VII.

A bűnös lányt bevezették egy mellék odúba. Ott voltak a bünjelek. A káplár ügyelt, két huszár megkezdte a motozást.

A lány szó nélkül engedelmeskedett. A káplár szavára letette fejéről a kendőt, nyakáról a harakendőt, leoldotta kötényét, levetette kopott kabátkáját, mellénykéjét, szoknyáját és alsó szoknyáját. Úgy ült ott egy hideg fa-széken egyetlen tiszta ingben. Térdét összeszoritotta, domboru mellén ingét két kezével összefogta.

Megtapogatták, meggöngyölgették minden darab ruháját egyenként. Kabátjának, szoknyájának minden ránczába belekandikáltak. Nincs-e valahol elrejtve tű, ár, kés, ölőméreg, pénz, irószerek vagy egyéb efféle gyilkos és ártalmas szerszám? Mert a rabnak puszta testén s nyomorult öltönyén kivül nem szabad lenni semmijének.

Találtak a zsebében három krajczárt. Ez volt minden pénze. Fölirták papirosra.

Találtak ugyanott egy varrótűt, egy kis ollót, három gombostűt, kevés fekete s fehér czérnát és pár rőfnyi vékony kötőszalagot. Találtak gyüszüt, kézi tükörnek tört darabját s egy imádságos könyvből kiszakitott lapot. Szegény bűnösök imája volt rajta isten irgalmáért. – Ezt is felirták ugyanarra a papirosra.

Találtak összegöngyölgetve egy darab rongyot is. Ki se bontották, meg se nézték, hanem mint szemetet félre dobták.

A leány lehajolt érte, fölvette, ajkához emelte, összecsókolta azt a rongyot. Könnyei hullottak rá.

A káplár oda szól a huszárokhoz.

– Nézzétek meg, mi van abban a rongyban?

Kiveszik a lány kezéből. Kibontogatják. Egy kis rongyos gyermekfőkötő, czérnából horgolva. Mikor az az édes piczi angyal a világra jött: ezt viselte legelőször. Fejecskéje azóta kinőtt belőle. Lesz annak már innen-onnan esztendeje. Az az ostoba lány azóta mindig magánál hordja. Pedig semmi haszna belőle. Nem is ér semmit.

El is dobják megint a huszárok. A lány most már nem veszi föl, csak nézi zokogva.

A káplár parancsol.

– Állj fel. Ne pityeregj!

A lány feláll, elfojtja zokogását. A huszárok gondosan körülnézik, elől-hátul. Harisnyáját körül motozzák térdétől bokájáig. Levettetik vele ócska lábbelijét. Azt is megnézik. Harisnyában, lábbeliben semmi gyanusat nem találnak.

– Egészséges vagy-e? Nincs-e valami betegséged?

– Nincs sehol semmi bajom, egészséges vagyok.

Hát hiszen igaza van. Arcza halavány, de életszinü. Állása egyenes, karja és lába erős, melle és csipője domboru, a fiatalság és üdeség illata sugárzik termetéből. Nem kövér, de nem is sovány.

Bizony egészséges. Csak lelke vonaglik halálos kinokban. Csak szíve vérzik ezer sebből. De ez nem való a hivatalos iratokba.

– Nincs egyebed? Mindened itt van?

– Nincs semmim, csak a rajtamvaló.

– Váltó inged sincs?

De bizony volna. Egyetlen váltó inge ott van a herendi kocsmároséknál. Ha megmondja: azok is megtudják, hogy ő rossz nő, rabságban van. De miért kelljen azoknak azt megtudniok? Azok jó emberek. Oly szivesen adtak menedéket, jó szót, meleg ételt, éjjeli szállást. Még azt is megengedték volna, hogy piczinyjét magához vegye. Ne tudják meg azok, hogy ő hová jutott.

Azt felelte a káplárnak:

– Minek kellene nekem a váltó ing arra a néhány napra?

– Micsoda néhány napra?

– A mig a vesztőhelyre ki nem visznek. Addig jó lesz ez is, a melyik rajtam van. Akkor meg majd akad jó lélek, a ki tisztát ad rám.

A két huszár rá nézett a káplárra, a káplár nézte a lányt. Átkozott szük az a huszárdolmány, de a szívből még se tud minden érzést egyszerre kiszoritani. Akár bomlott, akár bűnös az az ifju nő: bizony isten, meg tudná sajnálni az ember. Még ha huszár, még ha káplár is az ember. Csak hogy azt elárulni se nem szokás, se káplárhoz nem illendő. Sőt annál keményebb hangon beszél vele.

– Öltözzél fel iziben. Jöjj utánam. Lesz még neked jó néhány napod itt, ha már egyszer ide kerültél.

