X.
Az asszonytermészet, hiába, csak asszonytermészet. Megtagadni azt nem tudja semmiféle asszony. S ámbár a Három Grátia egyike se volt még asszony, hanem tisztes kora daczára mindegyik csak hajadon: mindamellett, sőt annál inkább nagy volt bennök a kiváncsiság.
Hányszor megmondta, mennyire lelkükre kötötte házi orvosuk, hogy szegény Gergő Zsuzsi előtt gyerekéről elő ne hozakodjanak, mert ezzel csak rögeszméjébe zökkentik vissza, csak betegségét fokozzák és siettetik! Szót nem fogadtak volna s kiváncsiságukat el nem fojtották volna a világért se.
Mikor a hetek multak egymásután s látták, hogy a lány szelid, dolgos, szófogadó, otthonülő, mindenhez értő, mindig éber s hűséges, mintha mellettük nőtt volna fel: egy napon maguk közt érett megfontolás után elhatározták, hogy mégis előhozzák a gyereket. Lehetetlennek tartották, hogy ebből baj támadjon. Eszti volt a legidősebb, őt bizták meg a hősi vállalat végrehajtásával.
Egyik délután behivta a lányt a szobába, maga mellé ültette s kötött, varrt, horgolt, tűzött-fűzött és társalgott vele órákig. S mikor már csaknem testvéri bizodalom gerjedt bennük egymás iránt, csak előállott a szóval.
– Elfelejtetted-e már, édes lányom, a te kis gyermekedet?
– Nem felejtem én azt el soha a mig élek.
– Oh édes lányom, ne gondolj rá többé, hiszen a doktor urak megmondták, nem volt neked soha piczinyed.
A lány letette a pamutfonalat ölébe s fájdalmas merengéssel kinézett az ablakon.
– Azt mondták, az igaz. Bizonyosan azért mondták, hogy a vármegye megunta már a velem való vesződséget. Aztán honnan is tudhatnák ők, hogy nekem piczinyem volt?
– Az előtt senkinek se beszéltél róla?
– Hogyne beszéltem volna! A herendi kocsmárosnénak is beszéltem.
Egyszerre felugrott ülő helyéből. Arcza elborult, elkomorodott.
– Nini kegyes kisasszonyaim, most jut eszembe csunya hálátlanságom. A herendi kocsmárosné szivesen fogadott; ételt, meleg szobát, munkát, enyhelyet adott, mikor velem a szerencsétlenség megtörtént s én ezt még meg se köszöntem, meg se fizettem, le se szolgáltam. Engedjék meg jóságos kisasszonyaim, hogy én egy vagy két napra elmenjek Herendre. Visszajövök becsülettel!
A három Grátia csak elbámult ez okos szavakon. Mikor a lány felugrott ültéből: azt gondolták, kitört rajta betegsége. S ime, mily szépen, okosan tisztességesen gondolkozik!
Megengedték neki. Miért ne engedték volna meg? A lánynak csak jót tesz a kirándulás s aztán ki láthat a jövőbe? El nem lehet ugyan hinni, hogy a tudós orvosok tévedtek volna: azonban mégis különös dolog lesz, ha a herendi kocsmárosnéval találkozik, a ki szintén tudott a kis gyerekről. Lelkükre fogadták azonban, hogy házi orvosuknak, a megyei főorvosnak egy szót se szólnak, mert különben összeszidja őket kegyetlenül.
A legközelebbi pénteki heti vásárkor felöltözött a lány egyszerüen és csinosan, fölkéredzkedett néhány krajczárért egy szent-gáli kocsira s ment Herendre.
Egyenesen oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.
– No mit akarsz lányom?
Dehogy ismerte volna föl a jól öltözött szép leányban azt a kétségbeesett anyát, a ki másfél esztendő előtt éjszakai szállást kért tőle – éhesen, betegen, rongyos ruhában, förgeteges estén.
– Én vagyok az a szegény lány, a kinek nagyasszonyom ádventkor mult esztendeje olyan jó szivvel adott ételt, italt, meleg tanyát s még azt is megengedte, hogy piczinyemet ide hozzam. Megverne az isten, ha én ezt valaha elfelejthetném. Azért jöttem most, hogy szívem szerint megköszönjem, a költségem megfizessem, vagy háladatosan megszolgáljam.
A kocsmárosné nagyasszony elnevette magát.
– Oh te kerge! Mintha én azt nem szivesen tettem volna! Nekem ugyan ne fizess, ne is dolgozzál érte. Akkor ugyan rossz lánynak tartottalak, hogy vissza nem jöttél, de már azt régen elfeledtem. Most meg látom, jóravaló lány vagy, meg is érdemletted.
