II.

(Hencsey megfeddi a menyecskét. – Kovács Józseffel megismerkedik. – A páhoki esperes arczul üti Hencseyt s elkobozza irásait. – Istennek végezése.)

Az ifju szerényen és szives szelidséggel fogadta és viszonozta a menyecske köszöntését.

Utjuk együtt haladt, a mint a Csali csárdánál letértek az országutról s neki váltottak a nemes-falui szőlőhegynek. Hencseynek is ez volt legegyenesebb utja Szent-Péter-Ur felé. Beszédbe ereszkedtek. Kérdezte az ifju a menyecskét, honnan jön, hova megy, mi járatban van?

A menyecske elmondta keszthelyi utját s hozzátette:

– Nagy nehezen mégis csak el tudtam adni a rókát, de nagyon olcsón. Az uram azt mondta, hogy egy váltó forintot legalább hozzak érte, én pedig nem kaptam érte többet, tiz váltó garasnál. Meg se merem az uramnak mondani. Majd azt mondom, egy váltó forintért adtam el.

Hencsey erre megállt s szelid komolysággal feddőleg nézett a menyecskére. De nem csak nézése volt feddő, hanem szava is.

– Asszony, testvérem az Ur Jézusban, bünös gondolat ez a te szivedben. A mit a te uradnak akarsz mondani: az hazugság. Hazudni nem szabad senkinek, semmiért. Hát az asszonynak az ura előtt hogy volna szabad hazudni, a kivel egy test, egy lélek, mivelhogy igy rendelte az isten!

A nő elcsodálkozott ezen a beszéden. Jobban megnézte a fiatal embert. Igy beszélni csak a pap szokott s a pap is csak a szentegyházban. Most már tudni akarta, ki ez a fiatal ember? Megkérdezte egyenesen.

Hencsey megmondta. Röviden elbeszélte, hogy Pestről jön, szülőit akarja meglátogatni Szent-Péter-Urban. Az asszony emlékezett, hogy hallotta már apja-anyja hirét-nevét. Kérdezte: milyen messze van Pest? Mióta utazik?

– Ötödik napja.

Az asszony részvéttel kérdezte tovább.

– Nem éhezett e hosszu utazás alatt?

Az ifju kivett táskájából egy könyvet s rámutatott:

– Imé, lásd, van nekem a kenyéren kivül más eledelem is!

– Hisz az könyv; – micsoda könyv az?

Hencsey megmutatta az asszonynak a könyv czimlapját: »Uj Testamentom, azaz, a mi urunk Jézus Krisztusnak Uj szövetsége«.

– Ez a könyv, édes testvérem, a szentirás. Ebben vannak istennek igéi, Jézusnak tanitásai, melyek a kenyérnél jobban táplálják lelkünket és testünket.

Kovács Józsefné katholikus nő, soha se látott szentirást, de értelmes és fogékony lélek volt. Hencsey nyomban elkezdte neki a szentirást a maga felfogása szerint magyarázni. Hallgatta az asszony figyelemmel.

Nemsokára azonban hazaértek. Az asszony bemutatta az ifjut férjének. Kovács József jól ismerte a szent-péter-uri nemeseket s az öreg Hencseyt is. Épen déli idő volt. Szent-Péter-Ur oda egyenes vonalban is jó tiz kilométer távolság, vagy három óra járás gyalogszerrel. Az ifjut ott fogták ebéden. Ebéd alatt s kevés ideig még ebéd után is Hencsey csak a szent dolgokról beszélt. Uj hajnal hasadása, uj napnak támadása, uj hitnek és boldogságnak elkövetkezése sugárzott ki beszédéből, szemeiből, egész lelkéből.

De sietett haza szülőihez.

De beszéde csodálkozást, figyelmet, rokonszenvet és tünődést támasztott a kis nemes emberben. Megtetszett neki e különös fiatal ember. Tisztességesen meghivta, hogy házát el ne kerülje ezentul, hanem inkább minél előbb meglátogassa. Hencsey megigérte, hogy harmadnapra visszatér.

Mikor eltávozott, az asszony akkor számolt be a róka áráról s elmondta hűségesen a Csali csárdánál lett találkozás történetét, az ifju feddő szavait s a feddés okát.

Nagy töprengés vett erőt Kovács József lelkén. Istennek különös embere lehetett az a fiatal ember. Mi köze van annak ahhoz, hogy egy ismeretlen menyecske, a kit az előtt sohase látott, igazat mond-e az urának vagy nem? Nem lehet az lakatos legény. Valami kegyes zarándok vagy valami »küldött« ember lehet az. Sohase látott ő olyan lakatoslegényt a világon, a ki szentirással járja be a világot.

