VI.

Nagy szó volt ez! Hogy a nemes Lidia kisasszony végkép és örökösen magához vegye azt a gyereket: el nem hitte volna azt senki a világon. Származott is ebből sok nagy bonyodalom.

Mint a villám, úgy terjedt szét a hír a községben. Nyomban eljutott az egész atyafisághoz. A nemes Böthök-nemzetség fiága ugyan már senkiből másból nem állott, csupán csak nemzetes uram uri személyéből, a kit pedig az isteni és természeti törvények szerint halandó embernek kellett tekinteni, de annál számosabb volt a nőági atyafiság. A Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok száz ijafija nézett és várakozott a Böthök-örökség után. A mely örökség ugyan egy embernek is kevés lett volna, de akármilyen kevés is, ősi juss az, – idegennek, jöttmentnek, ágról szakadtnak abban turkálni meg nem engedhető.

S ime Lidia kisasszony mégis talált-gyereket, fattyukölyket vett magához. S ime ez ellen még nemzetes uramnak sincs kifogása.

S vajon mit akarnak vele?

Örökbe fogadják?

Nyilvánvaló, hogy már megszerették. Mennyi csúfságot kellett nemzetes uramnak elnyelnie s még is kedveli azt a kölyket. Hogy irtózott teljes életében Lidia kisasszony minden gyerektől és gyereknyafogástól s ime annak a porontynak úgy viseli gondját, úgy eteti, úgy öltözteti, úgy félti; kutyaharapástól, kóborgó czigánytól, kutbaeséstől úgy őrzi, mintha nem is fattyu volna, hanem valóságos Böthök-származás volna. A mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy a mikor azt a kölyket minap az udvaron a kijáró emse föltaszitotta, Lidia nyomban elküldött a javas asszonyért, hogy kenje, fürössze, dagassza meg azt a kölyket, nehogy nyavalyatörős legyen ijedtében. Ki látott már ilyet?

Utjába kell állani a veszedelemnek.

Elkezdték Lidia kisasszonyt látogatni a vén asszonyok. S beszélgetésük mindjárt a kölyökre tévedt.

Szép is volna, jó is volna, isten ajándéka is volna, ha anyja bűnös személy nem volna. Az egyik rábizonyitotta, hogy czigányasszony volt. A másik szentül meg volt győződve, hogy gyujtogató volt, felpörzsöli utóbb a mi falunkat is. A harmadik sok embertől hallotta már, hogy tót asszony volt; csent, lopott, orozott; a mit a szeme meglátott, keze ott nem hagyta; egyik faluból a másikba kergették, most is ott ül a főbiró keze alatt; még a kölyke is szégyent, gyalázatot hoz ránk.

Lidia kisasszonynak két füle volt. Nem dugta be egyiket se. Hanem a mit e beszédből az egyik fülén bebocsátott, a másikon nyomban kieresztette.

Akkor a gyereket vették birálat alá.

Szemmel látható, hogy az egyik szeme kertbe néző; kancsal lesz belőle. Bizonyos az is, hogy tele van belső nyavalyával, úton-útfélen szedte föl valahol. Ki is üt majd rajta, rossz seb lesz belőle, ráhozza a falura a dögvészt. Annál pedig semmi se bizonyosabb, mint hogy ha felnő, elvetemedik, betyár lesz, duhaj lesz s legelőször a jó Lidia kisasszonyt üti agyon. Ott lesz temetésén az egész falu. Hat verset harangoztat rá az atyafiság.

Az a kölyök maga se tiltakozott e beszéd ellen. Pedig többnyire ott hallgatta Lidia kisasszony kötényébe fogódzkodva.

Két nagy fekete szeme csak úgy ragyogott a vén asszonyokra. Sőt a mikor megunta már a beszédet, fölkapaszkodott Lidia kisasszony ölébe, rádőlt kebelére, átkarolta nyakát s úgy összecsókolgatta, csak úgy csattogott.

Épen ez mutatja az emberi tökéletlenséget. Az a Lidia kisasszony inkább hajtott annak a kölyöknek csókjaira, semmint a vén asszonyok megfontolt beszédére, a kik pedig vér szerint való rokon atyafiak lettek volna.

Egyszer meg, mikor már semmi se használt, azt gondolták ki: készitettek madárijesztőt, felöltöztették rongyos, piszkos babaruhába, két lába kétfelé, két karja mint az akasztófa, szájában papiros, papirosra ráírva: »én is haza jöttem a másik után« s egyik hajnalban bedobták Lidia kisasszony udvarába.

Ez a csúfság csak észre tériti Lidia kisasszonyt.

Dehogy téritette. Még ez se téritette. Sőt inkább nemzetes uram a madárijesztőt karóra kötötte s a karót a kertbe kiültette. Hadd legyen valami haszna is. Hanem a papirossal pipára gyujtott.