Magára hányta kevés ócska ruháját a bűnös lány, ment a káplár után, belépett a tizenhetedik számu odúba, az ajtót becsapták rá s a nagy závár aczélrugója nagyot csattant, mikor a káplár a termetes kulcscsal ráforditotta a závár nyelvét. A nagy csattanás végig harsogott a börtön széles, homályos folyosóján. Hangja behatolt a többi odu ajtajának leső ablakán. Minden odu tele volt lakóval, eleven halottal. A halottak felugráltak s oda állottak a leső ablak elé. Hátha hallanának valami ujságot. Azután elkezdtek maguk közt tanakodni. Vajjon uj eleven halottat hoztak-e be vagy a régiek közül vittek el valakit? Talán a szabadságra, talán messze rabságba, talán a betegek közé, talán a temetőbe! Ismerős-e vagy idegen? Ártatlan-e vagy sulyos kölöncz terheli a lelkét? A csattanás hangja lassanként elenyészik. Nem nyujt felvilágositást ezekre a kérdésekre.

A káplár igazat mondott.

Ne is számits arra te boldogtalan teremtés, hogy a törvény a te kinjaidnak majd hamarosan véget vet. Nem tudod te még, mi az a törvény.

Nem az ám a törvény, hogy a ki vétkezik: annak bűnhödnie kell vagy ezen a világon, vagy a más világon. – Ez csak a vallásnak, csak a szívnek, csak az istennek törvénye.

Az se a törvény ám, a mi nagy könyvekben meg van irva s a mit olvasgatnak, magyaráznak, csavargatnak, kijátszanak, kinevetnek, enyhitenek, sulyositanak végrehajtanak s végre nem hajtanak százféleképen. – Ez csak a tudósok, irástudók, tanitó emberek és ügyvédek törvénye.

Még az se az igazi törvény, a mikor az asztal mellett ül az alispán, öt-hat táblabiró, vádló, védő, jegyzőkönyvvezető. Az asztalon feszület, halálfej, szentirás és tintatartó. Az ajtónál fegyveres őr, te is boldogtalan nő ott állsz az asztal előtt s melletted is fegyveres őr s felolvassák, kihirdetik előtted az itéletet.

Mind nem ez a törvény. Hosszu ostor a törvény s mind ez csak sudaras vége a törvénynek. De van ám annak nyele is, fonadéka is, telenkje is, czifrája is s az mind súlyosabb, mint maga a sudár.

A vizsgálóbiró, a szemle, a faggatás, a helyszini kutatások, a tanúk, a szembesítések, a szakértők, a jegyzőkönyvek, kimutatások, tárgyalások, halasztások, húza-vonák, fölebbezések, változtatások, pótlások, kiegészitések, megfigyelések, vádlók és védők és szakértők marakodásai: ez a valóságos törvény. Elmulnak a hónapok és az esztendők; te nem látod istennek napját, napjának ragyogását. Tavasz fölzsendül, virága illatot áraszt, – nyár és ősz megérleli édes gyümölcseit s a késő ősz csöndes alvásra késziti el a természetet s ágyát behinti hervadó avarral, hulló falevéllel: te mindezt nem látod bűnős lány. Arczod rózsái elhullanak, piros ajkad fakóvá lesz, szemeid édes sugarát köd boritja bé, ifju szép testedet alig tudod már vonszolni s a halál helyett, a melyet úgy áhit a te összegyötört lelked, csak a sorvadás vár reád.

Ez a valóságos törvény. A mikor végső itéletedet kihirdetik: az már igazi enyhülés.

A káplár jelentést nyujt be a várnagyhoz, a várnagy a fiskushoz, a fiskus a törvényszékhez. Öt-hat napba telik minden jelentés. A törvényszék kiadja a jelentést a szolgabirónak, a szolgabiró az esküdtnek, hallgassa ki a vádlottat.

Az esküdtnek sok dolga van s valamennyi dolgát előbb el kell végezni. Sorjában megy minden, ha ugyan megy. Rossz emberek miatt a rendet megbontani nem lehet. Kivált ha a rossz ember ágról szakadt szegény cselédlány, a kinek az élő istenen kivül nincsen pártfogója.

Két hónap múlik el, mire a leány az esküdt szine elé kerül.

Száz kérdés mered a lány lelkének, mint a vasvilla. Minden kérdés ki van nyomtatva előre.

Mi a neved? Hol és mikor születtél? Voltál-e már fogva vagy bűntetve? Miért voltál? Miért nem voltál? Hol szolgáltál egész életedben? Hol szolgáltál utoljára? Hány gyereknek vagy apja-anyja? Hol vannak gyerekeid? Micsoda vallásu vagy? Be vagy-e oltva? Mi a bűnöd? Mi a védelmed? Vannak-e tanúid? Mi a nevük, polgári foglalkozásuk, hol laknak? Van-e védőd? És miért nincs védőd?