A beszélgetés alatt oda jött a kocsmáros is. Most már ő is bele szólt.
– De hát miért is nem hoztad ide lányom a piczinyedet?
A lány lesütött szemmel, szomorú arczczal, csöndes hangon felelt.
– Az isten megvert nagy bűnömért. Sokat szenvedtem én a miatt. Nem gyógyult meg az én szivem most se. Nem találtam meg édes aranyom piczinyemet, azért nem jöttem vissza. Elveszett bizonyosan.
A kocsmáros oda néz a nagyasszonyra. Gondolkozik, nagyot gondol s utóbb csak előáll a szóval.
– Te asszony, ide hallgass hát! Hiszen nemzetes Böthök uram akkor találta az ó-téglavetőgödörben azt a szép kis kölyket! Nem ezé a lányé volt az?
De ezt az utolsó szót már nem tudta kimondani.
Oda ugrott az a lány hozzá, mint az esze-veszett. Megragadta mind a két kezét. Ugrált, sikongatott, azt a két kezet csókolgatta, fuldokolva, szaggatottan beszélt. Nem is beszélt, hanem zokogott.
– Teremtő istenem el ne hagyj! – Úgy-e az volt az én aranyos lelkem! – Ott volt, ott volt! – Az ó-téglavető gödörben! – Él, ugrál, fut is már! – Úgy-e engem vár! – Megyek, megyek már édes kis gyerekem!
Hol a nagyuram kezét csókolgatta, hol a nagyasszonyomét. Hiába tartották fejük fölé. Lehuzta nagy erővel. Ugrált, tánczolt, zokogott, kaczagott. Melyik volt a zokogása, melyik volt a kaczagása: nem tudta azt senki. Most volt már igazán megbolondulva.
Az volt a szerencséje, hogy most nem voltak mellette a szakértők. És az volt a szerencséje, hogy nagyuram és nagyasszonyom lassanként le tudta őt csillapitani s meg tudta vele értetni, hogy nemzetes Böthök Bálint uram Szent-Gálon lakik, igaz nemes ember s a nemes Lidia kisasszony úgy gondját viseli a gyereknek, hogy azt még édes anyja se tudná különben. Egészséges is az a kölyök, mint a makk.
– Megyek érte. Ebben a pillanatban megyek érte. Milyen régen nem láttam már. Elhozom magammal rögtön.
Ezt a szót nem hagyhatta szó nélkül kocsmáros nagyuram.
– No édes lányom, azt magam is szeretném látni, hogyan hozod el. Előbb agyonlő téged nemzetes Böthök uram, mintsem azt a gyereket kieressze az udvarából.
Dehogy ijedt meg e szótól az a bolondos lány. Alig evett egy falatnyit, rohant ki a faluból el Szent-Gál felé. Csak úgy gyalogszerrel rohant előre.
Szent-Gál nem messze van Herendtől. Talán fél óra se telt el, ott volt a lány. Sohase járt az előtt abban a hires faluban. A szélső háznál már kérdezősködött, hol az ő kis gyereke; merre laknak, melyik házban laknak nemzetes Böthök uramék? Arra mutattak a kálvinista öreg templom felé. Akárkit talált elől-utól, mindenkit megkérdezett s mindenkinek elmondta, hogy nemzetes uramék szép kis gyereke az ő gyereke ám, nem a nemzetes uraméké. Nem csinált titkot senki előtt, sokan azt is hitték, hogy megbomlott s mentek vele, kisérték egész nemzetes uram házáig.
S ime csakugyan ott játszott az ő aranyos kis gyereke a ház előtt a porban. Nyár volt, meleg volt, a kis gyerek mezitláb és hajadon fővel volt. Arcza poros, ingecskéje, felső ruhácskája poros, csak arcza volt gömbölyü és piros s csak két ragyogó szeme égett, mint a kettős csillag.
Megismerte az anyja első pillanatra. Megismerte volna ezer közt is. Van valami az égben, van valami az anyaszívben, valami ösztön, valami sejtés, valami áldás, valami istenerő, a mely az anyának megmutatja az ő gyermekét. Oda rohant az a nő piczinyjéhez, fölkapta a porból, kebléhez szoritotta, majd kisajtolta belőle a lelket s hullott a piczinyre öröme és kaczagása, csókja és könyje, mint a záporeső.
S aztán el kezdett vele futni. Ki a faluból a honnan jött.
De nemzetes uramnak is hirt adtak ám nyomban s a nemes Lidia kisasszonynak is. Mindig akad irigy, kaján, maradhatatlan ember. Viszik ám, lopják ám, ragadják ám a kis gyereket!
