leányt másfél esztendeig faggat s még se veszi észre, hogy elméje meg van háborodva. Pedig betegsége már jó előre is haladt, rögeszméi mellett már látásai is vannak.

Megtudja az esetet az egész város. Megtudja a Három Grátia is.

A három Bödönkuthy agg kisasszony.

Sohasem volt három szelidebb és kedvesebb lélek, mint ez a három agg kisasszony. Az Eszti, a Juszti és a Manczi kisasszony. Nagyon benne voltak már az időben. Jómóduak voltak, együtt laktak, sohasem ment férjhez egyikük se. Így maradtak pártában. Minden jótékonysági női fáradozásnak s névtelen áldozatnak ők állottak az élén. Az egyik kissé kancsal volt, a másik kissé biczczent az egyik lábára, a harmadik kissé czipóhátu volt, de mind e fogyatkozásokat alig lehetett észrevenni. A dévaj megyei fiatalság valamikor régen mégis elnevezte őket a Három Grátiának. E név rajtuk is maradt, noha azért tisztelte, becsülte őket mindenki.

Ők is meghallották Gergő Zsuzsi esetét. A megyei főorvos házi orvosuk volt, elbeszélte nekik részletesen.

Megkérdezték a káplárt is. Hogy viseli magát az a lány? Csakugyan háborodott elméjü-e a boldogtalan?

– Úgy kell lenni tekintetes kisasszonyaim, mert az orvos urak úgy mondják. De én ugyan egy óráig se hiszem. Olyan tiszta annak az elméje, mint a napvilág.

A káplár tudatlan, tanulatlan ember, az ő szavára ugyan semmit se lehet adni. De a Három Grátia azért mégis fölkeresi az alispánt, a ki maga is agglegény, hogy azt a szerencsétlen lányt, ha kiszabadul, a vármegye ne verje ki az utczára, hanem adja át nekik. Ők, ha birnak vele, majd gondját viselik.

Úgy is lett, a hogy a három jó lélek kivánta.

A szakértő orvos urak elkészültek véleményükkel egy hét alatt, a biróság elkészült határozatával egy hónap alatt.

A tudós szakértők kimondták, hogy Gergő Zsuzsánna huszonkét éves helvét hitvallásu hajadon leányzó, mérsékelten táplált nőcseléd, ez idő szerint vizgálati fogoly, irni-olvasni tud, elemi iskoláztatásban részesült, kezdetleges ismeretekkel bír, ez idő szerint minden heveny kórtól mentes állapotban van ugyan, de agya nemi idegbántalmak által megtámadva, valószinüleg öröklött hajlamok által is elősegítve, kezdődő és gyógyíthatlan elmebetegség tüneteit tanusitja; elmebetegsége a rögeszme alakjában jelentkezik, a rögeszméhez már káprázatok, csábeszmék, látások csatlakoznak; gyakran szomoru és siránkozó, borult kedélyü s önmagát kárhoztató; súlyos önvád nehézségeit érzi s betegsége a tovább fejlődésben előre láthatólag az üldözési kórság alakját fogja magára ölteni; s ámbár mutatkoznak némi jelek, mintha valamikor terhes állapotban lett volna, de minthogy sem külsőleg, sem belsőleg semmi kétségtelen szervi változás vagy tárgyi jelenség arra nézve, hogy valaha egészséges gyermeket szült volna, világosan fölfedezhető nem volt: ennélfogva önmagát gyermekelhagyással terhelő vallomásai másnak, mint agybántalmai kifolyásának nem tekinthetők.

Ezen az alapon hozta meg a biróság is a maga jól megfontolt igazságos határozatát. A boldogtalan teremtés ellen a gyermekkitevés és emberölés vádját saját beismerése daczára se találta igazoltnak, sőt ha vallomása mindenben igaz volna is, másfél évre terjedő vizsgálati fogsága által úgy kell őt tekinteni, mintha büntetését már kiállotta volna; figyelembe véve tehát a szakértői véleményt is, a mely szerint gyógyíthatlan agybetegségben szenved, őt ártatlannak kellett találni s ügyét megszüntetni. A költségeket a vármegye pénztára viseli.

A lányt fölvezették a biróság elé s kihirdették előtte a határozatot.

Egy szót se értett belőle, kivált mikor már a szakértői véleményt is felolvasták előtte.

Csak akkor értette meg sorsát, a mikor az elnök jól összeszidta s komolyan megintette, hogy máskor ne tegye lóvá a nemes vármegyét.

Lett volna ugyan még szava is, kérdése is a nemes vármegyéhez, de az elnök intett kezével, a káplár karon fogta a szegény lányt, meg sem állt vele a Három Grátia lakásáig.

Ott állt a folyosón mind az Eszti, mind a Juszti, mind a Manczi kisasszony. Részvét és mosoly volt jó arczukon.

– Imhol tekintetes kisasszonyaim, elhoztam Gergő Zsuzsit. Csókolom a kezüket.

– Hozott isten szegény leányzó, ne félj nálunk semmitől, a vármegye nekünk adott, meglehetsz minálunk tisztességgel, mi megbecsüljük a jó cselédleányt.

A káplár megitta pohár borát, megtörülte a bajuszát, kezet csókolt a kisasszonyoknak s elment útjára.

A lány is kezet csókolt úrnőinek. Most már szabad volt. A világ törvényétől most már nem félhetett. De a szomoruság azért ott lakott szivében.

– Nem vagyok én elmeháborodott, hanem szerencsétlen vagyok. Meglássák ezt kegyes kisasszonyaim!

Fölruházkodott azonnal. Úrnői ellátták mindennel. Egy hónap mulva a szelid szó, a tápláló étel, a szabad levegő, istennek ragyogó napja és a szorgalmas munkásság visszaadta a lánynak az arcz minden üdeségét. De úrnői is látták, hogy sohase volt jobb cselédjük az életben.