Szegény leány elmondta bűnös cselekedetét, úgy a hogy történt. Igazán, töredelmesen, bűnbánó lélekkel. Isten elvette az eszét egy pillanatra. Másnap már kereste gyerekét az ó-téglavető gödörben. Tíz körmével kiásta volna már a föld alól is, de nem találta. Talán megették a farkasok. Ha pedig már a piczinyje nem él: ő se akar élni. Ő nem akar bujdosni a törvény elől. Ő lelkével békességben lenni nem tud, emberek szemébe nézni nem tud, ő el akarja venni büntetését. Leszámolt már az élettel, most számoljon le vele a törvény, ő csak istennek irgalma elé akar most már járulni. Semmi mást nem akar.

Hiszen, ha a papirosnak szíve volna: könnyen meg lehetett volna fölötte hozni az itéletet. A papirosra mind fölirták az ő igaz, őszinte beismerését, bűnbánó vallomását.

Csakhogy a papirost rongyból készitik. A papirosnak nincs szíve. Hiába volt az ő igaz beismerése.

A biróság elrendelte: keressék meg ahhoz értő emberek az ó-téglavető gödreiben a kitett, eltünt, elveszett gyerek csontjait.

Kiment az esküdt két pandurral. Magához vette a vármegye főmérnökét. Oda vitt vagy tizenöt herendi napszámost is. A mérnök a gödörről térképet készitett egy napon át. A tizenöt herendi napszámos ásta-véste, turkálta a gödröt két napon át. De a kis gyereket vagy ott létének jelét-nyomát meg nem találták három napon át.

Tehát a bűnös lány hazudott.

Az esküdt majd megette másnap mérgében a meg nem talált kis gyerek anyját. Összeszidta, összemordiázta, ujabb tíz ivnyi jegyzőkönyvet irt össze a terhére s ráparancsolt, hogy teremtse elő a kölykét a föld fenekéről is.

Szegény leány mit mondhatott erre? Annál maradt, a mit először beszélt. Az esküdt nagy dérrel-durral visszaküldte börtönébe. Addig nem látja a napvilágot, mig a kis gyerek nyomát föl nem födözi. Rabságban fog elrothadni.

Az esküdt nem is igen beszélhetett másként. Bűnös ember iránt nincs szokásban a gyöngédség. A törvény ezt nem parancsolja; az ősi bevett jó szokás pedig a gorombaságot parancsolja. A lányt az ő puszta beszédére s akármilyen bűnbánó beismerésre elitélni nem lehet. Hogy a biróság elitélhesse, ahhoz bizonyosan kell tudnia, hogy csakugyan volt-e hát gyereke? Ezt pedig nem lehet tudni bizonyosan mindaddig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.

De szabadon se lehet a lányt ereszteni. Hiszen önmaga vádolja önmagát, ennél nagyobb gyanú csakugyan nincs a világon. Mit szólna ahhoz a világ, ha az ily nagy bűnöst könnyü szerrel szélnek eresztené a tekintetes, nemes vármegye? Hova lenne a vármegye becsülete s a törvénynek tekintélye?

Az esküdt tehát okosan cselekedett.

De mit csináljon a rableány?

Volt a lánynak néhány börtönbeli társa. Lány és asszony valamennyi.

Egy serdülő lány, a ki ujszölött csecsemőjét emésztette el.

Czigányasszony, a kit azzal vádoltak, hogy vásáros tolvaj.

Egy félig-medig uri asszony, a ki váltót hamisitott.

Javas asszony, kuruzsló banya, a kiről a fél falú azt állitja, hogy méregkeverő.

Kenyerevesztett faczér bába, a kiről azt jelentette a járási orvos, hogy gonosz tanácsot osztogat, czédrusfát használ s tudós a kenésben.

Szentül meg van győződve mindenki, hogy romlott lélek ez az asszonyszemély mind. Ezek közt volt Gergő Zsuzsi, a boldogtalan anya.

A mint visszajött az esküdt urtól: nyomban neki esett valamennyi társa. Egyik kérdésük a másikat érte. Hogy volt, mint volt a kihallgatás? Mit kérdeztek az urak? Nem szólta-e el magát a lány valamely irányban?

Lassanként elmondott a lány mindent apróra.

Most azután következtek a jó tanácsok.

Valamennyi egyetértett arra nézve, hogy a leány nem az ó-téglavető gödörben hagyta kicsinyjét. Ha ott hagyta volna: nyoma volna. Farkas, holló, keselyü meg nem ehette. A véres nyom ott maradt volna. El se pusztult, meg se fagyott egy éjszakán át. Másnap édes anyjának meg kellett volna őt találnia. Az igazság tehát abból áll, hogy az anya nem az ó-téglavető gödrében, hanem a Gombási csárda és Herend közti út mellett valamely más gödörben vagy mélységben hagyta el kicsinyjét. Ne is tünődjék az anya e fölött sokáig. Jelentkezzék a vizsgáló birónál s deritse föl ekként az egész állapotot.

Mert különben ki nem szabadúl, mig itéletet nem kap. Itéletet pedig nem kap addig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.

A szegény anyának vonagló lelke egészen bele szédült ebbe a sok tanácsba.