VIII.

Nem azért adta ő magát a törvény kezébe, hogy szabaduljon. Hogy ügyességgel, furfanggal, szerencsével kimeneküljön a törvény hálójából. Börtöntársai csak ezért lelkendeztek, csak ezen törték a fejüket, csak ez volt egyedül való gondjuk nappal is, éjszaka is.

Az ő megtört lelke a büntetés után sóvárgott. Nem is gondolt másra, mint a halálos büntetésre. Elmult az ő édes kis gyermeke, el kell mulnia neki is. – Lefeküdni oda, a hol az ő kicsinyje fekszik. A föld alá. Egyesülni vele még egyszer valahol a messze világban, a melyről csak az imádság tud számot adni. Az örökkévaló sötétségben vagy az örökkévaló sugárban.

Lelke hánykolódott, mint viharban a fának lombja. Hátha mégis megtalálnák azt a gyermeket? Vagy csak nyomát, jelét, rongyos kis ruhácskáját?

Oh ha még egyszer keblére szorithatná!

Nem lehet. Vége van már mindennek.

Bizonyos, hogy az ó-téglavetőnél hagyta el. De hát bizonyos-e ez? Hiszen nem volt ő eszén se akkor délután, se másnap délelőtt, a mikor kereste és nem találta. Hátha nem is jó helyen kereste?

Azt mondták az urak a kihallgatásnál, hogy ő hazudott.

Nem hazudott. Látja az isten az ő lelkét, hogy ő nem hazudott. Bűnös az a lélek, de átlátszó. A ki be nem hunyja szemét, tisztán lát abban a lélekben mindent. Ő nem hazudott. Ő úgy mondta el az igazságot, a hogy ő tudta, érezte.

Mégis azt mondják az urak, hogy ő hazudott.

Az urak nyersen, haragosan beszélnek vele. Néha még rá is toporzékolnak s fenyegetik minden gyötrelemmel. Igazuknak kell lenni. Olyan bűnös teremtéssel, mint ő, nem is beszélhetnek más hangon.

S nem is rossz emberek az urak, sőt jó emberek. Hiszen az a kis gyerek nem az övék, soha nem is látták, mégis ime, hogy keresik! Még jobban keresik, mint ő kereste, pedig ő mégis csak az édes anya. Szálljon rájuk istennek igaz áldása, a miért ugy keresik. Hátha mégis az uraknak van igazuk s ő maga tévedett?

Börtöntársai napról-napra zaklatták tanácsaikkal. Rábizonyitották napnál fényesebben, hogy nem az ó-téglavetőnél, hanem másutt hagyta el gyermekét. Utóbb már maga is kezdte hinni, hogy csakugyan ő tévedett, azért nem találta meg se ő, se a biróság a nyomokat.

Beteg szíve úgy csüngött a reménységen. Hátha, hátha!

Elhatározta, hogy beszél a káplárral. Mintha jó szívvel volna hozzá a káplár.

Mióta rabságban van, minden rabmunkát szivesen végez. Zsurol, söpör, tisztogat a folyosókon. Mos, vasal, konyhán segit a várnagynénál. A káplár kicsinyjeinek ruháit foltozgatja. Nem vitáz, nem jajgat, nem panaszkodik. Ég a munka a keze alatt. Pillanatonként a saját mérhetetlen fájdalmáról is megfeledkezik s másokat vigasztal. A ki átkozódik: azt elcsititja. A ki panaszokban tör ki: azt nyugosztalja. A káplár azt is mondta már egyszer-másszor:

– Ilyen rab még nem volt a kezem alatt. Mintha szentnek készülne az a szerencsétlen lány. Mintha nem is volna tökéletes esze.

Egy napon ajtózáráskor kérést intéz a káplárhoz a lány:

– Káplár úr, nagyon emészt a kétség, hátha megbotlottam az urak előtt való beszédemben, kiigazíthatnám-e vallomásomat?

– Ki bizony édes lányom, majd szólok a várnagy úrnak, csak azután még jobban bele ne keveredjél a bajba.

Pár nap mulva vitték az esküdthöz. Esküdt uram mérges volt, a hogy szokás, az alkalmatlankodás miatt.

– No mit akarsz? Miféle uj hazugságot találtál ki megint?

– Igazat akartam mondani mindig, bocsássa meg a tekintetes úr, ha tévedtem volna. Most is csak azt mondom, hogy talán meg is voltam zavarodva; talán nem is az ó-téglavetőnél, hanem valahol másutt, más mélyedésben hagytam az én édes kis jószágomat. Csak az bizonyos, hogy ott történt a szerencsétlenség a Gombási csárda közelében.

Ujabb irás, ujabb szidás, ujabb jegyzőkönyv s viszik a lányt vissza börtönébe.

De ujabb visgálat is.