Ez a gondolat aludni se hagyta. Másnap kora hajnalban azt mondta feleségének:

– Lelkem, az a fiatal ember nem Hencsey volt, nem is szent-péter-uri volt. Valaki más lehetett az.

– Hiszen édes uram, megigérte, hogy harmadnapra visszatér. Majd megtudjuk holnap igazán.

– Nem ugy van az lelkem. Nem tudok megnyugodni ezen a dolgon. Ugorj át Szent-Péter-Urba, nézz be Hencseyékhez, tudd meg igazán, a kovács fia volt-e az az itt járt ember s mondd meg neki, hogy igéretéről el ne felejtkezzék. Délre még vissza is jöhetsz.

Igy történt.

A menyecske később sok időre már mint özvegy s hatvanadik életéve felé ballagó idős nő beszélte el e jelenetet. S hozzá tette, hogy boldogult férje féltékeny volt, de őt mégis addig sarkalta, mig csak át nem ment Szent-Péter-Urba. Hencseyvel szemben sohase jutott eszébe a féltékenység.

Másnap csakugyan eljött Hencsey, de nemcsak maga jött. Magával hozta Imre öcscsét is, a ki szintén kovácslegény volt apja műhelyében.

E fiura is nagy szerep vár a nazarénusok történetében s elbeszélésünk folyamán még sokszor találkozunk vele.

Julius elejéig volt ekkor Hencsey az édesapjánál. Szorgalmasan dolgozott a műhelyben, de tanitgatott is a vidéken köröskörül. Boldogasszonyfára még két vagy három izben ellátogatott. Kovács Józsefékben volt valamelyes fogékonyság az uj hit iránt, de azt hiszem, annak fölvételére mégis inkább egy szomoru külső esemény birta őket.

Hencsey térítő működése ugyanis nem maradt titokban. Különösen Kovácsék nem győztek eleget beszélni a szent érzésű derék fiatal emberről. Hire utóbb eljutott a páhoki esperes-plébánoshoz is.

Az esperesnek Bertalan volt a neve. Java korabeli, tüzes természetü, lelkes pap volt, hirtelen lobbanó, heves indulatu.

Valaki egyenesen följelentette nála Hencseyt, mint oly embert, a ki naponként olvassa a szentirást és a falubeli népeknek veszedelmes tudományokat hirdet s azokat is a szentirás megszerzésére s olvasására buzditja.

Nem tudom, honnan ered s minő korból, de tudom, hogy tul a Dunán az egyszerű falusi katholikus népnek a szentirást olvasni nem szabad. A papok legalább úgy tanítják: nem szabad. Sok indokot s köztük jó indokot is hoznak elő tanitásuk igazolására.

Az esperes magához hivatta Hencseyt s kérdezte tőle, mi igaz abban, a mivel a följelentés vádolja?

Hencsey a szerénység alázatosságával, de szilárdan s habozás nélkül vallotta meg, hogy ő Krisztus evangyéliomát naponként olvasgatja s a népnek naponként hirdeti. Megvallotta azt is, minő vallást tart ő olyannak, mely mindenben az evangyéliomra van fektetve. Kifejtette az esperes előtt az új hitnek elveit.

Az esperes elképpedt e vakmerőségen. Meg nem foghatta, hogy az ő hiveinek világi romlottsága hogy terjedhetett ennyire! Valóságos pártütést látott Hencsey munkájában az egyház ellen.

Ebben igaza is volt.

De ki is kapta Hencsey a kegyes káromkodás igéiből a maga részét. A pap tüzes volt, indulata is fölgerjedt s harsány hangon beszélt lelkére, hogy mi sors vár rá, ha a veszedelmes uton tovább is megmarad. Könyveinek és irásainak elvétele, az egyháznak átka, börtön, kín és üldöztetés e világon s ördög és pokol és ennek örök szenvedése a másvilágon. Csak győzte hallgatni két fülével.

De nemcsak a szavakat kellett meghallgatnia, hanem testi bántalmat is kellett szenvednie. Mert egyszer a pap, mikor tüzes intéseit Hencsey lassu fejcsóválással fogadta, ugy ütötte őt arczul jobb felől és bal felől, hogy mind a két szeme szikrát hányt tőle.

Hencsey azt irta: »kitombolta magát rajtam a fekete arczu pap«.