Nem ismerné ám az az emberi természetet, a ki azt hinné, hogy a leányági atyafiság most már lemondott tervéről annak okából, mivelhogy leleményes tervei mind ez ideig rendre meghiusultak. Nem mondott bizony le s ha erőfeszitése néha szünőben volt is: a jó alkalomra várt csupán s erőit arra gyűjtögette.

Az alkalom meg is jött, ha késett is egy-két esztendeig.

A bűnös leányzó, a kis gyermek anyja, mind ama nagy belső küzdelmekről s apró fenekedésekről, melyek a leányági atyafiság keblében égtek, mint parázs a hamu alatt, mind nem tudott semmit.

Hogy is tudhatott volna? Hiszen még arról se tudott, hogy porontya él, nem tépték szélylyel a farkasok.

Eszét vesztette, mikor az ó-téglavető gödreiben a haraszton a gyereket nem találta. Ott nyúlt el ájultan a havon és a haraszton.

Bizony jót tett volna vele az isten, ha vásárra menő emberek föl nem ébresztik. Ott a fagyon meggémberedett volna szépen; megfagyott, elaludt volna; elmult volna örökre. Bűnös lelke, gyötrött szive, fájdalma, szerelme, boldogtalansága nem szálldogálna sötét felhő gyanánt a Bakony fölött. Nem keresné senki, nem üldözné senki. Elfelejtenék szülő földén, elfelejtenék a herendi kocsmárosék is, nem okozna annyi bajt és zenebonát se nemzetes uramnak, se a tekintetes, nemes vármegyének. S nem okozna annyi búbánatot és annyi keserü szenvedést önmagának.

Az emberek azonban, akár kell, akár nem kell, belekeverednek a sorsnak dolgaiba s jobban akarják azokat igazgatni, mint a hogy maga a sors elgondolta. Lám azok a vásáros emberek meglátták a piros hara-kendőt a havon, oda mentek, az ájult nőt kezükre vették, egyik kocsijukra föltették s bevitték egyenesen Veszprémbe.

Útközben költögették, élesztgették. Mindjárt látták, hogy fiatal, szép asszonyszemély. Vagy lány, vagy menyecske. Seb nincs rajta, keze-lába nincs eltörve; nem is bódult, nem is részeg; – lélekzetén se bor, se pálinka szaga; bizonyosan szivfogásos; valami kórság elfogta a szivét.

Ha tudták volna, micsoda kórság! Bizonyosan ott hagyták volna a hónak, hidegnek, éjszakának, éhségnek, Bakony erdejének. Ezek majd hamarosan örökre kigyógyitották volna minden nyavalyából.

Hóval dörzsölték a halántékait. Pálinkát csöpögtettek a fogai közé. Az egyik ember kibontotta a szive körül a ruhát s ott a szive táján meztelen testét szájával melegitette. Szinte megirigyelték társai, hogy épen ő jött erre az üdvös gondolatra.

Akár egyik orvosló szer segitett, akár másik, a lány magához jött.

Szemeit kinyitotta, felült, körülnézett, látta az embereket és kocsikat s egy pillanat alatt, mint a villám, leugrott a kocsiról. El is esett a hóban, megint felpattant s futni kezdett. Kétszer is elkiáltotta:

– Az én angyalom! Hol az én kicsinyem?

De a vásározó emberek se sokáig tanakodtak.

– Fogjátok el, utána!

Két-három fiatalabb ember utána iramodott s elcsipte nyomban. Vezették vissza a kocsikhoz.

A lány most könyörgőre fogta a dolgot.

– Ne bántsanak engem, hagyjanak magamra, hadd keressem meg piczinyemet!

Az emberek rendbeszedték ruháját, nyakán és vállán szépen megkötötték hara-kendőjét s ujra felültették a kocsiba.

Meg se köszönte az a bűnös lány. Hanem a mint egy mély vizmosáshoz értek, megint könyörögni kezdett.

– Ha istent ismernek kigyelmetek, dobjanak le engem ebbe a mélységbe.

Az emberek összenéztek.

– Megháborodott a boldogtalan!

Hát hiszen meg is volt az a teremtés háborodva. Most már nyilvánvaló.

Nem is hagyták Herenden. Kissé úgy is megkéstek. Ha Herenden hagyják: biró előtt, jegyző előtt százféle kérdezősködésre kellett volna felelniök. Alkalmas időre épen nem érnek be a vásárra. Aztán hátha törvény, hátha biróskodás lesz a dologból. Mentsen isten attól, hogy őket tanuknak fogdozzák. De meg mit is tudna csinálni egy kis paraszt falu egy ily bomlott elméjü teremtéssel? Veszprémig meg se állnak vele. Ott leteszik az Angyal vendégfogadóban. A fogadóst megkérik: izenjen be a városi kórházhoz. Az majd beizen. Oda jön a város kapitányja, átveszi, elvezeti. Ő róluk szó se lesz. Nevük nem jön a tanuk jegyzőkönyvébe. Nem kell csúszniok-mászniok a legnagyobb dologidőben egyik hivataltól a másikig, Pontiustól Pilátusig.