Megy az esküdt, megy a mérnök, viszik a herendi napszámosokat, fölturkálnak minden árkot, minden gödröt, minden mélyedést innen is, túl is a Gombási csárda körül. Térképek, jegyzőkönyvek, díjak, költségek, fuvarok halomszámra szaporodnak.

A gyereknek semmi nyoma.

No de az már mégis sok, a mit ez a lány csinál a vármegyével. Orruknál fogva vezeti a törvénytevő urakat.

Az esküdt nyalábra kötözi az irásokat és átadja a szolgabirónak. Szolgabiró fölterjeszti a törvényszékhez, a törvényszék átteszi a fiskushoz; adjon véleményt a fiskus, mit tegyen a biróság.

Az ördögök búcsujárását végzik az irások. S a helyett hogy a sok ide-oda küldözésben, a sok járás-kelésben kopnának, soványodnának: még inkább híznak és szaporodnak.

A fiskusnak az a véleménye: ki kell nyomozni, hol szült, mikor szült, kinél szült az a bűnös leány? Él-e apja, él-e anyja, élnek-e rokonai? Ki volt a kedvese, ki volt gyermekének apja? De azt mindenesetre tisztába kell hozni, hogy valósággal született-e gyermeke valamikor?

Az esküdt egy reggel arra ébred föl, hogy a Gergő Zsuzsi-féle irások ott vannak az asztalán. Alig férnek el rajta. Az irások mellett a fiskus véleménye és a törvényszék határozata. Az esküdt megnézi sürgős dolgainak sorrendjét, épen száz dolga sürgősebb, mint a Gergő Zsuzsi dolga.

Jól benne vagyunk már a nyárban, az esküdt magához vezetteti a lányt.

– Mi volt a gyereked? Fi-e, lány-e?

– Fiu volt.

– Mi volt a neve?

– Nem volt még neve.

– Nem-e? Hát megint ujabb hazugságba estél? Hogy lehet gyerek név nélkül? Hát hogyan szólitottad?

– Én csak úgy szólitottam: angyalom, szívem, kicsikém.

– Hol kereszteltetted meg?

– Sehol se még.

– Nem-e? Hát pogány vagy te vagy istentagadó?

– Nem volt pénzem a keresztelésre, nem kaptam vele rendes szolgálatot; a mi keveset kerestem: az mind ráment élelmére, ruházatára. A keresztelés sok pénzbe került volna. Tudtam, hogy a jó istennél nem késünk el, ő megvár minket irgalmasan.

Ezen az uton nem boldogult az esküdt. Olyan pap tehát nincs, a ki tanuságot tehetne, hogy a lánynak gyereke volt.

– Él-e apád? Él-e anyád?

– Egyik se él. Árva vagyok. Rokonaimról se tudok semmit. Kis koromban elkerültem szülőföldemről. Azóta csak úgy hányódom, mint afféle szegény cselédlány.

– Ki volt a gyereked édesapja?

– Minek mondanám meg? Még utóbb megtudhatná, mire jutottam. Talán nem is él már. Elvitték katonának, nem is tudom merre van. Én vagyok a bűnös egyedül; ő se tudója, se látója semminek.

Igaza volt a szegény lánynak. Ez nem tartozik az ügyhöz. Ez az ő szivének édes vagy keserü titka. E titok csak ő rá tartozik és az istenre; nem tartozik a földi birákra.

Az esküdt ur azonban más véleményben volt. A mit a lány elhallgat: abban kell lenni minden titok kulcsának.

Napokon át faggatta, nyakgatta, szorongatta a lányt. A lány állhatatosan megmaradt konok elhatározása mellett. Nem mondta meg kedvesének nevét.

Az esküdt ur dühös volt, mint a hörcsög. De mit tehetett? A jegyzőkönyveket tovább kellett írni.

– Hol voltál, mikor a gyereked született?

– Senkinek se volt szabad az én sorsomról tudni. Mikor éreztem, hogy a változásom közeledik: fölmondtam asszonyomnak, ruháimat összekötöztem, kis pénzecskémet magamhoz vettem, a csecsemő-ruhácskákat Devecserben összevásároltam s kimentem a kolontári erdőbe. Megkértem szépen Mihály bácsit a kanászt és jólelkü feleségét, az ő putrijukban szültem, ott is maradtam két hétig. Jók voltak hozzám, áldja meg őket az isten. Tudom, hogy meg is áldja!

No most már volt elég nyom. Ott van a devecseri boltos, ott van a kolontári kanász és a felesége, majd bebizonyitják ők, hogy csakugyan volt gyereke a bűnös nőnek.

– Várj csak gonosz lélek, majd kisül most már, hogy csakugyan volt gyereked.