A lakatos legény fiatal volt és erős. Ha elragadja az indulat, összetörhette volna a papot. Jó nehéz utazó bot is volt a keze ügyében, de a mikor a pap arczul ütötte, hátra lépett s az ajtó sarkához támasztotta botját. Ugy lépett megint vissza a pap elé, előbbi helyére, üres kézzel. Nem szólt vissza, nem feleselt, szeliden és szó nélkül türte el a testi bántalmat is. De nem is ijedt meg se a paptól és börtöntől, se az ördögtől és pokoltól.

– A mi üdvözitőnk többet is szenvedett.

Hanem attól igenis megijedt, hogy könyveit és irásait elveszik tőle. El még a szentirást is.

Sietett haza.

Irásait, leveleit egy ládába elzárta, de bibliáját nem merte otthon hagyni. Volt egy nagybátyja Káptalan-Tótiban: Hencsey Ferencz, apjának testvérje. A szentirást egyenesen oda vitte el.

Ez a falu Badacsony hegye és Csobáncz vára közt fekszik, gyalogszerrel majdnem egy napi járóföld Szent-Péter-Urtól. Mig oda járt s bátyjánál tölté az időt, eltelt néhány nap.

Alig távozott hazulról: Bertalan esperes a káplánnal vagy a mesterrel együtt azonnal ott termet Szent-Péter-Urban s szoros kutatás alá vette az öreg Hencsey házát. Vele volt az esperessel saját testvéröcscse is, a ki véletlenül akkor is ott volt a szobában, a mikor az esperes Hencseyt arczul verte.

Az öreg kovács nem sokat törődött a dologgal. Természetesnek tartotta az esperes jogát a házkutatásra. De az öreg kovácsné mégis csak anya volt s szép szóval és sürü könyeivel kérte a papot, ne vigye el fiának irásait.

– Az én Lajos fiam nagyon szereti irásait.

Mintha csak olajat öntött volna a lobogó lángra, haraggal kérdezte az esperes:

– Hol vannak azok a könyvek, melyekből fia olvasni szokott?

– Nem tudom, aligha a ládájában nincsenek.

– Vegye elé őket, hadd nézzem meg.

Az anya megtagadta.

– Nem vehetem elő; azt sem tudom, hol van a kulcsa.

Erre a »sátán« a ládát feltörette s az irásokat elvitte magával. Mikor e jelenetet irja le Hencsey: akkor már »sátán«-nak nevezi s nem »fekete arczu« papnak az esperest.

Irásait nem kapta vissza soha. Maga is kérte személyesen, Kovács Józseffel is kérette, ki az esperesnek jó embere volt, de azért irásai oda vesztek.

S most történt az az esemény, mely Kovács Józsefékre oly megrenditő hatásu volt.

Hencsey, arczul üttetése után hét vagy nyolcz nap mulva, átment Kovács Józsefékhez, hogy az esperesnél történt jelenetet elpanaszkodja.

A kemény természetü nemes ember ökle összeszorult, mikor azt hallotta, hogy a pap mily kegyetlenül verte arczul az ifjut s hogy ez mily bárányszelidséggel türte el a bántalmat. Rászólt az ifjura:

– Aztán nem volt fokos a kezében édes öcsém?

– Kezemben volt a nehéz botom, de hogy az ördög meg ne kisértsen, azt is letettem a kezemből az ajtó sarkába. A pap testvérje, ki ott volt a szobában, még ki is nevetett.

– No édes öcsém, most már hiába beszélsz; nem fogadom el a te hitedet. Nem én!

Az ifju téritő nagy szelidséggel felelt:

– Lelki betegség szól belőled, édes testvérem az Urban. A haragot és boszut a megtisztitott léleknek ismerni nem szabad. A mi Urunk Istenünk végez el mindent. A pap és testvérje megérzi az ő kezét nemsokára. Meglásd, édes testvérem az Urban!

Alig mondotta ki e szavakat: hirhozó jött a faluból Boldogasszonyfáról. Lihegve nagy sebten nyitott be Kovácsékhoz.

– Tudja-e nemzetes uram, mi történt? Borzasztó eset történt. A páhoki főtisztelendő ur életét elvette az isten. Délelőtt testvéröcscse halt meg, agyonütötte egy gerenda, mely leesett a háztetőről, délben pedig a főtisztelendő ur esett le holtan a karosszékből!

Hencsey és a Kovács-házaspár elképedve hallotta e hirt.

Hencsey felsóhajtott:

– Adj uram istenem nekik bocsánatot és örök életet.

Kovácsné elkezdett imádkozni.

Férje, a szilaj nemes ember még e napon kijelentette Hencseynek, hogy ha a testvérek elfogadják: ő is belép az uj hitvallók gyülekezetébe.