A legokosabban volt ez így kigondolva. Így is történt szóról szóra. Csak a vége felé változott meg kissé a dolgok jól kigondolt rendje.

A lány, úgy látszik, sorsában megnyugodott. Nem szólt, nem sírt, nem panaszkodott többé. Sőt ott a kocsiülésben meg se mozdult ezen tul Veszprémig. Két kezét összekulcsolta, mintha imádkoznék s a mikor Veszprémbe délután három órakor beértek s a kocsik az Angyal fogadónál megálltak, szép szeliden maga szállt le a kocsiról s az emberek szavára nyájas engedelmességgel ment be a fogadóba.

De nem várta ő azt meg, mig a kórházat értesitik s mig eljön érte a városkapitány. A mikor nem ügyeltek rá egy pillanatig: kisurrant a szobából, fölment a Benedek-hegyre, onnan fölvánszorgott a várba s ment egyenesen a vármegyeházához. Megállt a vármegyeház kapuja előtt s benézett a kapun.

A kapu alatt ott sétált az őrség. Kősó Ferencz megyei huszár volt az őrség. Zöld mentéje, piros nadrágja, forgós és makkczimeres csákója csak úgy fénylett, tündöklött. Sarkantyu a lábán, kivont széles fringia a kezében, tarsoly az oldalán. Bajusza kipödörve kegyetlenül. Meglátja a lányt s annak halavány, búbánatos arczát. Pattogósan kérdi:

– Mit keressz itt lányom?

– A törvényt keresem.

– Miféle törvényt?

– A kinek kard van a kezében, élet-halál a hatalmában.

– Mit akarsz vele?

– A kezébe akarom magam adni.

– Ki vagy te? Mi vagy te?

– Szegény bűnös lélek vagyok. Nagy a vétkem, se isten, se ember meg nem bocsáthatja. Számot vetettem az élettel. Nem tudom tovább elviselni.

– Várj egy kissé. Állj ide a folyosóra,

A lány átment a kapu alján s a folyosó sarkán megállt.

Jött arra másik huszár, a ki most nem volt őrség. Oda szól neki Kősó Ferencz.

– Ezt a boldogtalan teremtést vezesd a várnagyhoz, az irodába.

A huszár melléje áll a lánynak, megfogja balkarját s vezeti a várnagyhoz, az irodába.

Ott ül a várnagy kopott karos széken asztal mellett. Az asztalon irások, irószerek, tőr, pisztoly, kutyakorbács, rabkenyér. Jobbról-balról kisebb asztal, mindegyik mellett irástudó rab; számit, vonaloz, irkafirkál mindakettő. Vas nincs a lábán egyiknek se. A falakon köröskörül fogas. A fogason vasak lógnak. Alakjuk egyféle, súlyuk különféle, rozsdás valamennyi. Az ajtóban két huszár; fegyverben az egyik, puczéran a másik. Az ajtón át hol be, hol ki rabokat kisérnek. Kemény, goromba, rövid szóval osztja ki rendeletét mindegyikéhez a várnagy. Nagy bajusza, nagy szakálla úgy hozzá szokott már a goromba szóhoz: föl se veszi, meg se mozdul. Se bajusz, se szakál.

A lány hall is, lát is mindent. Nem ijed meg semmitől. Vagy talán nem is lát, nem is hall már semmit, azért nem ijed meg. Lelke talán ott jár már, a hol a halottakat jegyzik, nem az eleveneket.

A várnagy keményen szól hozzá:

– Hogy hivnak? Mi a neved?

– Gergő Zsuzsi a nevem.

– Hová való vagy? Hány éves vagy? Mit akarsz? Mi terheli a te bűnös lelkedet? Beszélj szaporán!

– Szegény boldogtalan cselédleány vagyok. Elmultam huszonegy esztendős. Nagy vétket követtem el. Kitettem, elvesztettem, halálnak adtam édes picziny ártatlan gyermekemet. Ezért jöttem ide. Várom itéletemet, várom halálomat.

Könnyei kitörtek, inai megrogytak, a huszár ott a háta mögött megkapta, hogy el ne essék.

A várnagy rá se néz többé. Oda szól Nyögéri káplárhoz:

– Vigye kend a tizenhetedik számu zárkába. Megvizsgálják kendtek gondosan.