Bizony nevethetett volna a lány az esküdt ur nagy diadalmán, ha szive tele nem lett volna szomorusággal. Hiszen épen ő maga akarta a szerencsétlen, hogy kisüljön az igazság.

De esküdt uramnál is korán volt a diadal öröme.

A hány boltost találtak Devecserben: kihallgatták valamennyit. Mind azt vallotta, hogy ő nála minden héten öt-hat lány, menyecske és fiatal asszony vásárol csecsemőruhát, ő nem ismer meg egyet se, ez az eset régen is volt, talán több mint két esztendeje, ha szemébe állitanák is a lányt, ő meg nem mondaná: vett-e, nem vett-e ez a lány valamit.

No de ott vannak a kolontári kanászék, Mihály bácsi és az ő jólelkü felesége.

Csakhogy Mihály bácsi jólelkü felesége meghalt, még a télen mult esztendeje, el is temették szépen s a mily kurucz természetü asszony volt, bizonyosra lehet venni, hogy most már semmiféle esküdt kérdésére nem felel s a vármegye se tudja többé szóra bírni. A jó Mihály bácsi pedig, a hogy magára maradt, neki adta magát az ivásnak, e miatt az ispán ur kitette a szűrét s a jó Mihály bácsi úgy elköltözött a vidékről, se hire, se hamva. Csak a puszta-miskei zsidó árendás látta egy év előtt a légrádi vásáron; az beszéli, hogy alighanem Muraközbe szegődött el kanásznak valahova.

Nosza neki hát Muraköznek. Oda ugyan az esküdt ur el nem vitte a mérnököt és a herendi napszámosokat, sőt maga se ment el, de azért a maga módja szerint a tekintetes alispán ur útján meg kellett keresni nemes Zalavármegyét, hogy kutassa föl valahogy Mihály bácsit s hallgassa meg arra nézve, hogy mikor, mely évben és mely napon szült az ő kolontári putrijában Gergő Zsuzsi egy egészséges gyereket?

Muraköznek van kilenczven faluja s vagy százkilenczven kanásza. Többnek, mint száznak Mihály a neve s valamennyit úgy hivják: Mihály bácsi. Kazal szalmában a gombostűt s Muraközben az igazi Mihály bácsit keresni: egyre megy.

Jó késő ősz volt, bele is értünk már a télbe, a mikor mindenünnen megjöttek az irások, feleletek, jegyzőkönyvek, kisérő levelek, a melyek mind azt bizonyitották be kétségtelenül, hogy a kis gyereknek semmi nyoma.

Szaporodtak az irások halom számra.

De minél inkább szaporodtak: annál bizonyosabbra vette az esküdt ur, hogy az a lány nem beszél igazán s hogy neki gyereke sohase volt.

Ily értelemben ő maga részéről be is fejezte volna a vizsgálatot s kifejté és megbizonyitá bőségesen a maga nézetét.

No de most már mit csináljon a törvényszék?

Mit-e? Majd megmondja azt a fiskus. Mert a hol a törvényszék megakad: ott a fiskusnak kell bölcs tanácscsal előállnia.

De hátha a fiskus megakad: mi történik akkor?

Hejh ha a törvénynek szive volna! Maga elé hívná azt a boldogtalan anyát, haját lesímitaná, könyeit letörölné s azt mondaná neki:

– Édes lányom, látom búbánatod. Nekem ugyan nem szabad elhinnem, hogy neked kicsinyed volt s te azt elvesztetted s azért én téged meg nem büntetlek, mert erre a te puszta beszéded nem elegendő. Sőt, ha elhinném is: te már az én kezemben, az én rabságomban eleget szenvedtél. Elbocsátlak tehát istennek szent hírével. Viaskodjál önlelkeddel s várd az irgalmat vagy a büntetést az időtől, a mely elmulandó s a gondviseléstől, a mely örökkévaló.

Így beszélne s így cselekedne a törvény, ha érzése volna. Csakhogy a törvénynek nincs érzése, de van fiskusa és szakértője. S a mikor már a fiskus is megakadt: akkor elő kell állania a szakértőnek.

A minthogy a fiskus nem is inditványozhatott egyebet, csupán csak azt, hogy a dolgok bonyolult állapotában meg kell hallgatni a szakértőket. A vármegye főorvosát és járási orvosát.

Ép elméjü-e az a boldogtalan nő?

Nincsenek-e szédülései, látásai, rögeszméi?

Van-e szabad elhatározásra való képessége? Ezt a képességet nem csorbitja-e, nem gyöngíti-e az elmének valami zavara vagy betegsége?

El lehet-e neki hinni, hogy gyereke volt?

Volt-e hát neki gyereke? Hány volt s mikor volt?

S ha nem volt neki: miért állítja, hogy volt neki?

Nem csábeszme-e, nem káprázat-e az az állitása, hogy kis gyerekét elvesztette?