– Hol? Merre? Ki merné azt cselekedni?
Fut ki az utczára nemzetes Böthök uram s a jó Lidia kisasszony is kisiet a kapu elé. A lány már messze szalad a gyerekkel.
Lidia kisasszony rájuk kiált az ácsorgókra:
– Verjétek félre a harangot! Gyilkosok, haramiák, gyujtogatók!
Nemzetes uram azonban fut a leány után.
– Utána, utána! Fogjátok el!
Százan is utána iramodnak a lánynak s csakhamar elfogják és lefülelik. Viszik be gyerekével együtt a község házához. Állitják a biró uram elé. Nemzetes Böthök uram is ott áll a leány mellett. El nem maradna tőle egy lépésnyire. S le nem veszi szemét a gyerekről.
Ott terem csakhamar a nemes Lidia kisasszony is.
– No nézze csak biró uram, bátyám uram. Látott már ilyet a világ? Ez a tűzre való gonosz teremtés el akarta rabolni a gyerekünket!
Akkor néz igazán a lányra biró uram.
Hát hiszen szép az ifjú nő arcza, a mikor édesen alszik és mosolyog hófehér ágyában. Ragyogó a szűznek arcza, mikor az első szerelmi csókot érzi s szívének szentséges indulata ott ég, ott fénylik szemein és ajkain. De ne hasonlitsátok ezt az ifju anya arczához, a ki megtalálta elveszett gyermekét.
Nézzétek azt a szegény cselédlányt. A csillagos ég minden gyönyörüsége ott ragyog homlokán, pihegő piros ajkain, égő szemeiben s pirosló arczán. A kemény szívü öreg biró csak bámul arra a lányra. Szigoru szava szeliddé válik, mig vastag ősz bajusza alól napvilágra jön.
– Hogy merted azt tenni lányom?
– Enyém ez a kis gyerek. Az én aranyos kicsikém ez.
Most már nemzetes Böthök uram lép előre.
– Egy szó se igaz abból, a mit ez a lány beszél, bátyám uram. Az a gyerek a mienk. Bizonyitsa be ez a sehonnai leányzó, hogy a gyerek az övé. Akkor majd odaadom, ha ugyan akkor is odaadom.
Egészen egyetértett nemzetes urammal a jó Lidia kisasszony.
– Én pedig biró uram, bátyám uram, azt mondom, hogy én a gyereket, mig élek, senkinek és semmikor oda nem adom. Hallja meg ezt a szót mind az egész nemesi közönség.
Fogta a gyereket, kivette a lány kezéből s vitte haza. Nemzetes uram ballagott utána a kezebeli nagy fokossal. Csak ahhoz a gyerekhez nyuljon valaki! Meg kell annak halni halálnak halálával.
A lány nem akarta ugyan öléből kiadni a gyereket, de biró uram intésére mégis engedelmeskedett. Hiszen most már mégis csak megvan az ő piczinyje, a jó isten majd elrendeli most már, mi legyen sorsa neki is, a piczinynek is.
Sietett Herendre, megvinni a jó hirt a jó kocsmároséknak.
Onnan sietett haza a Három Grátiához, kegyes kisasszonyaihoz.
A három Grátia sehogyse akart hinni a lánynak. Az már csak mégse lehet, hogy annak a cselédlánynak legyen igaza, nem pedig a tudós orvos uraknak s a nemes vármegyének.
De hiába! Utóbb is el kellett hinniök az igazságot, megmondta már az esküdt is, a főbiró is, hogy a kis gyerek csakugyan ott van nemzetes Böthök uramnál. Egész zene-bona van azóta Szent-Gálon. Kezd a nemesség két pártra szakadni. Az egyik párt Böthök uramnak fogja pártját. Övé a gyerek. Ő találta. Ő vitte haza a posztószél tarisznyában. A nemes Lidia kisasszony ápolta, nevelte, szerette eddig, ő viselte gondját, tehát övék a gyerek. A másik párt azonban a mellett bizonykodott, hogy nemzetes uram köteles a gyereket kiadni az édes anyának, egyébként is mit szaporitsa a számot egy fattyúgyerek? Vigye az anyja, a hova akarja.
A Három Grátia közbenjárására a vármegye fiskust adott Gergő Zsuzsinak, a ki nemzetes Böthök uramtól kipörölje a gyereket. Jól ismerte a vármegye a szentgáli nemes embert. Jól tudta, hogy nemzetes uram a gyereket jószántából ki nem adja. Itélet kell ahhoz, pedig kemény. S még az itélethez is karhatalom. Olyan gyönge teremtés, mint az a sehonnai lány, sohase tudna igazsághoz jutni. Nem kapna még ügyvédet se.
